Az utolsó nyíregyházi huszár hű társa a Vasárnapnak. GALÉRIA

Két évvel ezelőtt, a Vasárnap 50. születésnapján jártunk nála, Vrabec Mária akkor beszélgetett vele:

Bolemant Károly márciusban töltötte be a 98. életévét, de ma is szép szál, katonás ember. A szerkesztőségünkbe küldött levélben azt írta, az esze még elég jól megvan – hát ezt tanúsíthatjuk. A szíve és a lelke is rendben van, mert az átélt megpróbáltatások ellenére sem vesztette el a hitét és az optimizmusát.

Károly bácsi Kürtön született, „ahol a biracsot főzik, és borfesztivált rendeznek”, 1920. március 21-én. Az egyetlen Bolemant család voltak, valamennyien a falu melletti Szentistvánpusztáról származtak.

Édesapám a Monarchia alatt Trencsénben dolgozott a vasútnál, de Trianon után el kellett onnan menekülnie, édesanyám napszámba járt. Tizenkét testvér közül nyolcadik voltam a sorban, de már csak én maradtam. Senki sem élt a családban ilyen hosszú ideig, mint én, a szüleim is mindketten nyolcvankét évesen haltak meg. Magam sem hittem volna, hogy ilyen sokáig húzom, mert sokszor voltam a halál közelében. De nagyon akartam élni, hát megtartott a Jóisten – mondja az idős úr, majd tovább folytatja az elbeszélést. – Szentistvánpuszta egy Csillag nevezetű zsidó birtokosé volt, 1925-től az ő gazdaságában dolgoztunk kommenciósként (mezőgazdasági cseléd, aki megegyezés szerint, természetben kapja a járandóságot – a szerk. megj.), édesapám két bátyámmal az állatok körül, én pedig a nővéremmel és másik bátyámmal öt hold dohányban. Amikor Csillag gazda pedzegetni kezdte, hogy eladja a birtokot, elköltöztünk Csúzra, egy másik birtokoshoz, de ott csak egy évig maradtunk. Csillag gazda 1938-ban megvette az ipolybéli kastélyt a hozzá tartozó birtokkal, és felkeresett, hogy újra szegődjünk el hozzá. Nem kellett kétszer mondania, az egész családunk ideköltözött a majorba, és mind a birtokon dolgoztunk. 1941-ben pedig, amikor elkezdődött a háború az oroszokkal, ötödmagammal a faluból behívtak katonának. A nyíregyházi kaszárnyába kerültünk a huszárezredhez. Három év katonai szolgálat után 1944 júniusában le kellett volna szerelnem, de akkor kiküldtek a frontra. Átküzdöttük magunkat a pinszki mocsarakon, majd végig Ukrajnán. Július 4-én az én szakaszom, negyven ember, bement egy ukrán faluba, ahonnan már vonták ki a német csapatokat. Miután az oroszok tüzet nyitottak ránk, hatan jöttünk vissza. Végigharcoltuk Ukrajnát, és októberben értünk Lengyelországba, ahol partizánharcok dúltak. A mi huszárezredünk már nem harcolt, de a lengyelek sem láttak bennünk ellenséget, azt mondták, minden kocsinkra fessük rá a magyar zászlót, mert ők a magyarokat nem akarják bántani. Bevagoníroztunk, és 1944 októberében értünk Nagykőrösre. Ezekben a napokban vette át Szálasi a hatalmat, megint harcolnunk kellett végig Magyarországon. 1945. február 13-án adtuk fel Budapestet, ekkor már a századból csak tizenhárman voltunk életben, és én lettem a szakaszvezető. Buda bombázását egy ház pincéjében éltük túl, harcolni már nem tudtunk. Sokszor hajszálon múlott, civil ruhában a fogságot is elkerülhettem volna, de nem akartam elhagyni a bajtársaimat, együtt mentünk bejelentkezni az orosz parancsnokságra, amikor jött a parancs.

Hogy Károly bácsinak milyen kalandjai voltak a fronton, a linkre kattintva elolvashatják!