A clown bátyja

Művészi téren mutatkoznak különbségek közöttük. A színésznő azt szereti, ha középen áll, minden róla szól, és hangosan ünnepli a közönség. A tévéfilmrendező befelé forduló, örömében is visszafogott lélek. Két évvel fiatalabb húgát San Remóban és Chicagóban, őt magát Monte-Carlóban és Sanghajban jutalmazták elismeréssel. Mindketten érdemes és kiváló művészek. Balázs Béla-díj birtokosa a rendező, Kossuth-díjjal büszkélkedhet a színésznő.

Kerek születésnapját ünnepelte nemrég Esztergályos Cecília. Nem titkolja: már 4 × 20 éves. Bátyja finoman mosolyog a megfogalmazáson. Ismeri jól húga észjárását.

Gyermek- és kamaszkorukban megmutatkozott az a két év korkülönbség? – kérdezem Esztergályos Károlyt. – Voltak helyzetek, amikor azzal érvelt, hogy „én vagyok az idősebb”?

Nem volt ilyen. Cili nem is engedte volna, hogy irányítsam. Ráadásul… mivel kilencéves korától a Balettintézetbe járt, reggel nyolckor elment otthonról, és általában este hatig ott volt. Azokon a napokon pedig, amikor statisztált az operaházi előadásokban, később jött haza. Mi nem voltunk napközben olyan módon együtt, mint más testvérek, akik iskola után otthon együtt játszanak.

Hétvégeken sem?

Akkor sem. Szombatonként akkoriban még tanítás volt. Hatnapos volt a munkahét. Vasárnap délelőttönként pedig majdnem minden alkalommal táncolni ment a húgom, mert több balettelőadásban is szerepelt. Volt, hogy én is mentem vele. Olyankor 3,50 forintért megvettem a legolcsóbb jegyet fel a harmadik emeletre, ahonnan a színpad már nem is látható, aztán persze nem ott ültem, ahová a jegyem szólt. Hátramentem, és állva néztem végig az előadást. A hattyúk tavát és A diótörőt annyiszor láttam, hogy még ma is el tudnám táncolni. A villamosutak Budáról az Operaházig nem mindig voltak eseménytelenek. Cili imádott rosszalkodni, engem meg időnként a guta kerülgetett. Olyankor igen, megpróbáltam úgy tenni, hogy én vagyok a felnőtt, és rászóltam, hogy tessék rendesen viselkedni! De nem emlékszem olyanra, hogy sikerem volt.

Egy komoly kissrác és egy vásott kis csitri. Jó párosítás!

De a viccei…! Úgy viselkedett, mint egy rohadt kis Gusztika! Abban semmi nőiesség nem volt. Az általános iskolában, majd a gimnáziumban is örökké csibészkedett. A tantermek a Balettintézetben voltak, szemben az Operaházzal. Nyáron tárva hagyták az ablakokat. Idős, meglehetősen rosszul látó volt Cili matematika-tanárnője. Az én drága kis húgom fogta az összes krétát, ami a táblánál volt, és kihajította az ablakon. Majd jelezte, hogy tanárnő, kérem, nincs kréta. Azzal kirohant az osztályból, és óra végéig már nem látták őt.

De a barátai körében, ugye, büszke volt rá? Hiszen az Operaházban táncolt.

Gimnazista koromban, társas összejöveteleken, zsúrokon, ha megjelent Cili, a srácok ott botladoztak körülötte. Táncban senki nem tudta felvenni vele a versenyt. Olyankor biztos kihúztam magam. De máskor…! Mivel kiskorától kezdve a figyelem középpontjába helyezte magát, nekem ez természetes volt. Az, hogy én a bátyja vagyok, nem igazán működött köztünk. Cilinek eszébe sem jutott, hogy hallgatnia kellene rám.

A művészi vénát kitől örökölték a családban?

Édesapám orvos volt. Csakhogy ő színész szeretett volna lenni. Munkáscsaládból jött, amelyből már az ő édesapja is kiemelkedett. 1922-től 1939-ig szociáldemokrata képviselő volt. Tíz évig a Népszava felelős szerkesztőjeként dolgozott. Hét gyerek volt a családban, a papám volt köztük a legkisebb, az idősebbek már csak később tudtak tanulni. Az édesanyja mindenképpen azt akarta, hogy apám diplomás ember legyen. De nem színész! Az nem stimmelt. Így lett orvos visszafojtott színészi vágyakkal. Cili színházi pályája, hogy balett-táncosként kezdett, majd színésznő lett, nagyon fontos volt neki. Van egy öcsém is, aki orvos. Hármunk közül az egyetlen normális.

Édesanyjuk eredetileg fényképész volt. Szigorúan retusált portrék címmel izgalmas regényt írt róla.

