Zs. Naggyal az elsőtől az utolsóig, és ami közte zajlott

Olvasmányainkból tudtuk, hogy a Nyugat költői kávét, olykor abszintot ittak, s úgy éreztük, hogy a tervezett írói pálya startvonalánál nekünk is bele kell kóstolnunk ezekbe a nyilván nélkülözhetetlen modern szellemi ajzószerekbe. Asztalt foglaltunk, jött a pincér, s megrendeltük a két kávét. „Mokkát vagy törököt parancsolnak?” – kérdezte. Lajossal egymásra bambultunk, mert fogalmunk sem volt ezekről a rejtelmekről. A török jobban hangzott, hát azt rendeltünk. Hozta a pincér a kávét, nyeles vörösréz kannácskában a forró vizet, tányérkán az üres csészét, tasakban a kávét és a kockacukrot. Valahogy kiókumuláltuk, melyik öszszetevő mire való. Kikevertük a fekete löttyöt, és lassan leküldtük rendeltetési helyére. Igen ám, de elértük a sűrű fekete homokot a csésze alján, a zaccot, s nem tudtuk, mit kezdjünk vele. Némi tanakodás után azt is a kávé után menesztettük. Undorító élmény volt, cigányútra ment, jól megköhögtetett, máig tudom, pedig ötvennégy éve történt. Féltünk, nem lesz-e a zaccnyelésnek valami csúnya következménye, de egy orvos ismerősünk megnyugtatott, hogy csak annyi, mintha egy csészealjnyi szaharai homokot küldtünk volna az emésztőszerveinkbe. Ettől aztán meg is nyugodtunk, de több ilyen ázott fekete üledéket nem ettünk. Dohányozni is akkortájt, 1954 tavaszán kezdtem, az első cigarettát Lajostól kaptam. Húsz évig nyeltem a füstöt, de hogy azóta hányszor hány órát töltöttem el kávéházakban, fogalmam sincs. Nagyon sokat, mert a hivatásomhoz tartozott.

Eljegyzés a kávéházban

A bölcsészkar, a mostani jogi kar tőszomszédságában áll a Krymre átkeresztelt Akadémiai Kávéház, s mivel Szuvorov utcai kollégiumunkhoz is közel kínálgatta magát, leginkább oda jártunk pihenni, beszélgetni, sőt tanulni. A pincérek nemcsak tűrték a kevés pénzű, keveset fogyasztó hallgatókat, hanem érezhetőleg szerettek is bennünket. Katicával, akit aztán feleségül is vettem, gyakran betértünk oda vagy a Luxorba egy-egy esti mustáros-tormás virslire és citromos teára, s a Krym idős, hajlott hátú, vékony főpincére jól ismert bennünket. 1959 februárjában a budapesti Fischer Annie a pozsonyi Vigadóban Beethoven-estet adott, s bérletünk lévén mi is hallottuk a zongoraszonátákat. Utána betértünk a Krymbe, megrendeltük virslinket a teával, s ujjunkra húztuk a zsebemben már rég ott lapuló arany jegygyűrűket. Nem akartunk még eljegyzést, csak játszottunk, de Katica egyik osztály- és szobatársnője elvonult asztalunk mellett, és pillantása ujjunkra hullt. Katica megijedt: most mi lesz? Mondtam, hogy semmi, hagyja ujján a karikagyűrűt, tekintse magát menyasszonyomnak, és kész. Mintha megrendelésre jött volna, beszaladt egy váraljai cigány kamasz, és hóvirágot árult. Odaintettem, vettem egy kis csokrot, és friss menyasszonyomnak nyújtottam. Pillanatokon belül a főpincér ott termett asztalunknál, s a csokrot szó nélkül, mosolyogva egy vizespohárba helyezte. Jó eljegyzés volt, Fischer Annie, Beethoven-szonáták, virsli, tea, hóvirágcsokor – és ennek most volt a negyvennyolcadik évfordulója. Azóta mondogatom, hogy kinek az eljegyzésén zongorázott Fischer Annie Appassionatát, Les adieux-t és egyéb drámai gyönyörűségeket. Kinek volt még ilyen parádés eljegyzése?

