Márai: az író, aki lyukas cipőben járt, amikor Nobel-díjra javasolták

„A magyar nyelv a legerősebb kötés az életemben, minden más köd és lidérc.” (Márai Sándor)

Összeállításunkból kiderül,

• ki és miért jelentette föl Márait az Egy polgár vallomásai című memoárja miatt,
• mit gondolt Márai a Horthy-rendszerről és a kommunizmusról,
• melyik ismert magyar író támadta meg a Halotti beszéd című Márai-verset,
• mit írt róla az Új Szó a hetvenes években,
• hány cigarettát szívott naponta, és hogyan próbálta mérsékelni borfogyasztását,
• melyik amerikai elnök köszöntötte őt a születésnapján,
• és mit válaszolt Szepesi György rádióriporter becsmérlő szavaira.

Kassa nem magyar?

Grosschmid Géza kassai ügyvéd a csehszlovákiai magyar politikai élet meghatározó alakja. Gerinces, hajlíthatatlan ember. Amikor egyértelművé válik, hogy fiai közül Sándor és Géza is művészi pályára lép, a családi legendárium szerint azt mondja nekik: rendben, nem bánom, ha pojácát csináltok magatokból, csak ne az én nevem alatt. Az egyikből író lesz (Márai Sándor), a másikból filmrendező (Radványi Géza, a Valahol Európában című film rendezője).

Márainak már a középiskolában gondjai vannak, több gimnáziumba is beíratják (Kassán, Budapesten, Eperjesen), s bár az érettségit leteszi („egyszerű”, azaz elégséges minősítést kap), továbbtanulási ambíciói nincsenek – beiratkozik ugyan Budapesten az egyetem jogi karára, majd Lipcsében az Institut für Zeitungskunde hallgatója, de ez a gesztus csak aggódó szüleinek szól. Nem tanulni, hanem művelni akarja az újságírást, s a világ egyik vezető lapjának számító Frankfurter Zeitung munkatársa lesz. Huszonhárom évesen pedig megnősül – felesége a szintén kassai Matzner Ilona (Lola).

A trianoni döntéssel, Kassa elvesztésével soha nem békél meg. Megütközve olvassa a hírt, hogy a csehszlovák hatóságok leszedik Kassán a magyar utcatáblákat. „Az Orbán-torony nem magyar? A Kálvária-temető, ahol minden öregapám fekszik, nem magyar? Az utcát, ahol születtem, nem jelzik többé magyarul?”

Magát liberális konzervatívnak vallja, máskülönben öntörvényű különc, igazodási kényszer nélkül. Nem hajlik se jobbra, se balra. „Ha akarnám, se lehetnék más, mint magyar, keresztény, polgár és európai” – írja a Kassai őrjáratban. A liberális Újságtól 1936-ban szerződik a kor legjelentősebb magyar napilapjához, a mérsékelten konzervatív Pesti Hírlaphoz, ahol tárcáiért egy gyári munkás háromhavi fizetésének megfelelő honoráriumot kap.

Színházi körökben is sikere van, A kassai polgárokat a Nemzetiben mutatják be, a Kaland című színművét pedig Európa színpadain játsszák, Spanyolországtól Skandináviáig. Ünnepelt szerző, de ritkán ad interjút. Amit el akar mondani, azt megírja a könyveiben – minden mást fecsegésnek tart, s az alkalmi interjúk szerinte focistáknak, színésznőknek és politikusoknak valók.

Egy polgár vallomásai

Márai a jómódú középosztály életét éli. Napjai így néznek ki: reggel a szobalány ébreszti, aki narancslevet és újságokat hoz be, és gurulós asztalkán betolja a reggelit (tea, vaj, lágy tojás, méz). Reggeli után írni kezd, aztán a garázsmestere előkészíti számára az autót, ő pedig fehér nadrágban és trikóban, kezében teniszütővel a Margit-szigetre indul, ahol az uszodában megdögönyözteti magát, beül egy kávéházba, délután alszik egy keveset, dolgozik egy keveset, este sétál vagy vendégségbe megy.