A háború után édesanyám otthon volt a három gyerekkel, és amerikai retust végzett ecsettel, festékkel és szórópisztollyal. Gyerekkorunkban még nem készített felvételeket rólunk. Később lett fényképezőgépe. A művészetek iránti fogékonyságunk, Cilié is meg az enyém is bizonyos mértékig tehát a mamához köthető.

Örült a család, amikor az ifjú balerina a frissen megalakult Pécsi Baletthez, az ország első modern balettegyütteséhez szerződött?

Cilivel kezdve és a papával befejezve ez mindenkinek a teljes összeomlást jelentette. Kilenc évig klasszikus balettet tanult, klasszikus táncosnőnek készült. Annak az osztálynak egyenes útja volt az Operaház felé. Csak jött egy szerencsétlen fordulat. Pécsnek akkor Aczél György volt az országgyűlési képviselője. Az ő utasítására az egész évfolyamnak Pécsre kellett szerződnie, hogy alapja legyen a születő együttesnek. Ezzel totálisan kettétört Cili minden elképzelése. Ennyit a család euforikus öröméről.

De ott is hagyta pár év után a Pécsi Balettet.

Nehezen viselte, hogy irányítják. A Pécsi Balett kétségkívül európai hírű együttes volt. Hatvanháromban Londonban vendégszerepeltek. Két héten keresztül egy cirkuszban léptek fel. Magyar erotikus balett – írta róluk az egyik angol lap. Olyan sikerük volt, hogy Maurice Béjart és Jerome Robbins társulatához hasonlították őket.

Főiskolai vizsgafilmjeiben mindig talált szerepet a húgának, akit Szabó István Te című rövidfilmjében ismert meg a nagyközönség. A rendező korai remeklése ez a játékos portré új hullámos hangulatban.

Szabó István érdeme elvitathatatlan, Cili pályáján pedig rettenetesen fontos ez a film.

Önök ketten később is többször dolgoztak együtt. Egy csónak visszafordul, Portugál királylány, Társasjáték, Egy önérzet története, Rézpillangó, Orosz asszony, Operabál 13, Így írtok ti, Szerelmeitek emléke… hosszú a közös filmek listája.

Két szerepet nem szeretett nálam. Az egyiket a Cseresznyéskertben, a másikat az Édes Annában kapta tőlem.

Nem szeretett ugyanis szomorút, tragikust játszani. Ebben totálisan különbözik az ízlésünk. Cili teljesen másfajta történetekért lelkesedik, mint én. Színházban is. Ott ugyan sosem rendeztem őt.

A másokkal készült filmjei közül melyiket szereti a leginkább?

A Szörényi Rezsővel forgatott Boldog születésnapot, Marilyn! a kedvencem. De Mihályfi Imre Téli sportját is szerettem, vagy Sándor Pál alkotását, a Régi idők fociját. Színpadon pedig… Karnyónéként a Várszínházban szenzációs volt. Egészen különleges.

A színházi bemutatóin mindig ott van?

Mindegyiken talán nem. Utálja, ha ott vagyok. Nem akar tudni róla. Csak titokban nézhetem meg. A filmeknél nem így van. De filmbemutatókra sem nagyon jártam. Nem szeretem a felhajtást.

De ha színházban látja, a bemutató utáni ki tudja, hányadik előadáson, másnap felhívja, hogy láttalak?

Persze. Általában nagyon jó, amit csinál. Esetenként nem könnyű végignézni az előadást, de miatta ott maradok. Amikor még a Thália Színházban játszott, egy előadás után Szinetár Miklóssal találkoztam. Ő a feleségét, Hámori Ildikót nézte meg.

Azt mondta: Pokolra kell annak menni, aki rokon akar lenni.

Igen, az előfordult. Kazimir Károly esetében, aki rémségeket volt képes kitalálni, többször is. Cili viszont még azokban az előadásokban is lubickolt. Ugyanis pontosan olyan nem meghatározható, nem behatárolható tehetsége van, ami egy ilyenfajta kanavászon tökéletesen tud megmutatkozni. A legnagyobb erőssége, hogy remekül hozza a tragikomikumot. Erre kevés hasonló karakterű színész képes.

Mennyire vannak jelen egymás mindennapjaiban?

Telefonon naponta beszélünk. Személyesen ritkábban.

Vasárnapi ebéd vagy közös vacsora?

Ő sosem vacsorázik. Ha nem játszik, hatkor lefekszik. Születésnapokon szoktunk elmenni vendéglőbe. Most nem voltunk. Terveztünk mi családilag mindenfélét, sorra lefújta őket. Próbál, játszik, fellépései vannak. Majd, ha kitavaszodik, mondta. Akkor majd kiülünk egy szép teraszra.