Fenyővizes pertu

Más kávéházakba is jártunk, ahogy az alkalom kínálta őket. Legtöbbet még a Luxorba. Oda később egy ideig Duba Gyula ült be szépprózát teremni, illetve ritkábban a Bauhaus stílusú, ronda cseh Manderla-ház Grandjába, amelynek egyik asztalánál az egyenes derekú Szabó Béla írta regényes szövegeit. Amikor az Irodalmi Szemlét az ĺrószövetség Stefánia utcai székházában szerkesztettük, Tőzsérrel a Kriváň – a hajdani Dax – kis, félemeleti éttermébe jártunk olcsó, de jó ebédekre, én egy-egy földszinti kávéra, ahol egyszer Pavol Horov szlovák költővel ittunk fenyővizes pertut annak örömére, hogy földik vagyunk, és ő is református, mint én, meg Juhász Gyula magyar költő emlékére, aki Szakolcáról egy-egy hétvégi pozsonyi kiruccanása során mindig a Daxban szállt meg, és Horov is tudta, hogy a magyar költő gyönyörű szövegeket írt Szakolcáról és a szlovákokról. Olykor a székház pincéjében működött íróklubba is leereszkedtünk kávézni vagy ebédelni. Ezt az intézményt azonban nem szerettem, túl sok volt benne az író, az irodalompolitika és sejtésem szerint a figyelő szem- és fülpár.

Néhány érdekes klubbeli találkozásomra mégis emlékszem: Fukári Valika egy belga házaspárt hozott le ebédre, és 1956-ot beszéltük meg velük tüzetesen. Kifejtettem nekik, hogy én nem forradalmat, hanem nemzeti és politikai lázadást láttam benne, s ebben meg is állapodtunk. Egyszer Szalatnaival ebédeltem, és addig bűvölte szúrós, kaján tekintetével a vele szemben, a hátam mögött ülő Novomeskýt, amíg a szlovák író-politikus mint egykori barátjára rá nem ismert, és pár érdekes mondatot nem cserélt vele. Egyszer fordítójával, Kövesdi Jánossal ebédlőasztalhoz hívtuk a szibériai orosz írót, Szergej Zaligint, aki Szolzsenyicin szovjet botrányt kavart remekéről, a Rákkórházról beszélt nekünk lelkesen, mert a regényt kéziratban elolvasta. A történet egyik epizódját föl is idézte nekünk, s amikor a regény végre a kezembe került, először ezt a részt kerestem ki benne. Arról a megrendítő epizódról van szó, amelyben a kislány daganatos emlőjét a sebész lemetszi, és egy fémtartályba dobja. Előtte a gyermeklány a kórházi folyosó egy csöndes zugában széthúzza keblén a kórházi köpenyt, s először és utoljára odakínálja mellét egy csókra a szerelmének.

A szlovák líra élő klasszikusai, akikről az egyetemen is tanultunk, Lukáč, Beniak, Smrek a Stefániában szoktak ücsörögni; ha később, szerkesztőként megkértem őket valamire, a társaságot ott találtam. Érdekes, az a kávéház sosem vonzott, útjaim nem arra vezettek.

Szerkesztő, pipával

1968 után, amikor az Irodalmi Szemle szerkesztőségét a Štúr utcába telepítették át, kéziratokat szerkeszteni a közeli Tulipánba jártam. Akkor hónapokig pipát szívtam, s egyszer a füstje úgy beburkolt, hogy a pincérnők a pulttól nevetve rázták felém az öklüket. Legtöbb élményem azonban a Krymhez köt.

1955 decemberéig nem volt télikabátom, nem futotta rá a családi pénztárunkból. Édesapám akkor kapta meg csehszlovák állampolgárságát és első lelkészi fizetését némi visszamenőleges érvénnyel. 1955 karácsonyára végre kaptam egy valóban szép és meleg téli felöltőt, egy nagymihályi szabó varrta meg, mérték szerint. Januárban vizsgák vártak rám, és esténként, amíg a kollégium étterme kiürült, hogy az asztaloknál tanulhassunk, a Krymbe mentem át könyveimmel. Kilenc körül fizettem, visszahúzódtam az étterembe, felöltőmet a fogasra akasztottam, és éjjel, amikor fölmentem hatodik emeleti szobámba, ott is felejtettem. Reggelre ellopták, és senki meg nem találta. Ismét felöltő nélkül, ócska, golyóktól kilyuggatott katonai köpenyemben vészeltem át a telet.

1958-ban történhetett, hogy a Krym pincéjében, ahol éttermet működtettek, egy este négyen, Ozsvald, Mag Ottó, Csizmár Miklós és én elfogyasztottunk egy vacsorát, s ülve maradtunk. Ozsvald mellett ültem, s egyszerre előhúzott zsebéből egy noteszt, és felolvasta nekem nagyon halkan Szőlőkarók című, finoman áthallásos, 1956 őszére és a magyar magányra rezonáló versét. Aztán a város gyomra felé indultunk az éjszakában, és Csizmi harsány magyar dalra gyújtott. Jöttek a rendőrök, igazoltattak minket, ha jól emlékszem, még valami csendháborítási bírságot is kiróttak ránk, akár énekeltünk, akár nem, a három testőr elve szerint: egy mindenkiért, mindenki egyért.

