Ahol nem lehet keveset (v)enni, csak sokat

A Vimano vásárcsarnokot Brünn Černovice városrészében találjuk. Már a parkolóból feltűnik, milyen jó a kilátás, különösebb erőlködés nélkül rálátni például a Špilberk nevű egykori várbörtönre. Itt raboskodott Kazinczy Ferenc, ez biztos. Meg az is, hogy az itteni vietnámiakat ez nem igazán érdekli. Szerdai napon, tíz körül érkezünk, serényen jönnek-mennek a targoncák, furgonok. Két csoportra oszthatnánk a jelenlévőket: azokra, akik épp becsomagolnak valamit, és azokra, akik ki. Egy sárga tányérsapkás vietnámi hölgy aranyesőágakat rendezget egy bolthelyiség előtt, rengeteget. Persze, mindegyik mű.

Gumikutya, huszonnégy

A csarnok kétszintes, alul vannak a boltok, felül pedig az étkezőrész. Először nézzük a boltokat, keressük is a főbejáratot. Körbejárjuk az épületet, mellékbejárat van vagy hat, főbejárat egy sem. Az egyik mellékbejárat ajtaján felirat (a diakritikát nem tudjuk teljes egészében reprodukálni). „!!!Chú ý!!! De dám bao site khoe lau dai cho cong dong ngudi Viet dan sing sonhtai Séc, De giam thieu toi da thoi gian lam viec va tang nang suat lao dong.” Több se kell nekünk, bemegyünk. Sikátorszerű, szűk folyosók, tematikus üzlethelyiségek. Ruhás rész, táskás rész, lakástextiles rész. Háztartási eszközök, játékok, cipők. Mindenből rengeteg. Mit keresnek? – kérdezi egy fiatalabb eladó. Mit is keresünk pontosan? Teáscsészét – feleljük. Nem érti, el kell neki magyarázni. Mutatom a kezemmel, hogy valamiből lassan iszogatok valamit, és mutatom azt a valamit, amiből iszom. Az nincs, feleli, miután megérti.

Megyünk tovább, olvassuk a feliratokat. A kétnyelvűség nem annyira jellemző, minden leginkább vietnámi nyelven van kiírva. Az egyik polcról valami furcsa képződmény figyel ránk. Szürke meg lila szilikonból készült, rugalmas-nyúlós alkalmatosság, az egyik végén egy kutyafej, a másikon két láb. Mi a fene lehet ez? Gumikutya? Vagy kutyagumi? Tohle je co? – érdeklődünk az eladónál. Csak néz. Játék? – kérdezzük, mire bólint, hogy az. Ár nincs kitéve, de még el is gondolkodunk, hogy kellene ebből vinni haza, ilyet otthon még úgyse láttak. Minimum egy kartonnal kell venni – figyelmeztet egy szigorúbb szemű eladó. Egy kartonnal? Te Jézus Mária. Abban hány darab van? Huszonöt. Na jó, menjünk tovább. Akkor látjuk a másik feliratot, amely aztán szinte mindegyik bolt előtt feltűnik. „Vásárlás csak vállalkozói engedéllyel.” Hát így állunk. Itt a viszonteladók vásárolnak, mi viszont nem vagyunk eladók. Azért nyilván akad majd valaki, aki elad nekünk egy teáscsészét. Ha jó áron adja, talán megvesszük a huszonötös kartont is. De teáscsészéről itt senki nem hallott. Nem adjuk fel, bemegyünk egy hatalmas vegyesboltba, amelyben szintén mindent kapni, és nem csak ázsiai árut. Itt van kutyaeledel, korpásodás elleni sampon és olcsó tokaji bor is. Hatalmas kocsikban tolják ki a viszonteladók az árut, nyilván butikosok, vagy kisboltjuk van, rendszámaik szerint vidékiek. Leszólítunk egy szőke árufeltöltő hölgyet, aki nyilvánvalóan nem vietnámi: teáscsészét keresünk. Úgy néz ránk, mintha a holdról jöttünk volna, és nem is válaszol vissza csehül. A čajt érti, ezért odavezet egy feletteséhez, de az a hölgy is csak a teákat mutatja. Szóval mi épp azt az egy dolgot keressük, ami itt nincs.