Regényíróként is népszerű. Olyannyira, hogy amikor egy közvéleménykutatás során arról kérdezik az embereket, kinek a könyvét vinnék magukkal egy lakatlan szigetre, a kortárs szerzők közül Márait nevezik meg a legtöbben. Pedig regényeit ő maga nem tartja sokra, később sem engedi, hogy megfilmesítsék őket – még A gyertyák csonkig égnek címűt sem, pedig halála után ez teremti majd meg a Márai-kultuszt, s válik több százezres példányszámú bestsellerré Európa-szerte.

A sikerekkel együtt járnak a támadások is. Amikor 1934-ben megjelenik az Egy polgár vallomásai, Márai egykori házitanítója, egy katolikus plébános magára ismer a regényben, és „sajtó útján elkövetett rágalmazás vétsége miatt” feljelenti a szerzőt.

Elmarasztaló véleményét a katolikus egyház kassai képviselői is alátámasztják, a vádirat szerint Márai könyve „züllesztő”, „destruáló szellemű”, „súlyosan szemérmetlen és erkölcstelen”. Csaholva támadja őt a szélsőjobb is, az Új Magyarság című lapban Márait „zsidóbérencnek”, művét „kórosan exhibicionistának” nevezik.

Nehezen bocsájtják meg Márainak a Röpirat a nemzetnevelés ügyében című pamfletjét is, ahol azt írja: ha felelősséget érzünk nemzetünkért, akkor csakis az egyetemes művészi mércével mérhető alkotásokat ismerhetjük el magyarnak, nem pedig a zsinóros dolmányt viselő, buggyos gatyába és árvalányhajas jelmezbe bújtatott kispolgári giccset.

A tehetségtelenek bosszúja

A Horthy-korszak utolsó éveit Márai a minőségellenes ressentiment korszakának, a tehetségtelen, frusztrált, félművelt átlagemberek bosszújának nevezi.

Amilyen nagy volt az öröme az 1938-as bécsi döntést követően, amikor Kassát visszacsatolták Magyarországhoz, később annál keserűbb csalódással emlegeti, hogy Kassára nemcsak Horthy csapatai érkeztek meg, hanem a pecsétgyűrűs, nagyképű anyaországi bírók is, jöttek a műveletlen, tunya, kapzsi és pökhendi hivatalnokok, akik hozták magukkal az úrhatnámságot, a méltóságosuram-szellemet és a hajbókolós köszöngetések divatját.

1944. március 19-én a német csapatok megszállják Budapestet. Márai a teljes visszavonulás mellett dönt. „Nem hiszek többé abban, hogy bármilyen műveltség tartósan nevelni és fegyelmezni tudja a legalacsonyabb emberi ösztönöket és indulatokat. […] Magyarországon nem lehet többé másként élni, mint belső emigrációban. Teljesen befelé fordulni, a munkám felé.”

Nem érzi magát biztonságban, ezért feleségével együtt elhagyja Budapestet, Leányfalura költöznek, antikvárius barátjuk házába. Itt kapják a híreket a pogromokról, arról, hogy Kassán több mint tízezer zsidót tereltek a téglagyár területére, ahonnan több transzportban haláltáborokba deportálták őket – köztük Márai feleségének, a zsidó családból származó Matzner Lolának az édesapját is.

Márai riadt iszonyattal figyeli, ahogy az „etelköziek” és a „hőbörödött turulisták” a németek kegyeit keresve sorban állnak, hogy segédkezzenek a gyilkolásokban. „Szégyen a napon járni – írja naplójába. – Szégyen élni.”

Pogány és barbár nép

Márai rőzsét gyűjt, kapál, csorba pléhlavórban mosakszik Leányfalun, s a fegyverropogás közepette is rendíthetetlenül olvas, mert úgy tartja, Európa legmélyebb értelme nem a háborúkban, hanem például egy Bach-fúgában manifesztálódik. „Lehet, hogy krumpli és tüzelő nem lesz télen, de Goethe, Shakespeare és Arany János lesz.”

Budai lakásán eközben rendőrök keresik, s a házmestertől tudja meg, hogy német katonák négy golyót lőttek be az ablakon keresztül Máraiék lakásába, mert azt gyanították, van ott valaki. Az ostrom során aztán a lakást bombatalálat éri, több ezer kötetes könyvtáruk odaveszik, Márai később hátizsákkal jár könyveket menteni a romok alól.

