„Szeretném a barátaimat megérteni”

Silvia barátja Dunaszerdahelyről származik. A fiatal pár vidéken szeretné folytatni közös életét, ezért az orvosi egyetem utolsó éves hallgatója úgy gondolta, ha egy magyar többségű városban akar élni és dolgozni, mindenképp meg kell tanulnia magyarul. „Dunaszerdahelyen kimondottan hátránynak érzem, hogy nem beszélem ezt a nyelvet. Persze általában mindenki alkalmazkodik hozzám, és ha társaságban vagyunk, igyekeznek a barátaink is szlovákul beszélni. Ugyanakkor ha szabadabban, kötetlenebbül beszélgetnek, szinte automatikusan átváltanak az anyanyelvükre. Én pedig szeretném őket megérteni. Van azonban még egy nagyon fontos kényszerítő erő, mégpedig az a tény, hogy nagyon megszerettem a barátom nagyszüleit, ők viszont csak magyarul beszélnek. Tehát nekem kell tennem azért, hogy megértsük egymást” – mondja a rendkívül szimpatikus fiatal nő, aki biztos benne, orvosként is egyszerűbb lesz az élete, ha a dunaszerdahelyi kórházban anyanyelvükön is tud majd szólni a betegeihez.

Katarína jogot végzett, és éppen ügyvédi vizsgáira készül. Rimaszombatból származó férje miatt látott neki a nyelvtanulásnak – mint mondja, teljesen természetesnek tartja, hogy a gyerekeik kétnyelvűek lesznek, és nem szeretné elérni, hogy ne értse meg, a gyerekek miről beszélgetnek édesapjukkal.

A nyelvtanfolyamra Silvia és Katarína is titokban iratkozott be, párjuk számára meglepetésként hatottak az első kerek magyar mondatok. A barátok és a környezet is természetesnek tartja, hogy meg akarják tanulni kedvesük nyelvét, bár Silvia családjában nem mindenki érti ezt a döntést. „A nagymamám nagyon örült annak, hogy magyarul tanulok, a szüleim azonban nem értenek. Azt hiszem, nem az a gondjuk, hogy egy újabb nyelvvel leszek gazdagabb, inkább attól félnek, hogy így túlságosan is alkalmazkodom a barátom közegéhez, és alulmaradok a kapcsolatunkban” – magyarázta.

A két hölgy nagyon elégedett a nyelvtanfolyammal. „Amit hétfőn nyelvtanként elméletben átveszünk, azt szerdán alaposan átgyakoroljuk, megtanuljuk használni. Nagy előny, hogy kevés diák van egy-egy csoportban, így nem fordulhat elő, hogy az ember meg sem szólal egész órán” – mondják a szorgalmas diákok, akik arra számítanak, hogy a tanfolyamon megszerzett alapot az élet mindennapi heéyzeteiben tudják majd egyre tisztábbra csiszolni. Ugyanakkor mindketten bevallják, hogy gátlásokkal szólalnak meg magyarul, mivel tapasztalatuk szerint a magyar közeg nem igazán tolerálja, ha valaki hibásan beszéli a nyelvet. Ezt megerősítette a nyelvtanfolyamot vezető Hizsnyai Tóth Ildikó is, aki szerint ilyen téren nagyon sok diákjának vannak rossz élményei. „Az angolok, németek vagy franciák világnyelvet beszélő nemzetekként megtapasztalták, hogy rengetegen beszélik a nyelvüket, sokszor tele hibával, ezért megszokta a fülük a tört beszédet. A magyar ember számára viszont újdonság, ha idegen használja a nyelvét, sokszor arra gyanakszik, hogy az illető magyar volt, csak hát úgymond elfajzott. Már több diákom panaszkodott emiatt. Egy vizsgán például kérdésként tettem fel az egyik nagyon szorgalmas diáklánynak, hogy szeret-e magyarul beszélni. Mivel csak ketten voltunk, elsírta magát. Kiderült, hogy barátja családjában nagyon sokszor megbántják a rossz nyelvhasználat miatt. Folyton javítgatják, gyakran akkor is, ha jól fejezi ki magát, csak nem a legmegfelelőbb szóval. Javítják a kiejtése miatt is – ez akkor is rosszul eshet, ha valaki jó szándékúan akar segíteni. Sajnos volt már olyan ígéretes diákom, aki pontosan ilyen rossz tapasztalatok miatt hagyta abba a magyar nyelv tanulását. Ebben nekünk, magyaroknak kell felfejlődnünk” – magyarázta a tanárnő.

