„Visszatértem szerelmemhez”

Érkezése után két lemezt húzott elő az aktatáskából. „Nem tudom, fog-e tetszeni – nézett rám mereven, s szinte kisfiús zavarral. – Ezzel a két tavalyi kiadvánnyal elkanyarodtam a komolyzenétől. Az egyik népzene, a másikat Henry Toth-tal együtt készítettük, s ez inkább szalonzene, az én dalaim, amelyeket egykor szereztem. Szép az élet – ezt a címet adtuk neki.”

A kiadók óvatosak

Bátyjával, Štefannal együtt énekel a lemezen. Martin Babjaknak egyébként két fivére van, azok is követik a családi hagyományokat. A legidősebb az édesapjával – akit ugyanígy hívnak – és az édesanyjával, Teréziával együtt évek óta a besztercebányai, Ján pedig a pozsonyi Operaház tagja. Kitűnően énekel két lánytestvére, Terka és Anka is, de utóbbi inkább csak otthon.

Nekik is eszükbe jutott, hogy összehoznak egy családi vállalkozást, talán azon felbuzdolva, hogy a Dvorský fivérek többször is felléptek együtt – nagy sikerrel. „Az a baj, hogy manapság nem nagyon kelendőek a komolyazenei lemezek – panaszolja Martin. – A kiadók és az ügynökségek ezért nagyon óvatosak, valahogy mindenki garasoskodik, pedig a komoly zenében távolról sem röpködnek olyan pénzdíjak, mint a könnyűzenében. Gondoltunk rá, hogy mi, a három fivér magunk adnánk ki valamit, de egyelőre letettünk róla. Jómagam ősszel a zongorista Daniel Buranovskýval megpróbálok összedobni egy lemezt Zsolnán. Ezen drámai áriák szerepelnek – például Verdi Rigolettójából, Puccini Toscájából Scarpia gyönyörű áriája. Dramaturgiailag olyanokat igyekeztünk összeválogatni, amelyek az operavilág gyöngyszemei, így talán a zenei közönség is jobban ráharap. Nagyon nehéz manapság, mert az internetről bármit letölthetnek az emberek, s bár a felvételek sokszor nagyon rossz minőségűek, ez senkit nem érdekel.”

Mindenki garasoskodik

Martin Babjak idén visszatér szerelméhez. „Idén csak ezt az egy lemezt tervezem, s azt hiszem, elég is. Tavaly elkalandoztam a szórakoztató műfajba, egy kis romantikát és költészetet is becsempésztem, azelőtt Berkyék zenekarával népdalokat játszottunk föl, az más volt, mint a tavalyi. Tíz éve adtam ki az első cédét. Annak anyagát még Kassán vettük fel Operaáriák címmel élőben egy hangversenyen. Nem is merem emlegetni, mert ha megkérdezik, hol vannak a következők, nem tudok mit mondani. Abban reménykedek, hogy ha megérem az ötvenéves születésnapomat, és még valakinek űgy tűnik, hogy érdekes vagyok, talán akkor lesz egy folytatása. Úgy öt éve megszólítottam néhány kollégát, hogy próbálkozzunk duettekkel. Abban az időben elég népszerű voltam, sokat propagáltak, reméltem, hogy találunk szponzorokat. A kollégák megörültek a tervnek, de mikor nekifogtunk, rájöttünk, hogy egymillió korona is kevés lesz ahhoz, hogy megvalósítsuk. Bár vannak nálunk fizetőképes emberek, üzemek, erre nem nagyon ad senki pénzt. Inkább a sportra fordítja – hokira, focira –, az jobb reklám számára, mint a zene, amely ráadásul bizonytalan üzlet, nem garantálja senki, hogy a lemez sikeres lesz. Ezért olyan kevés a lehetőség, pedig számos kitűnő művészünk van.”

Közülük sokan országszerte és külföldön is különböző akciókon lépnek fel. Érdekes azt hallani a legjobb hazai baritonistától, hogy „vonakodtam ezektől, nem éreztem magam eléggé jártasnak.” De az igazi ok talán máshol keresendő. Nem szeretné, ha elcsépeltté válna. „Negyvenhét éves vagyok, ez baritonistáknál a legjobb kor, s ha nem jön közbe semmi, tíz évig még képes lehetek nagyon jó teljesítményre. Nem erőltetek semmit. Napjainkban az ügynökök kezében van minden, ők osztogatják a lapokat.”

Szabadon szárnyal

Az elmúlt évben bontotta föl szerződését a pozsonyi Nemzeti Színházzal. Szabadságra vágyott, maga akarta megtervezni az életét. „Nagyon zsúfolt volt a programom, rengeteget dolgoztam, éreztem, hogy ezt nem sokáig bírom, ezért választottam ezt az utat. Azóta jóval több időm van a pihenésre, az alvásra. A fáradtság, a kialvatlanság nagyon rossz hatással van az ember szervezetére, s ez egy énekesnél a hangszálain sínylik meg. Nem jó, ha egy nehezebb előadás után vagy közvetlenül előtte sokat koncertezek, így most, hogy szabadúszó vagyok, magam döntöm el, mit és mikor vállalok el, aszerint, hogyan érzem magam. Megengedhetem magamnak ezt a luxust, mert még így is sok fellépésem van. A színházban havonta legalább egyszer, de van úgy hogy háromszor is. Besztercebányára is eljárok, a Carmenben, a Figaró házasságában és a Pikk dámában énekeltem, ez utóbbit levették a műsorról. Egy német rendező eléggé vad elképzelései nem találtak megértésre. Én magam is inkább vagyok a klasszikus irány híve, az az érzésem, s a tapasztalat is ezt mondatja, hogy ezekre az experimentális előadásokra kíváncsiságból elmennek ugyan az emberek, de nem szeretik. Számos rendező egyre mondja, hogy a világ fejlődik, megy előre, s bár most nem érti a közönség, egy idő után ráharap. Én nem osztom ezt a véleményt. Olyan ez, mintha valaki elkezdené átfesteni a legjobb mesterek alkotásait. A klasszikusoknak ötszáz év után is olyannak kell maradniuk, amilyenek. A kortársi lehet modern, szólhat a máról.”

A híres Enrico Caruso soha nem gondolkodott azon, hogyan bánjon a hangjával. Istenadta tehetség volt, neki csupán a zenei frázisokat kellett megtanulnia, mondogatják róla. „Vannak olyan énekesek, s én is ezek közé tartozom, akik a torkukban nem képezik ideálisan a hangokat, alaposan meg kell dolgozniuk vele. Egyeseknek öt év alatt sikerül, másoknak húsz évig is eltart, amíg eljutnak a csúcsra. Én elég későn, húszévesen kezdtem el, s máig tanulok. A Pavarotti-verseny idején harminchárom éves voltam, s akkor kezdett jellegzetes lenni az énekhangom. Az operaénekesi pálya olyan, mint a hosszútávfutás, ott nem lehet gyorsan célba érni, türelmesnek kell lennie az embernek, ki kell várnia a sikert. Persze, közben megél részörömöket, de akkor sem szabad abbahagyni a kemény munkát. A véletlen még senkiből nem faragott híres mestert.”