Tabernák, fürdők, amfiteátrumok

Már az ókori Rómában is a leglátogatottabb nyilvános helyek közé tartozott a kocsma, a taberna (a mai taverna őse), melynek (ahogy az idézet is sejteti) a szerelemhez, erotikához is volt némi köze. A poharat olyan elegánsan tartó hölgy ősi szokást követ, hiszen a perzsa pohárnokokról is azt írják, hogy először óvatosan kitöltötték a bort, majd három ujjukkal tartva a kelyhet, úgy nyújtották át, hogy minél jobban keze ügyébe essen annak, aki inni akar.

Rómában eredetileg tabernának neveztek minden deszkabódét, vagyis a borkimérő helyek mellett a boltokat, a kereskedők műhelyeit, a pénzváltóhelyeket, a könyvesboltokat (taberna libraria), sőt még a bordélyházakat is, s a tabernaria egyaránt jelent bolti elárusítónőt, csaplárosnét vagy a csapszékben lézengő kéjleányt. Catullus is emleget egy parázna kocsmát (salax taberna), ahová a hispániai Egnatius, Lesbia új szeretője járt kocsmacimboráival, mely a „sapkás fivérek”, vagyis Castor és Pollux templomától kilenc oszlopnyira állt (mivel Rómában nem voltak házszámok, az épületeket, köztük a kocsmákat is a közelükben álló nevezetes épület alapján lehetett betájolni). A nevezett kocsmába nemcsak a vetélytárs járt (aki a rossz nyelvek szerint vizelettel mosta a fogait), hanem maga Lesbia is ide szökött el Catullustól, s most kedvére ölelgetheti boldog-boldogtalan, mindenféle „nyamvadt és mellékutcai nőcsábászok”, ahogy Adamik Tamás precízen és decensen fordítja. A tabernák tehát a rómaiak sokféle igényét kielégítették. A házak utcákra vagy közterekre nyíló földszinti részeiben működő, vagy a házakhoz kívülről hozzáépített tabernákba akár „shoppingolni” is lehetett járni, s a római polgár a szokásos árucikkek mellett rabszolgát is vehetett magának a taberna servorumban. Maguk a bódék viszont nem nyújthattak túl esztétikus látványt, s nem nagyon szépíthették a városképet, különben Domitianus császár nem rendelte volna el a lebontásukat. Persze a rómaiaknak is volt elegáns bevásárlóközpontjuk, a városközpontban, Traianus fóruma mellett (romjai ma is megtekinthetők a Via dei Fori Imperialin): egy téglával burkolt betonból készült ötemeletes, a teret ívben körülvevő épületről van szó, az építész Apollodórosz egyik remekművéről, mely három üzletutcából állt, középen vásárcsarnokkal, mintegy 150 tabernával, a központi térre nyíló földszinti és a galériás folyosóról megközelíthető emeleti üzletekkel. A földszinti boltokban gyümölcsöt és bort, az emeletiekben olajat, keleti fűszereket, folyami és tengeri halakat lehetett venni, nyilván frissen, hiszen külön e célból épült vízvezetékekkel vezették fel az ötödik emeletre a folyó és a tenger vizét. A mai bárok őse azonban nem a taberna, hanem a főként üdülő- és gyógyhelyeken működő thermopolium, ahol a bor mellett fűszeres italokat, limonádékat, frissítőket és harapnivalót is árultak. Az ételeket és italokat, valamint a bevételt nagy agyagedényekben (dolia) tárolták, melyek Pompejiben, Herculaneumban és Ostiában ma is megtekinthetők. Az egyik pompeji thermopolium pultba beépített agyagedényében a büfé teljes bevételét is megtalálták, három kilogramm pénzérmét, mely a maga korában 683 sestertius értékű volt. A thermopoliumnak is több változata volt, némelyik a mai gyorsétteremhez hasonlított, némelyik igazi vendéglő volt, ahol késő éjjelig ülhettek a vendégek az asztaloknál, és többfogásos ételeket fogyasztottak.