A pozsonyi magyar nyelvtanfolyamnak szinte minden évben van egy-két külföldi hallgatója is. Guillermo Spanyolországból érkezett fél éves ösztöndíjjal a pozsonyi Komenský Egyetemre. Odahaza szlovák és cseh nyelvet tanul, de amikor Londonban élt, a magyarral is megismerkedett. Mivel diplomamunkáját a cseh és magyar nyelvújításról szeretné írni, úgy döntött, hogy a nyelvtanulást Pozsonyban is folytatja. A másik külföldi diák, Andrea olasz, ötödik éve szorgalmas látogatója a magyar kurzusnak. Szláv nyelvekkel foglalkozik, de szeretett volna megismerni egy teljesen más jellegű kelet-európai nyelvet is. A tanfolyamra egy idő után elhozta szlovák barátnőjét is. Az ő történetük érdekessége, hogy az Észak-Szlovákiából származó lány néhány év alatt lehagyta a lelkesedésből tanuló olasz barátját. Késéssel kezdte a munkát a csoportban, de néhány hónap alatt mindenkit megelőzött. Nagy szorgalmának köszönhetően egy ügyvédi iroda számára angol-német tolmácsaként ma már magyar szövegeket is fordít szlovákra.

Az Egyesült Államokból érkezett Elizabethet pozsonyi férje kísérte el a magyar nyelvtanfolyamra. A fiatalasszony három hónapja él Szlovákiában, és úgy döntött, hogy a szlovák mellett férje anyanyelvét is megpróbálja megismerni. „A dédnagyapám Debrecenből vándorolt ki az Újvilágba, ezért is szeretnék magyarul tanulni. Egyébként mindig is érdekelt az európai kultúra és a nyelvek, hisz édesapám ír volt.”

Karin esztétikát hallgat a pozsonyi Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán. „A bátyám levéltárosnak tanul, nekik kötelező a magyar nyelv. Amikor az órákra készült, rám ragadtak kifejezések, mondatok, kezdett megtetszeni a nyelv, ezért úgy döntöttem, hogy nem kötelező tantárgyként az egyetemen én is felveszem. Aztán kiderült, hogy a bátyámmal kommunikálni is képesek vagyunk egymással, a szüleink pedig ilyenkor egyáltalán nem értenek minket, tehát a magyar egy játék eszköze lett a családban. Mivel az egyetemen két év után már nem tanulhatok magyart, úgy döntöttem, itt, a tanfolyamon folytatom.”

A magyar kulturális intézetben jelentkezők magyar nyelvismerete rendkívül eltérő. Zita csalódottan vette tudomásul, túl jól beszél magyarul ahhoz, hogy beiratkozhasson a haladók csoportjába. „Igaz, hogy folyékonyan beszélek, írni azonban egyáltalán nem tudok. Rozsnyón nőttem fel, a szüleim mindketten magyarok, de a reszlovakizáció után úgy döntöttek, hogy a gyerekeiket szlovák iskolába íratják. A magyart inkább csak az utcán és a tévéből tanultuk, de mindig tudtam, hogy nekem ez a nyelv a természetesebb. Ennek az lett a vége, hogy állandó identitászavarral küszködtem. Az egyetem elvégzése után úgy döntöttem, hogy áttelepülök Magyarországra, de munkakeresés közben rá kellett jönnöm, hogy a kitűnő német és középfokú angol nyelvtudásom mellé mindenképp kell a jó magyar írásbeli készség is. Végül is azt ajánlották, hogy vegyek részt a vizsga-előkészítő tanfolyamon. Ha januárban sikerül letennem az ECL vizsgát, remélhetőleg elismerik majd a nyelvtudásomat, és könnyebben juthatok munkához Budapesten. ”

A tanárok és diáktársak egyik kedvence Feri, aki gyermeksebészként dolgozik Pozsonyban. Az első impulzust egy visegrádi nemzetközi szimpóziumon kapta évekkel ezelőtt.” A Duna-menti országokból érkezettek közül nagyon sokan beszéltek magyarul, és azt gondoltam, nagyon jó lenne, ha én is tudnék legalább egy kicsit ezen a nyelven. Tulajdonképpen ekkor tudatosodott bennem az is, hogy pozsonyiként illene magyarul is beszélnem. Ez a város valamikor háromnyelvű volt. A némettel kicsit hadilábon állok, de angolul a legnagyobb természetességgel tanultam meg gyerekkoromban. Most már csak a magyar hiányzik egy új háromnyelvűséghez. Talán a városom iránti tiszteletet és szeretetet is kifejezhetem így. Az egyébként biztos, hogy a magyar az egyik legnehezebb nyelv a világon. A tanáraink azt állítják, hogy kétszer annyi idő kell hozzá, mint az angolhoz, és ezzel teljesen egyetértek. Nagyon nehéz megérteni, hogy magyarul másképpen kell gondolkodni. A nyelvtan számomra teljesen átláthatatlan, nem beszélve a kiejtésről. Orvosként megtanultam néhány szót magyarul a kis pácienseimtől. Sokak szerint akkor sokkal jobb volt a kiejtésem, mint most, amikor már kezdem érteni is a nyelvet. Amióta magyarul tanulok, azt hiszem, jobban értem a szlovákiai magyarokat, megéreztem valamit a mentalitásukból, abból, hogy egyes dolgokról miért gondolkodnak teljesen másként, mint mi, szlovákok. Minden területen nagyon jót tett nekem ez a nyelvtanulás annak ellenére, hogy igencsak rossz diák vagyok. Mivel egyáltalán nincs időm a felkészülésre, többé-kevésbé csak azt tudom, amit az órákon megjegyzek.”