A nyugdíjasok otthon esznek

Bánatunkban úgy döntünk, áttekintjük a gasztronómiai felhozatalt. Felmegyünk a vaslépcsőn a felső szintre, ahol egyből vagy tíz étterem tárul elénk. Mindegyiknek a bejáratánál pincér az étlappal, a legközelebbi rendre megpróbál betessékelni. Amikor tovább lépünk, abbahagyja, és a kollégája próbálkozik ugyanezzel. Mivel róla sem veszünk tudomást, a következő lép akcióba, és így tovább. A falakon az ételek képei lógnak, így könnyebb választani. Végigmegyünk a soron, majd választunk, ha áttekintettük a teljes kínálatot.

A folyosó utolsó részében a vécék. Kötényruhás cseh néni ül az előtérben egy asztalnál, előtte kosárkában apró, mellette nyomtatott betűkkel a tarifák. Férfiak és nők 5 koronáért, gyerekek 3 koronáért nyerhetnek bebocsátást. Be is dobjuk mi is a magunk ötösét, aztán kifelé menet megkérdezzük a hölgyet, mi is ez az egész létesítmény. Mikor járnak a legtöbben? Azt mondja, délelőtt, meg dél körül ebédelni. Kérdezzük, szokott-e itt enni, lebiggyesztett szájjal ingatja a fejét: szóba se jöhet. „Nagyon drága – otthon sokkal olcsóbban megfőzök. Meg aztán láttam én ezeknek a raktárait. Nekem innen nem kell semmi étel. Ezek csak felaprítják, odadobják, aztán kész is.” Már majdnem nyolcvanéves, de jól jön egy kis nyugdíj-kiegészítés, úgyhogy ide jár. Korábban a gázműveknél dolgozott. A világpolitika irányával nem igazán elégedett, sem a nemrég lezajlott cseh elnökválasztás eredményével. Brünnben és környékén még össze sem számolták a szavazatokat, de országosan már bejelentették, hogy Pavel a győztes. Neki ez is gyanús. Sehol nincs akkora rendetlenség, mint ebben az országban – teszi hozzá, és legyint.

Kedvesek, de nem értik

Visszaindulunk az éttermekhez. A vécéktől számítva jobbra az elsőbe (amely egyben a legnagyobb is), egyből betessékel egy határozott vietnámi hölgy. Mutatja, hogy itt korlátlan ételfogyasztás is lehetséges, az ember kétszázvalahány koronáért annyit eszik és addig, ameddig csak akar. Mutatja a svédasztalokat, mi pedig azt kérdezzük, mi az az étel itt, amit a csehek nem szeretnek. Határozottan bólint, odasiet a pulthoz, kezünkbe nyom egy fénymásolt lapot, a cseh nyelvű menüvel, majd leültet. Nem erre voltunk kíváncsiak, de hát az ember ne legyen válogatós. Próbálkozunk még, aztán egy idő után rá kell jönnünk, hogy nem azért felel a kérdéseinkre, mert érti, amit kérdeztünk, hanem hogy ne mondhassuk, hogy nem válaszolt semmit.

Igaz, még csak fél tizenegy, de úgy döntünk, egy tavaszi tekerccsel felvezethetjük az ebédet. Kérünk simát meg garnélarákosat. Két-két tekercset kapunk, mártással, zöldséggel, hatvanvalahány koronáért. Ez megéri. Fizetnénk, jelezzük a hölgynek, de már nem vesz rólunk tudomást. Az ő dolga csak a beinvitálás volt, fizetni a kollégájánál kell.

A második legnagyobb kisebbség

Lemegyünk ismét a vaslépcsőn, hogy lejárjuk az előételt. A csarnok északi oldalát még be kell járnunk, itt több élelmiszerbolt is működik, csupa ázsiai alapanyaggal. Az egyik ajtón egy plakát: csillogós ruhába öltözött ázsiai férfi mikrofont tart egy színpadon, és mosolyog. Alighanem egy vietnámi sztár ad a közelben koncertet. A cseh vagy angol feliratokat tényleg nagyítóval kell keresni.