Komplex szórakozási lehetőséget a római polgár számára a nyilvános fürdők nyújtottak, melyekben sportolási lehetőségek és kulturális programok biztosították a testi-lelki felüdülést. Közfürdőik ugyan a görögöknek is voltak, de korántsem volt olyan nagy jelentőségük, mint a római termáknak (thermae). A terma maga a rómaiaknál is későbbi, császárkori fejlemény, az első nyilvános fürdők, a balneumok még nem kínáltak annyi szórakozási lehetőséget, bár ezekben is külön helyiségek voltak a hideg, meleg és langyos fürdők számára. A termákhoz hasonló intézményt valószínűleg ma sem találnánk, hiszen a mai fürdőkben sajnos egyáltalán nem szokás kultúrműsorokat, irodalmi felolvasásokat szervezni. Az öltözők és medencék mellett minden fürdőben volt oszlopsoros udvar, ahol sétálni lehetett és testgyakorlatokat végezni, valamint egy társalgó (exedra).

A fürdeni vágyó először természetesen az öltözőbe (apodyterium) ment, onnan a langyos levegőjű tepidariumba, ahol a test előkészült a forró vizű caldariumra.

A felöltözés előtti utolsó stádium a frigidarium, ahol egy hideg vízzel töltött medence állt. Ilyen felüdülés után a fürdőző szerencsés esetben újra megtalálta az öltőzőben hagyott holmiját, bár a fürdőtolvajlás már akkor is külön bevételi forrásnak számított. Erről Catullus is tanúskodik, aki hevesen kikelt a fürdőtolvaj Vibennius és parázna fia ellen, aki a fürdőben árulta magát (33. carmen). A római nők ugyanúgy járhattak fürdőbe, mint a férfiak, egyes fürdőkben volt külön férfi, külön női részleg, de fürödtek vegyesen is.

A rabszolgák elkísérték uraikat-úrnőiket, és a medence mellett vártak rájuk, ahogy ezt a „túl szemérmes Laecania” esete is tanúsítja, akit a meglehetősen szabadszájú Martialis azért gúnyol, mert szolgája nem meztelenül, hanem bőrnadrágban vár rá, mintha bizony túl sok rejtegetnivalója lenne...

A fürdő egyúttal testépítő-szalonként, edzőteremként, maszszázs- és kozmetikai szalonként is szolgált. Mindez a sokféle szolgáltatás, a sok vendég és kiabáló árus jelenléte rendkívül zajos helyekké tette a fürdőket. A Római Birodalom egyik legelegánsabb fürdőjéből, a szabados erkölcseiről híres Baiaeból írt levelében Seneca így panaszkodik: „Lám, zaj, zsivaj, lárma kellős közepébe jutottam: pontosan a fürdő fölött lakom. S most idézz fel a képzeletedben mindenféle-fajta hangot, ami csak elkeserítheti füledet: mikor edzést tartanak az izomemberek, ólomsúlyzókkal hadonásznak, ha erőt fejtenek ki, vagy erőkifejtést mímelnek, hallom a nyögést; valahányszor kieresztik visszatartott lélegzetüket, sípoló, kínkeserves fújtatást hallok; ha akad afféle lomha, aki beéri az olcsó kenekedéssel, hallom a paskolást, mikor a vállára csapnak – aszerint változik az ütés hangszíne, hogy lapos vagy homorú részekre ér. Ha pedig ehhez jön egy labdázó, és elkezdi számolni a leütött labdákat, végem van.” (56. levél, Kurcz Ágnes fordítása). S ez még nem minden: a fürdő egyik szolgáltatása, a szőrtelenítés is rendkívül zajos volt. A „kozmetikus” ugyanis a medencék körül járkált és szüntelenül kiáltozott, hogy észrevegyék; a kiáltozást csak akkor hagyta abba, ha kuncsaftja akadt, ilyenkor viszont az sikoltozott, akinek a hónaljszőrzetét tépték (a szőrös hónaljat ugyanis már az ókorban is az ápolatlanság jelének tartották). Hasonlóképpen igyekeztek az árusok is, a kolbászos, a lepénysütők, a cukrász meg mindenféle csemegeárusok, hogy egymást túlkiabálva felhívják a figyelmet saját portékájukra.

Baiae fürdővárosa, ahol a gazdag rómaiak előkelő villái is álltak, „a bűnök szálláshelye”, a fényűzés gyülekezőhelye volt Seneca szerint. „Mint ahogy hóhérok közt nem akarnék lakni, úgy kocsmában sem. Látni a part mentén botorkáló részegeket, a tivornyázást a sétahajókon, a zenés karénektől felvert tavakat, s mindazt, amit a törvények alól szinte elszabadult fényűzés nemcsak elkövet, hanem még ki is kürtöl – mi szükségem rá?” – kérdezi a nyugalomra vágyó filozófus, aki megérkezése másnapján el is hagyja a rosszhírű környéket.

