Az angyalkák folyton vigyáznak rá

irtunk rola

2012 karácsonya volt. A tízéves Sméja Tímea, avagy Timike az ünnepeket és egy egész évet a pozsonyi kramárei kórházban töltötte. A bátor nemesócsai kislány azóta felépült a leukémiából, csodálatos ifjú hölgy lett belőle, aki a komáromi Selye Gimnázium diákjaként érettségire készül.

Megcsodáltam, amikor egy évre rá az ünnepek előtt meglátogattam, már otthon, s a csodálat máig nem múlt el. Talán akad olyan kedves Olvasó, aki emlékszik, ahogy az akkori riportban mesébe illőn leírta a betegségét, „lefordította” az orvos bácsi szavait a rossz és jó katonákról, a rossz és jó vérsejtekről. Neki hirtelen megbolondultak a jók, s kezdtek rosszul működni – magyarázta –, és a rosszak háborúztak velük. „Nekem sokáig tartott, míg az összes rossz katonát kiirtották, s azért szedem a tablettákat, hogy egyetlenegy rossz katona se jöjjön vissza. Remélem, véglegesen eltűnnek a feketék, s csak a jók maradnak.”

Örömosztó

Istennek hála, így történt. A kisleány, aki négyéves kora óta mazsorett, versenyeket nyert, balettórákra járt, szavalóversenyeken szerepelt, míg egy napon egyszeriben rab madár lett, újra normálisan élhet. Örömosztóként. Már amennyire az idei őrült világ és a koronajárvány engedi. De azt, ami nyolc éve történt körülötte, nem lehet elfelejteni. Csak élni vele – okosan. Timikésen. „A nyolc év alatt az ember elfelejt dolgokat, de azt kell mondanom, hogy többnyire a rossz dolgokat felejtem el. Egyre kevésbé emlékszem a rossz napokra, a nehezebb pillanatokra, s egyre több a megmaradt pozitív emlék. Akkor, tízévesen nagyon pozitív kislány voltam, s igyekeztem a legrosszabból is a legjobbat kihozni. Az élet megleckéztetett azóta jó párszor.” Általános iskolásként került kórházba, mikor meggyógyult, visszatért a padba, de rettenetesen nehéz volt visszazökkenni két év lemaradással. A kórházban szlovákul tanult, magyarórája egyáltalán nem volt, egyes tantárgyakból jócskán lemaradt. Izgult, hogy kilencedikben lesz a tudásszintmérő monitor, s mert gimnáziumba készült, nagyon össze kellett magát szednie, hogy a kiesett két évet be tudja pótolni. A másik nehézség a közösségbe való visszaszokás volt. Elszakadt az osztálytársaitól, barátaitól, új barátságok alakultak ki közöttük, új dolgok jöttek, amikről Timi lemaradt.

„Amikor hazajöttem a kórházból, tudatosult bennem, hogy mennyit fejlődött a világ. Az osztálytársaim ugyan nem csúfoltak, de nem találtam a helyemet, bár tudták, mi volt velem, nem nagyon tudtak visszafogadni. Nekik is furcsa volt, hogy mindent másképp fogok fel és más értékeket képviselek, számomra nem az a legfontosabb, hogy a legújabb mobiltelefont megkapjam, hanem hogy egészséges legyek. És hogy szeretetet adjak másoknak. Olyan volt, mintha visszafejlődtem volna. Azóta fölnőttem, és több mindenen átestem, más a nézetem a világról, mint tízévesen, de bármennyire nehéz volt is, próbáltam örömöt szerezni, másokat is felvidítani. Barátkozó típus vagyok, könnyen alakítok ki kapcsolatokat, sokat beszélgettem azokkal, akikkel egy szobába kerültem a kórházban, a sorstársaimmal. Amikor engedte az állapotunk, játszottunk, énekeltünk, kézműveskedtünk, akkoriban még sokat zenéltem, gitároztam, próbáltam őket lekötni, hogy ne mindig arra gondoljanak, hol vannak éppen.”

Honnan az erő?

Alig tudok megszólalni a csodálkozástól. Hogyan képes ilyesmire egy tízéves kislány!? „Egy erős családi háttér hozzá tud segíteni. A szüleimtől, a testvéremtől, a családomtól kapott erő nagyban hozzájárult. Rengeteget segített, hogy egy fantasztikus orvosi gárda állt mellettem, minden pillanatban ott voltak, hogy gyógyítsanak, nagyon pozitív környezetbe kerültem, mindenkivel szót tudtam érteni. Mindemellett fontos a belső erő, ami vagy megvan az emberben, vagy nincs. Úgy érzem, bennem megvolt és megvan ma is a küzdeni akarás, mert annál többre értékelem ezt a világot és az életemet, minthogy ne küzdjek érte. Ez a belülről áradó erőm, amit nemcsak magamra fordítok, hanem másoknak is igyekszem adni belőle. Életem legnehezebb időszaka volt, amit átéltem, de nagyon sok mindenre megtanított, nemcsak elvett, adott is. Vegyük csak a szlováknyelv-tudást, s azt, hogy jobban tudom értékelni a bennünket körülvevő apró dolgokat, amiket természetesnek veszünk, közben egyáltalán nem azok. Csak amikor elveszítjük őket, meg kell tőlük válnunk, akkor érezzük a fájdalmat. Ezért kellene jobban értékelnünk ezeket, mint ahogy szoktuk. Miután leküzdöttem a kórt, és sikerült a közösségbe visszaszoknom, próbáltam folytatni az életemet közönséges gyerekként: jelentkeztem gimnáziumba, most már az érettségire készülök.”