A vietnámiak a maguk harminckétezres létszámával mára a tízmilliós Csehország második legnépesebb külföldi eredetű kisebbsége. Csak az ukránok előzik meg őket (ők a 2021-es népszámlálás idején 78 ezren voltak), na és persze a morvák, akik nem külföldről érkeztek (jelenleg úgy 360 ezren vallják magukat morvának). A cseh szlengben a vietnámiakat évtizedek óta a „rákosníci” szóval illetik (a rákos nádat jelent), ami sokak szerint pejoratív, mások szerint nem az, eredete mindenesetre vitatott. Az egyik változat szerint a Vietnámban is őshonos bambusznád miatt a kifejezés, mások szerint a termetük miatt ragadt rájuk (alacsonyak, ezért nem látszanak ki a nádból), de egyesek azt állítják, hogy az első csehországi vietnámiak nádszőnyegen árulták a portékájukat, ezért kapták ezt a becenevet. Az egyik internetes fórumon egy vietnámi szólt hozzá hibátlan cseh helyesírással egy ilyen vitához, és azt írta, szerinte a vietnámiaknak nem sértő a nemzeti sztereotípiát meglovagoló beillő „rákosník” kifejezés. Egész egyszerűen azért, mert ők is szeretik a nemzeti sztereotípiákon alapuló humort. Tegyük hozzá, ez még mindig hihetőbben hangzik, mint az, hogy jelenleg a magát legnemzetibbnek tartó cseh párt vezetője egy Okamura nevű, japán származású politikus, pedig ez utóbbi is igaz.

Nektek Jézus, nekünk Buddha

A csarnok északi oldalán egy idősebb úr pakol serényen, egy arra babakocsizó ukrán pár megvesz tőle egy krumpliszsáknyi műanyag játékkockát. Az még csak hagyján, de színes szalaggal átkötött fonott vesszők és szomorú szemű szalmanyulak is vannak a kínálatban, tehát a vietnámiak számára sem közömbös a közelgő húsvét. Kérdezzük az eladót, hogy is van ez náluk. Vietnámban is ünneplik Jézus feltámadását? „Nekünk Buddhánk van” – magyarázza, és hozzáteszi, hogy az egyik Buddha-ünnep éppen egybeesik az itteni húsvéttal. Kérdezzük, mióta él Csehországban, büszkén mondja, hogy negyvenöt éve. Az egyik vasöntő munkásként kezdett, mutatja a kezével, két helyiséggel arrébb pedig már a huszonéves unokája rakodik.

Fél tizenkettő körül visszakapaszkodunk az éttermi részbe. Nagy a nyüzsgés, a pincérek már nem küzdenek értünk, szinte minden asztal foglalt. Leginkább csehek jöttek ebédelni, a harmincas-negyvenes korosztály. De mit is akarunk mi enni pontosan? Mondjuk, pakcsojt, vagyis bordás kelt, az ázsiaiak nagyon ötletesen készítik ezt az egyszerű káposztafélét. A részlegért felelős pincér széthúz egy asztalpárt, már van is helyünk. Jön a kolléganője, elénk pakolja az étlapokat. Úgy tűnik, itt nem csak vietnámit főznek, elkészítik szinte az összes divatos távol-keleti ételt. Szusik, ramenek, gorengek, pokék és padthai fogások közül is lehetne választani, de mi maradunk a vietnámi konyhánál. Ebből itt is a legnépszerűbb a hússal, tésztával és zöldséggel is gazdagon megpakolt phô leves (ejtsd: fő), ami különböző változatokban készül, és egy komplett étkezést jelent. Mutatjuk a gombás pakcsojt, a pincérnő viszont szomorúan jelzi, hogy ilyet most épp nem készítenek. Nem baj, jó lesz a zöldséges-tofus üvegtészta is. Felveszi a rendelést, mire kijön a konyhából valaki, és megkérdezi, hogy szójaszósszal vagy halszósszal kérem-e. Maradunk a szójaszósznál, az adag pedig a várakozásainknak megfelelően emberes. Bárki jól tudna vele lakni, függetlenül attól, hogy kilátszik-e a nádasból, vagy nem. Sokan ott is hagyják a tányéron. Mindez azonban nem feledteti a tényt, hogy két dolgot szerettünk volna venni a Vimanóban, teáscsészét meg pakcsojt, de egyiket sem kaptunk. Nyilván a mi hibánk, mert nem akartunk semelyikből sokat.

***

A cikk a Vasárnap családi magazin 2023. április 4-i számában jelent meg.