Naplójában kíméletlenül ostorozza a képmutatást, a keresztény magyarságból az alapvető keresztény értékeket hiányolja, a szolidaritást, a részvétet és a humánumot. „Pogány és barbár nép maradtunk, cilinderrel a fejünkön és feszülettel a kezünkben.” S miközben irtózik „a tisztességesebb jobboldal mögött fütykössel és rohamkéssel ólálkodó fasizmustól”, hasonló indulattal bírálja a bolsevizmust is.

A második világháború után – kortársai többségével ellentétben – nem hajlandó a kommunista rezsimet dicsőíteni. S amikor a háború utáni általános ínség közepette napokat tölt Budapest piacain és vásárcsarnokaiban, krumpli után kutatva, akkor sem fogad el semmilyen alamizsnát, mert szellemi függetlenségét fontosabbnak tartja a megélhetési gondoknál.

„Inkább egyenek meg a férgek, minthogy a férget megegyem”

Az író, véli Márai, nem állhat be politikai szavalókórusba, nem formálhat kollektíve véleményt. „Ahol egyenruhát kényszerítenek a véleményre és az ízlésre, ott nincs szabadság.”

A kultúrpolitika által felajánlott juttatásokat elutasítja (Karinthy sorait idézve: „inkább egyenek meg a férgek, minthogy a férget megegyem”), pártlapokban nem hajlandó publikálni („mintha azt követelnék, írjak egy vidéki állomásklozet falára”).

Kassákkal, Kodállyal vagy Illyéssel ellentétben semmilyen juttatást nem fogad el a rezsimtől, a svábok kilakoltatása ellen ugyanolyan hévvel tiltakozik, mint a csehszlovákiai magyarok deportálása ellen. A kollektív bűnösség elvét elfogadhatatlannak tartja.

Felkérik, legyen a Magyar–Csehszlovák Társaság elnöke, de Márai – aki sérelmezi, hogy a felvidéki magyar gyerekeknek szlovák iskolába kell járniuk – felháborodottan utasítja vissza az ajánlatot. „Nem megyek kultúrkomédiát játszani Prágába.”

A kommunista pártlapokban egyre nyíltabban támadják, Lukács Györgyék „kártékony irodalomnak” nevezik Márai életművét, Sértődöttek című regényének második kötetéről pedig azt írják: „politikai és emberi színvonalától már csak írói színvonala alacsonyabb”.

Márait azonban nem tudják megpuhítani. Nem lép be a pártba, és nem köt kompromisszumokat. Naplójában André Gide francia író szavait idézi: „Minden jobb- és baloldali diktatúra ellen megmaradni a szellemi szabadság hívének, védelmezőjének: ez a szellemi ember örök feladata.”

Válaszlépésként a kommunisták betiltják a Sértődöttek harmadik kötetét, amely a nyomdából egyenesen a zúzdába kerül. „Most még itt tartunk: a könyveket, melyek nem kívánatosak, bezárják a pincébe. Ezt múlhatatlanul követi a pillanat, mikor az írókat, akik a nem kívánatos könyveket írják, ugyancsak bezárják a pincébe. Aztán az olvasókat, akik a nem kívánatos könyveket olvassák... és így tovább” – írja Márai. Orvos ismerősétől ciánkapszulát szerez, úgy véli, „ez az egyetlen praktikus fegyver, amellyel a deportálások ellen védekezni lehet”.

„Rideg sors, mint az enyém”

Az emigráció gondolatával foglalkozik. „Az első alkalommal elmegyek ebből az országból, ahol megtagadták a műveltséget. Inkább hebegve és süketen halódni valahol, mint ezzel az erkölcstelen, gyáva, kapzsi, kegyetlen néppel vitatkozni.” Magyarországot végül 1948 augusztusában hagyja el – feleségével és fogadott fiukkal, Janikával.