1969 decemberében Duba mesterrel Bukarestben és Kolozsvárott töltöttünk el gyönge két hetet. A kolozsvári New York Szállóban laktunk, ahol a XX. század elején nagy irodalmi élet zajlott. Este Balogh Edgárral, Gál Ernővel, Páskándival ültünk egy asztalnál, reggel pedig lebotorkáltam szobámból, hogy bekapjak egy reggelit. A nagyterem üres volt, csak balra ült egy magányos nőalak, arcát félig a tenyerébe rejtve. Elhaladtam asztala mellett, és szemem sarkából fölismertem az asszonyt: Monoszlóy Dezsőnk felesége volt, Éva. Odaültem, s kérdeztem, mi járatban van Kolozsvárt. Évát megrázta a zokogás, és elmondta, hogy aznap nem tudom, hányadik esztendeje esküdtek egymásnak örök hűséget Dezsővel, és nászuk itt, ennél az asztalnál ünnepelték meg. Jött, hogy emlékezzék. Dezső egy évvel korábban, 1968 augusztusa után Újvidéken maradt, és Bécsbe emigrált, Éva és két leánya nélkül. Ezért hozott bennünket a sors a kolozsvári kávéház asztalához.

Páncélosdübörgés, gépágyú-kattogás

1968 augusztusában, ha jól emlékszem, a szovjet betörés másnapján egy kis asztaltársaság tagjaként a Krymben ültem. Kerékpárom, amellyel akkoriban közlekedtem, a kávéházi előtér fali telefonja alatt pihent, s a társaságból Tőzsérre és Bábira emlékszem határozottan, a negyedik Cselényi vagy Gyurcsó lehetett. Beszélgettünk, kint páncélosok dübörögtek, helikopterek rotyogtak, vadászbombázók sivítottak, beszűrődött a ligeti szovjet propaganda-hangszóró ordítása és zenebonája, s próbáltunk beszélgetni. Váratlanul iszonyú erejű, fémes, száraz gépágyú-kattogás hangzott föl valahonnan a közelből, s Bábi reflexszerűen az asztal alá csúszott. Tőzsérrel nevettünk, s kihúzódtunk a kávéház bejárati kapujába, hogy kikémleljük, hol, kire, miért lőhetnek olyan veszettül az esztelen oroszok, mert az egész utca visszhangzott a véget nem érő sorozat kattogásától. Kitippeltük, hogy a háborúság a belváros területén zajlik, s amikor az utca elcsöndesült, a tér felé indultunk. Toltam a kerékpáromat, úgy nyomultunk északnak. A tér déli sarkán Babos László loholt felénk, Tőzsérrel jól ismerték egymást, kollégák voltak A Hétnél, mielőtt Babost 1956 miatt börtönre ítélték. Az újságíró ajzottan adta elő nekünk, hogy torkig van az egész rendszerrel, kivándorol Izraelbe. „De hisz te nem is vagy zsidó”, mondta Tőzsér, „mit keresnél abban az országban?” Babos morgott valamit, és elviharzott. Valóban a választott nép földjén kötött ki. Egy év múlva angol órákat adtam a Duna utcai gimnáziumban, és tanítottam a kislányát.

Alig rohant el Babos, Turczel szaladt felénk az Irgalmas-templom irányából. „Gyerekek”, lihegte ajzottan, aki mindkettőnk komáromi és egyetemi tanára volt, „képzeljétek, egy marha orosz majdnem agyonlőtt. Gyertek, megmutatom a lövedéket, amelyik hajszál híján megölt.” A tér ismét tele volt emberekkel, s a Nagyposta előtt állt az a négycsövű szovjet légelhárító nehézgépfegyver, amelyből a katona a végtelen hosszúságú sorozatot kieresztette az átellenben álló irgalmasrendi templom barokk tornyába. A fal összes vakolata a járdára és az utcára hullt, nyakig hevert a borzasztó mész-, cement- és téglatörmelék előttünk, és láttam, hogy a katona éppen a fegyver kiürült táraiba préseli a piros hegyű, hosszú töltényeket. Turczel tanár úr megmutatta a lövedéket, amely az orra előtt füttyentve átfúrta a dohánybolt kirakatüvegét, s a polcon a reklámtárgyak közt elpihent.