Nem voltak ilyen erkölcsi fenntartásai Baiae híres fürdőjével szemben a szerelem művészetét ecsetelő Ovidiusnak, bár ő is elismeri, hogy a víz nem egészséges, hiszen ahelyett, hogy kigyógyulna a benne fürdő, inkább a szerelem betege lesz. A szerelem művészetével ismerkedők számára azonban ajánlott hely, csakúgy, mint a cirkuszban folyó lóversenyek, a lakomák, a látványosságok vagy az amfiteátrumok.

Színházaik ugyan a rómaiaknak is voltak, ám mivel a színháznak nem volt komoly vallási szerepe, mint a görögöknél, ezért az amfiteátrumi látványosságok, főleg a császárkorban, minden más játéknál kedveltebbek voltak. A darabok színpadra állítása Rómában is állami feladat volt, de az előadások nem voltak versenyjellegűek. A színházlátogatás ingyenes volt, és az előadásokat nemcsak a férfiak, hanem a nők és a gyerekek is megnézhették, csak a rabszolgák nem, ám a császárkorban már nem nagyon törődtek ezzel a tilalommal. Mivel azonban nem ülhetett mindenki szabadon oda, ahova akar, ingyenes belépőjegyeket osztottak, hogy az ülésrendet meghatározzák (a nőknek például Augustus császár törvénye alapján a nézőtér felső részén volt a helyük).

A színháznál (theátrum) azonban sokkal kedveltebb hely volt az amfiteátrum, mely a gladiátorok küzdelmeinek, az állathajszáknak, vadászatoknak, esetenként pedig a naumakhiáknak (tengeri csatáknak) a színhelye volt. Az amfiteátrum elnevezése abból ered, hogy az arénát (ellipszis formában) körülvették az ülőhelyek, tehát a nézőtér minden pontjáról látható volt a küzdőtér. Az arénát a nézőtértől egy hatalmas fal (podium) választotta el, hogy a nézők védve legyenek a vadállatok esetleges támadásaitól. Aquincumban például a kisebbik, polgárvárosi amfiteátrum esetében ez a fal három méter magas volt, s ebbe a falba voltak ajtók vágva a vadállatok ketreceihez (carcer).

Az amfiteátrumokban (köztük természetesen a leghíresebbikben, a Colosseumban) bemutatott látványosságokról Martialis epigrammáskötetéből (Liber spectaculorum) tudunk meg a legtöbbet. Az antik mítoszokra bizarr formában utaltak az állatok, a rabszolgák, a halálraítéltek bevonásával megvalósuló, véres jelenetek. Eljátszották például Pasziphaé és a krétai bika egyesülését, s a kivégzéseket gyakran látványosságként valósították meg: például egy Laureolus nevű gyilkost meztelenül bitóra szögeztek, s egy kiéheztetett kaledón medve szaggatta szét, a nézők pedig (Martialis epigrammája szerint) a kaukázusi bérchez láncolt Prométheusz kínjait látták benne. Az efféle látványosságok természetesen a jóérzésű rómaiakban is visszatetszést keltettek: „Ölt, így rászolgált, hogy ezt elszenvedje: te mivel szolgáltál rá, szerencsétlen, hogy végignézd?” – írja például Seneca.

A rómaiak idejük nagy részét a közterületeken (piacon, parkban) vagy a középületekben (fürdőkben, tornacsarnokokban) töltötték. Gyakoriak voltak a vásárok, az állami és vallási ünnepek is, melyeken a nép az elöljáróktól ingyenes édességet (crustulumot, vagyis mézeskalácsot) és mézes bort (mulsum) kapott. A valamikori Brigetio (a mai Szőny-Komárom) területén találtak egy vásári ajándékul szolgáló mézeskalácsmintát, melyet verses felirat díszít. A mézeskalács ajándékozója ezzel a latin disztichonnal biztosítja a kiszemelt hölgyet, hogy ha teljesíti kívánságát, gazdagon megjutalmazza majd. Ebből is kitűnik, hogy a vers a római hétköznapok része volt, a költők külön köteteket szerkesztettek alkalmi versekből, melyeket a társas érintkezés különféle megnyilvánulásaikor ki is használtak, s még egy valamirevaló falfirkát is versben volt szokás megfogalmazni, ahogy ezt a ránk maradt, nagyszámú antik graffiti bizonyítja.