„Negyvenkilenc éves korban egyszobás kucorgásba kezdeni családdal, meggondolni minden kis kényelmi többletet, minden jobb cigarettát, egy villamosutazást, nézni, ahogy Lola megint – mint huszonöt év előtt – lavórban mossa a zoknit? Igen.”

Rövid svájci kitérővel Nápolyba költöznek, ahol „a sikátorokban patakokban csörgedezik a szennyes mosogatólé, a gyümölcsök héja ragacsos, a bordélyokból fülledt emberpára árad ki, s a lakosok 40%-a analfabéta, írni-olvasni nem tud.” Itt írja le naplójába a futball sajátos, Márai-féle definícióját is: „testedzéshez semmi köze, átmenet egy kocsmai verekedés és valamilyen pubertásos futási inger közt.”

Egy 15 évvel korábbi, régen lejárt francia újságíró-igazolvánnyal jár múzeumokba. Janikának minden este felolvas a Toldiból, és szomorúan tapasztalja, hogy majdnem minden verssorban akad olyan szó, amit a gyerek már nem ismer.

Márai kiválóan beszél németül, angolul, franciául és olaszul, mégis attól fél, hogy magyar nyelvi öntudata óhatatlanul is roncsolódik az idegen közegben, ezért kötelező olvasással védekezik a „nyelvfelejtés” ellen: minden reggel előírásszerűen a Károli-féle Bibliát olvassa, hozzá Arany János és Vörösmarty költeményeit.

„Nem hiszem, hogy van még ilyen rideg sors, mint az enyém – írja naplójába. – Emigráns, otthontalan magyar írónak lenni, külföldön, azt hiszem, ez a legreménytelenebb.”

Csellengeni, mint a koldusok

1949 tavaszán a nápolyi rendőrség elutasítja kérvényüket, nem kapnak olaszországi tartózkodási engedélyt, és tíz napon belül el kell hagyniuk az országot. Rómába utazik, és Vittorio Cerruti olasz diplomata segítségét kéri. A tartózkodási engedélyt megkapják, mivel Cerruti felesége, Elisabetta Cerruti – azaz Paulay Erzsi (a budapesti Nemzeti Színház egykori igazgatójának, Paulay Edének a lánya) – régi rajongója Márainak.

Ő az, aki Tolnay Károly emigráns irodalomtörténésszel az irodalmi Nobel-díjat intézi Márai részére – Márai tudta nélkül. André Gide francia írót kérik meg arra, hogy a Nobel-bizottságnál lobbizzon Márai érdekében. Gide elegáns válaszlevélben tudatja, hogy bár „élénken rokonszenvez” a magyar íróval, a kért közbenjárás nem lehetséges.

Márai eközben gyalog jár be a városba, hogy megspórolja a buszjegy árát. Anyagi helyzetük egyre aggasztóbb, felesége bundáját eladják, és maradék ékszereiket is pénzzé teszik. „Cipőm lyukas. Van még jó cipőm, de azt kímélem. A ruhával is így vagyok, egyet hordok szakadásig” – írja 1949-ben.

Napközben a nápolyi Nemzeti Könyvtárban (Biblioteca Nationale) olvasgat, délután pedig a lármás utcákon sétál, s figyeli az embereket, a sűrű, szutykos nyomort. „Csak élni, csellengeni, fillér nélkül, mint a nápolyi koldusok.” Naplójában Assisi Szent Ferencet idézi: „A világot csak az nyerheti meg, aki lemond róla.”

A gróf úr halászik

A magyarországi politikai eseményeket Olaszországból is aggódva figyeli, rádión hallgatja Mindszenty József bíboros koncepciós perének tárgyalását. A gördülékenyen előadott beismerő vallomások alapján sejti, hogy a vádlottak nem „vallanak”, hanem egy előre elkészített szöveget mondanak fel, amit korábban az Andrássy úti kínzókamrákban magoltattak be velük. „Magyarország nem a Szent Korona országa többé, hanem az Andrássy út 60. országa.”

Márai tudja: ha otthon marad, nem lenne egyetlen újság, színház, könyvkiadó sem, ahol dolgozhatna. Az emigrációt helyes lépésnek tartja. „Amíg az ország a Szovjet csatlós állama és a hazai bolsevisták kapzsi és kegyetlen rablóhadjáratának zsákmánya, magyar író még a létezése, az otthonmaradása tényével sem igazolhatja ezt a hazaárulást.”