Bohém barátom, Johanides

Egyik évfolyamtársam Ján Johanides volt. Művészettörténetet tanult, nagyon jó volt franciából, csembalózott, könnyen rajzolt, és nemcsak szerette, hanem fordításokból ismerte is a magyar költészetet. Javíthatatlan bohém volt, az egyetem katonatiszti tanfolyamán idomíthatatlannak bizonyult, később a seregből kiselejtezték, imádta a Krymet, vizsgáit is ott próbálta elkerülni, de tanárai mint rendkívüli tehetséget a kávéházban is megkeresték, s egy-egy csésze fekete levesnél vagy pohár bornál vizsgáztatták le. Hozzám különösen vonzódott, ha az utcán, az egyetemi folyosón vagy a kollégiumban meglátott, diadalüvöltésben tört ki, „brat Koncsol!” – kiáltotta, szaladt, és megölelt. 1956 októberében egy Duna-parti fabarakkban laktunk, az volt a kollégiumunk, s Janko a folyosón kiáltozta: „Magyar testvéreim, mindent bele, üssétek az oroszokat!” Dermesztő volt, de ezért nem esett baja, valami más okból hagyta ott az egyetemet, s lett prózaíróvá. Egyszer behívott a szobájába, és kérdezte, kinek a portréját rajzolja meg nekem a magyar lírai panteonból. Mondtam, hogy rábízom a dolgot, s ceruzájából pillanatokon belül papírra került Petőfi, Ady, Juhász Gyula, József Attila pontos arcmása. – Később lefordítottam egy novelláját és két kisregényét, s Liptay Lothar érsekújvári református lelkésszel meglátogattam őket Vágsellyén. Gondokkal küzdöttek, s egyszer megkért, hogy találkozzunk a pozsonyi Korzó Kávéházban. Megittunk egy-egy fél liter bort, megbeszéltük a gondjait, s indultunk a kijárat felé. „Brat Koncsol”, mondta, „milyen vallású vagy te?” Református vagyok, feleltem, édesapám lelkész volt. „Értem már”, kiáltotta, „miért szerettelek mindig is olyan nagyon”, és magához ölelt, megcsókolt. „Idenézz!” Belső zsebéből előhúzott egy 17. századi, gót betűs cseh könyvecskét, ősének, Ján Johanides cseh református prédikátornak imádságoskönyvét. A Johanidesek a fehérhegyi csata után menekültek Felső-Magyarországra, mint Comenius vagy a mi rétei, nemesócsai, nagykeszi lelkész-esperesünk, Valesius. Ezekről a kapcsolatainkról Richard Pražák írta meg brünni nagydoktori disszertációját, s a nekem dedikált példányt örömömben Johanidesnek postáztam. Magánál felejtette, s nem kértem vissza, bár olykor szükségem volna rá.

Az utolsó presszó

Utoljára 1983 őszén fordultam meg a Krymben. Feleségemmel bevillamosoztunk, látni akartunk az esti Pozsonyt, s betértünk diákkorunk legkedvesebb kávéházába. Közben a bútorzatot teljesen kicserélték, kényelmetlen fémvázas székeket zsúfoltak a bársonyhuzatú, súlyos fotelok helyébe, és így tovább, ki is ábrándultunk belőle, de balra ott találtuk Zs. Nagyot és feleségét, Terikét, s hozzájuk ültünk. Lajos mindjárt kiszórta nekem, hogy pár nappal korábban a politikai rendőrség fekete gépkocsija begyűjtötte székházába, ahol hajnalig felőlem és kapcsolataim felől faggatták, meg hogy mit keresett leányunk pozsonyi polgári esküvőjén, miért volt ott Duray Miklós a hitvesével és apósával, miről beszélt velük, mert azt is megfigyelték, hogy Lajos a folyosón Miklóssal eszmét cserélt. Kiabáltak rá, szemébe világítottak, durván bántak vele, s hajnaltájt eresztették el, hogy menjen, amerre lát. A szolgálati autó csak beszállította, haza, a messzi zabosba, a Duna túlsó partjára már nem. Itt is figyelik, mondta, megismeri őket, de ha valamelyik idejön, ledöfi. Mutatta a bicsakját, ki is nyitotta. Bort ivott, tudtam, hogy kitelhet tőle, alig győztem csillapítani.

Vele indultak és vele zárultak kávéházi élményeim, ilyen helyen már nem találkoztunk, kávéházba sem jártam többé, folytatása következik odaát, ahol az idő már nem szorongat bennünket, s az öröklét keserédes fekete levesét szürcsölgethetjük mind, akik a földön szerettük egymást.