Anna mama emlékkönyve

Anna mama polgári leányiskolát végzett, majd távirda- és távbeszélő szolgálatból vizsgázott Budapesten. Itt lép be a történetbe az „emlékkönyv”. Mint postáskisasszony először Várgedén, majd Ragyolcon kezdett dolgozni. Ezek az évek már az első világháború évei voltak. Ragyolcon katonákat szétosztó kaszárnya volt, a közeli Losoncon gyalogosok és huszárok állomásoztak. A háború alatt a posta az egyik olyan hely volt, ahol gyakran megfordultak a katonák. Ez idő tájt kezdte Anna mama is gyűjteni az emlékkönyvébe a szebbnél szebb verseket, amit a katonák írtak.

Az első bejegyzések 1915-ből valók. Az emlékkönyvbe egyszerű bakák, katonatisztek írtak. De olyanok is vannak, melyeket a munkatársak és a barátnők jegyeztek be. Vidám, kicsit bohókás versikék. Egyik-másik mellé elszáradt virágfejecskék voltak ragasztva, sőt még egy páfrány lenyomatát is találtam. A rajzok közül sok már elmosódott, alig látható. A legtöbb egyszerű ceruzarajz. Van köztük egy bokros, csalitos erdőrészlet, azt gondolnám, a készítője természetbarát vagy erdész, de az is lehet, hogy ilyen helyre szeretne menekülni a világ zaja elől. Van egy falusi idill rajz is. Zsúptetős házikó, tiszta udvar, melléképületek. Ilyenre vágyott a rajzoló, vagy ilyet hagyott oda, ezt már nem lehet tudni.

Ahogy múltak a hónapok, évek, a háború egyre véresebb, egyre szörnyűbb lett. A fájdalom, a félelem, az elmúlás megjelent az emlékkönyvben is. Voltak, akik ezt hosszabban is kifejezték, vagy egyszerűbb búcsúszóval, de fájdalmas volt az is.

„Jött egy esztendő, háborúval véresen,

Jöttek katonák a faluba, sokan, vegyesen,

Vígan is voltak, szomorkodtak is,

Elmentek sokan, kevesen jöttek vissza. Meghaltak!”

„Nevető kis postáslányok, ha öntudatlanul is, nehéz emberi sorsot osztogatnak a kis ablakon keresztül. Kívánom, hogy valami jó szellem úgy babonázza meg a kezét, hogy mindenkinek azt a levelet adja, amelyikben a legjobb várja.” 1918. aug. 16-án Ráder Alfréd hadnagy.

Nem szeretném kifelejteni a németül, lengyelül, szerb nyelven írt verseket sem, bár ezeket sajnos nem értettem.

„Gondoljon vissza szegény katonákra. Talán megérdemlik.

Én is katona vagyok, én is elmegyek, talán én se térek vissza.

Gondoljon néha rám, talán én is megérdemlem.”

Vége lett a háborúnak. A trianoni békeszerződés után Anna mamának vissza kellett mennie Salgótarjánba. A háborút erősen megsínylette a település, de hamar visszaállt minden a régi kerékvágásba. Anna mama a postán kezdett el dolgozni.

(…)

Kitört a második világháború. Anna mama lánya, Kató, nagyim anyukája megismerkedett egy ajnácskői fiatalemberrel, és 1945-ben házasságot kötöttek. A háború szétszakította a családot. Anna mama Salgótarjánban maradt. A két települést a Medves-fennsík választotta el. Anna mamának ez nem volt akadály, az erdőn keresztül járt a családját látogatni. Majd megszületett az én nagyim, Judit, akit ruháskosárban hordtak át a határon. Pár éven át Anna mama nevelte őt. Salgótarjánba járt oviba is.

Majd 1956. december 8-án mintegy négyezren gyűltek össze a salgótarjáni megyetanács és rendőrkapitányság elé, két munkástanácsi vezető szabadon bocsátását követelve. A tömegben az egyik tüntető egy hanggránátot robbantott föl, erre a megyetanács épületének emeleti ablakaiból és az épület tetejéről mintegy 40 karhatalmista lőtt válogatás nélkül a tömegbe. A fontosabb épületeket őrző szovjet katonák is közbeavatkoztak. A lövöldözésben nemcsak a tüntetőket, hanem iskolás gyerekeket is eltaláltak a lövedékek. A helyszínen 27-en meghaltak, de az áldozatok száma máig nem biztos, a becslések 46 és 131 között mozognak.

Nagyi ekkor 10 éves kislány volt:

„Negyedik osztályba jártam, mikor ez történt. Az egyik este összejöttek nálunk az ismerősök. Körbeülték a rádiót. A rádióból szomorú zene szólt, majd jöttek a hírek. Bejelentették, hogy Budapesten tüntetnek az emberek, jogokat követelnek. Nem is értettem én akkor, mi az a tüntetés. (…) Majd az egyik nap a rádió elcsendesedett, megtudtuk, hogy orosz tankok lövik Budapestet. A forradalmárok, a pesti fiatalok felvették velük a harcot. Sok volt a halott. (…) Készülgettünk a karácsonyra. Ünnepek után a család Fülekre utazott, ahol engedélyt kellett kérnünk ahhoz, hogy Salgótarjánba utazzunk a nagymamámhoz, a te ómamádhoz. A vonat nem indult, gyalog kellett mennünk. Úgy emlékszem, nagyon hosszú volt az út. A sok gyaloglás után, amit én szinte végigsírtam, odaértünk a határhoz. Tele volt katonával. Egyenként néztek át. Majd elengedtek. Vonattal mentünk Salgótarjánba. A felnőttek beszélgettek. Elmesélték, hogy az orosz tankok északról jöttek a városba, és dél felé vonultak. A hivatalokat körbeállták. Iskola ekkor már nem működött, de napközi volt. (…) Pár napot töltöttünk még a mamánál. Többet már nem találkoztunk. Pünkösdkor halt meg, 1957-ben.”

A salgótarjáni sortűz óta 65 év telt el. A papám a régi papírok közt talált egy elsárgult levélkét, amin már csak pár sor volt olvasható. Nagyim azonnal ráismert az 1957-ben ómamától kapott levélre:

„Piros a vér a pesti utcán,

Munkások – ifjak vére folyt,

A három színű lobogó mellé

Tegyetek ki gyászlobogót.

S fogadalmat: te kicsi ország,

El ne felejtsd, aki él,

Hogy úgy született a szabadság,

Hogy pesti utcán hullt a vér.”

Örülök, hogy nagyi meséi alapján megismerhettem Anna mamát.

Szöveg, kép Vámos Dorka