Anyagi gondjai átmenetileg megszűnnek, amikor német kiadójától megkapja elmaradt tiszteletdíjai egy részét. Márai halászni kezd, s a környékbeliek hangosan röhögnek rajta, ahogy vállán halászkosárral, kezében hosszú botjával a tenger felé baktat. Máskülönben tisztelik az ismeretlen emigránst, rangja a helybeliek szemében hónapról hónapra nő. A szomszédok és az utcai árusok eleinte fürkésző tekintettel vizslatják, ki lehet ez a kopott ruhájú, de arisztokratának tűnő alak; eleinte bizonytalan hangon commendatorénak (főtanácsosnak) szólítják Márait, később professorénak (egyetemi tanárnak), végül pedig ő lesz a signor conte (gróf úr).

New York

A Szabad Európa Rádió eközben Münchenben magyar adóállomást állít föl, s megüzenik Márainak, hogy számítanak rá – végre ismét szabadon, cenzúrázatlanul szólhat a magyarokhoz. Elvállalja a feladatot, s hetente vonatozik Nápolyból Rómába, ahol egy külön erre a célra berendezett stúdióban felolvassa tízperces szövegét.

1952-ben azonban családjával együtt elhagyja Európát, mert bár egyetért Jean Cocteau-val abban, hogy az amerikaiakat elhülyítette a pénz és a konformizmus terrorja („a boldogságot összetévesztik a saját autóval és a frizsiderrel”), az Egyesült Államokat tartja a legszabadabb országnak.

A nápolyi szegénység után New York más dimenziót jelent: vesznek porszívót, villanyborotvát, magnót (Márai szavaival: „egy tape recorder nevű hangrögzítő találmányt”) és egy Remington márkájú írógépet, amelybe négy hétig tart beszereltetni az ékezetes billentyűket. Kivárja. Nem engedi, hogy „nevéről lehulljon az ékezet”. Amikor névjegykártyát akar készíttetni, akkor is több nyomdánál kell próbálkoznia, míg végül az egyik hajlandó ékezetes betűkkel kinyomtatni, hogy Márai Sándor.

„Három dolog, amit nehéz kibírni Amerikában: a klíma, a lárma és az amerikaiak” – írja naplójába. Később kiegészíti azzal, hogy nehéz kibírni a magyarokat is, akik „mint a veszett farkasok, úgy marják egymást”. Igyekszik elkerülni honfitársait, rendezvényeiken, találkozóikon nem vesz részt, nyugati magyar folyóiratoknak nem küld kéziratot, felkéréseikre nem válaszol. „Egyetlen levélkét őrzök tőle – meséli utóbb Ferdinandy György –, egy udvarias elutasítást.”

Halotti beszéd

Márai szigorú napirend szerint él az emigrációban. A reggeli olvasás után hosszú sétát tesz, majd ír, ebéd után pedig könyvtárba megy. S igyekszik betartani a csökkentett boradagot: az 50-es években kétnaponta engedélyez magának 1 litert. „Két napon át semmi bor – írja naplójába. – Nagyszerűen érzem magam. Kitűnő dolog nem inni bort. Csak egy jobb van: bort inni.”

Márai erős dohányos, és sikernek könyveli el, amikor napi adagját 20 szálra csökkenti (a megszokott 40–50 szálról). A metrón gyanakodva figyeli utastársait, akik „soha nem hallottak Goethéről, sem Babitsról”. Sokat sétál a Hudson folyó partján (ahol kétszer is kutyák támadnak rá), és minden vasárnap délben felolvassa aktuális jegyzetét a Szabad Európa Rádió stúdiójában. Felesége is dolgozik, Janika pedig nyáron szódát árul a parkban. „Nagyon szerényen, de gond nélkül megéltünk” – emlékszik vissza a New York-i évekre egy időskori interjúban.