Koronás érettségi

Timikére már jobban illik a Tímea név, kész hölgy ugyanis. Szép, nagyon szép fiatal hölgy. Bájos, okos, megfontolt. Öthavonta még jár ellenőrzésre a klinikára, februártól, miután tizenkilenc éves lesz, már nem a gyermekkórházba. Gondoltam, ezek a vizsgálatok óriási stresszel járnak, de tévedtem. „Ha valami baj lenne, azt megérezném. No meg az évek során már megszoktam. Nem mondom, hogy ugrálok örömömben, amikor vizsgálatra megyek, s várok az eredményekre, ott vagyok a beteg gyerekek között, de az mindenképpen jó érzés, hogy tudom, nem lesz semmi baj, mert biztos vagyok magamban. Az az igazság, hogy csak így gondolkozhatok, nem tudnék normális életet élni, ha állandóan azon aggódnék, hogy valami baj lesz. A félelem eltűnik, ha az ember olyan dolgokat él meg, amilyeneket én megéltem.” Míg hallgatom, arra gondolok, hogy én bizony gyáva vagyok akkor is, ha prevenciós rutinvizsgálatra kell mennem.

Timike a betegség utáni első karácsonya előtt, 2013-ban azt kívánta, hogy szenteste végre bemehessen otthon, Nemesócsán a templomba, s elmondhassa az imát barátaiért, azokért az angyalkákért is, akiknek nem volt annyi szerencséjük, mint neki. Ez az emlék kegyetlen, nagyon elérzékenyíti. Egy pillanatra el is csuklik a hangja. Én meg bánom, hogy szóba hoztam. De Timi rögtön erőt vesz magán: „Ez az egyik nehéz pontja az egésznek, saját magamról könnyű beszélni, de másokról nehéz. Voltak nagyon jó barátaim, és vannak is, hála istennek, akiket a kórházban szereztem. Sokukat elveszítettem, nincsenek mellettem, de azokkal, akiknek sikerült leküzdeniük a kórt, és itt vannak, tartom a kapcsolatot. És azokkal a családokkal is, ahol a gyerekek már nincsenek, velük telefonon beszélgetek, és találkozunk is. Fontosnak tartom, hogy így legyen.”

Mit fog mesélni a gyerekeinek?

Nyolc esztendeje a betegsége nem engedte, hogy karácsonyeste ott legyen a templomban, az idén a járvány szólt bele Timi és valamennyiünk életébe. Sok mindenről le kellett mondania, sok mindent nem csinálhatott úgy, ahogy azt megszokta, de ezt is sztoikus nyugalommal veszi tudomásul. Hisz benne, megtalálja a módját, hogy segítse azokat a családokat és gyerekeket, akik hasonló helyzetben vannak, mint ő volt. Amikor csak lehet, részt vesz különböző jótékonysági rendezvényeken. A komáromi Kantha Dóra Alapítványnak, amelyről a Vasárnapban is többször írtunk, ő az egyik önkéntese, a karácsonyi rendezvényeiken ő a műsorvezető. Hátrányos helyzetű gyerekeknek segít a református táborokban, ott is önkénteskedik, sőt már vezeti is a tábort, játékokat tanít be a gyerekeknek.

A legfontosabb most az érettségi és a továbbtanulás. Nagyot sóhajt, amikor erről beszél, mert a legszebb gimnáziumi évébe kegyetlenül belegázolt a járvány. „Mindig mindenki a negyedik évet várja a legjobban. A szalagavató, a ballagás, az iskolabálok, az elsősök avatása, a szívatások… Amikor tudatosítja az ember, hogy mindezt nem élheti át... Ha egyszer lesznek gyerekei, unokái, s azok megkérdezik, milyen volt, nem fog tudni mit mesélni. Nem tudjuk, hogy fognak alakulni a dolgok, mit lehet majd megtartani és mit nem, de az biztos, hogy semmiképpen nem lesz teljes értékű a negyedik évünk. Meg, ugye, az érettségire való felkészülés, az egyetemre jelentkezés, mind nehezebb ilyen helyzetben. Egyelőre kilátástalan minden, nem tudni, mi fog történni a jövő héten, nem még, hogy pár hónapon belül. Tényleg elszomorít, mert nagyon-nagyon vártam, hogy ezt a negyedik évet kiélvezhessem.”

Hiszek benne, hogy mint az alattomos kórt legyőzte, örök optimizmusa ezen is átsegíti, s az egyetemi évek pótolják mindenért. Tervei szerint Szlovákiában marad, még nem döntött, hogy Pozsonyban vagy Nyitrán. Nem választott még intézményt, de azt tudja, hogy idegen nyelveket szeretne tanulni, érdeklik a különböző kultúrák, szeretné megismerni a világot, az embereket. Az érettségi vizsgán az öt tantárgyból négy nyelv lesz – magyar, szlovák, angol, spanyol. És folytatni akarja azt, amibe belekezdett: a jótékonykodást. Vannak elképzelései, hogy az általa választott pálya hogyan kapcsolható össze ezzel. Biztos vagyok benne, hogy valóra váltja álmait.

Sok sikert hozzá! És még sok-sok boldog karácsonyt, Timike!

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 51-52. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?