1951-ben írja meg a Halotti beszéd című versét, amely a magyar emigráns irodalom talán legnagyobb visszhangot kiváltó alkotása – irodalomtörténészek szerint ez a vers volt az első, szamizdatban terjedő irodalmi mű Magyarországon. Három évvel később a Magyar Rádióban is elhangzik, Tamási Áron válaszával. „Ellene szólunk sivár igéidnek” – mondja Tamási, aki nem sokkal korábban kapott Kossuth-díjat a kommunista rezsimtől.

1954 januárjában az Irodalmi Újságban Szepesi György, a népszerű sportriporter – aki akkor már Galambos fedőnéven a kommunista állambiztonság besúgója – a londoni angol–magyar mérkőzés kapcsán elmarasztalóan ír az emigráns magyarokról, gyászvitézeknek és erkölcsi bélpoklosoknak nevezi őket. „Hazudnak, rágalmaznak, menekülteknek adják ki magukat, és közben a nép nyakán élősködnek”. Gyökértelenség a sorsuk, írja róluk Szepesi, majd felmondja a propagandaleckét: bezzeg Magyarországon az ifjúmunkás vasesztergályosok és a sztahanovista textilmunkásnők a Mátrában, a Galyatetőn üdülnek!

Márai a Szabad Európa Rádióban válaszol a „vörös rendszer” kegyeltjének, a „jó torkú” Szepesinek. „Ismerjük el, hogy az alpári hangú gyalázkodásnak van egy szakasza, amely igaz: a menekült magyarok idegenben sokat szenvednek.” Azt azonban Márai világossá teszi, hogy nem irigyli a galyatetős kivételezettséget a kommunista rezsim haszonélvezőitől.

Túlélni, de hogyan?

Márai könyveit addigra Magyarországon nemcsak a könyvesboltokból, hanem a könyvtárakból is eltüntetik, egy minisztériumi rendelet (Útmutató üzemi és falusi könyvtárak rendezéséhez) őt is az ideológiai szempontból nemkívánatos szerzők közé sorolja, George Orwellel együtt.

Az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) 1955 tavaszán ráadásul úgy határoz, a Márai Sándorral való, levelezés útján történő kapcsolattartás miatt a Márai család itthon maradt tagjait kitelepíti egy vidéki gazdaságba – a deportálásra végül nem kerül sor.

Márai az 1956-os forradalom hírére Európába repül, s a Szabad Európa Rádió müncheni stúdiójából biztatja a szabadságáért küzdő magyar népet. „Minden nap öt percen át beszélek a rádióban egy éhező, fagyoskodó, szétlőtt országhoz.”

A forradalom leverése és az a közöny, amellyel Nyugat-Európa viseltetett a „magyar ügy” iránt, mély letargiába taszítja Márait. „Senki és semmi nem mozdul a világban. Túl kell élni, de hogyan?”

1956 karácsonyán megírja Mennyből az angyal című versét.

Mennyből az angyal - menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.

A magyar kultúrpolitika megpróbálja kitörölni Márait a kollektív emlékezetből, nevét éveken, évtizedeken át nem írják le a sajtóban, nem említik őt, vagy ha igen, akkor becsmérlő szándékkal – mint Bábi Tibor az Új Szó hasábjain 1971-ben, amikor Márai naplójáról azt írja: „írástudó ennél mélyebbre nem süllyedhet”.

„De kár, de kár”

Márai kénytelen saját költségen kiadni köteteit (a San Gennaro vérét és a naplókat), szervezi a nyomdai munkálatokat, előfizetőket gyűjt, feleségével együtt csomagolja és postázza a könyveket.

Ekkoriban költöznek vissza Európába, a dél-olaszországi Salernóba. Márai egyetlen otthonának a magyar nyelvet tartja. Naplójából tudjuk, milyen örömmel fogadja, amikor a posta meghozza neki a 60 ezer magyar szót tartalmazó, hétkötetes értelmező szótárat.

1970 nyarán egy salernói kávéházban esik össze, vérzéses gyomorfekéllyel szállítják kórházba, ahol vérátömlesztést kap, és négy hétig fekszik egy közös kórteremben, egy „egészségügyi istállóban”, ahol infernális a lárma. Amikor végül hazaengedik, 57 kiló.

Kassa végig viszonyítása pont marad számára, s még a hetvenes években is érzékenyen érinti őt, ha valaki Košicét mond Kassa helyett. Inzultusként éli meg azt is, amikor kap egy könyvet szülővárosáról, „Košice” címmel, s a könyv – Márai indulatos naplóbejegyzése szerint – elhallgatja Kassa magyar múltját.

Amikor egy levélíró azt kérdezi tőle, milyen emléke maradt Kassáról, Márai annyit válaszol: „Egy szóban elfér az emlékem: »európai város volt«.” Budapestre nem vágyik vissza, „csömör van bennem, amikor Pestre gondolok”, de feleségével gyakran felidézik a kassai nyarakat, a Csermely-völgyet, a Báránykát, a Bankót. „Nagy honvágy a felvidéki erdők nyári toboz-, málna-, borovnyica- és páfrányillata után. De kár, de kár.”

Az utolsó állomás

1980-ban másodszor is az Egyesült Államokba költöznek, Kaliforniába, a mexikói határhoz közeli San Diegóba. Itt élnek szerényen berendezett lakásban. Fiuk, János – aki leveleit már következetesen John-ként írja alá – amerikai nőt vesz feleségül, és Márai három lányunokája közül egy sem tanul meg magyarul.

Végrendeletében azt írja, ha gyógyíthatatlan betegségben szenvedne, akkor nem kér az élethosszabbító eljárásokból (csövön át történő táplálás, mesterséges lélegeztetés), mert természetes módon, méltósággal óhajt meghalni.

„A szavak. Isten, kegyelem, gondviselés. Minden, amit papok, bölcselők valaha mondtak. Minden hazugság. Nincs »cél«, sem »értelem«. Csak tények vannak, irgalmatlanul.”

Köszönet a barátságért

A haláltól nem fél („eddig még mindenki túlesett rajta, és utólag senki sem panaszkodott”), de nem hagyja magát kiszolgáltatni a sorsnak, halála módjáról és idejéről ő akar dönteni. Revolvert vásárol, beiratkozik egy lőtanfolyamra.

„Hónapok óta először érzek megnyugvásfélét. Jó tudni, hogy egy pillanat alatt véget lehet vetni a megalázó lefelé menésnek, és nem kell attól félni, hogy az intézményes szemétgödrök valamelyikébe, kórházba vagy öregházba kerülök. De ehhez is szerencse kell, egy szélütés megakadályozhatja a szökést.”

A fegyvert a fiókba teszi, hogy kéznél legyen, ha eljön az ideje. „A halál nem probléma, a meghalás igen.”

Egyre többen keresik meg őt Magyarországról, szerződéstervezeteket küldenek neki könyvei újbóli megjelentetésére.1988. március 28-án azt írja naplójába:

"Egy futár Pestről. Három könyvkiadó szerződési ajánlatát hozza és más ottaniak hívását. Mindent kiadnak, könyvet, cikkeket, mindent, az életművet. Nem adok engedélyt semmiféle ottani kiadásra, amíg az orosz megszálló sereg ott van. És ha azok elmentek, tartsanak otthon külföldi ellenőrzés mellett demokratikus, szabad választásokat. Elébb nem engedem semmiféle írásom kiadását."

Egyik utolsó naplóbejegyzése pedig így hangzik: „Fázom. Vége a nyárnak, ami nem volt nyár, vége az életnek, ami végül nem hozott mást, csak groteszk öregséget és abszurd halált.”

Kanadában élő kiadójának, Vörösváry Istvánnak és feleségének azt írja. „Kedves István és Irén, röstellem, de nem megy tovább. Az erőtlenség nem szűnik, ha így megy, rövidesen kórházi ápolásra szorulok. Ezt iparkodom elkerülni. Köszönet a barátságért. Vigyázzatok egymásra.  A legjobb kívánságokkal gondol reátok: Márai Sándor.”

1989. február 21-én, a kora délutáni órákban San Diego-i otthonában főbe lövi magát. A gyászszertartáson alig néhányan vesznek részt.

Márai Sándor hamvait – kérésének megfelelően – a Csendes-óceánba szórták.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/7. és 2022/8. számában jelent meg.

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene