San Francisco utcáin

Az első harc a landolás után nem az utcákkal, a finomabbnál finomabb ételekkel volt, hanem az időeltolódással, hiszen a délután két órai landoláskor otthoni idő szerint már éjszaka 11 óra volt. Hogy ne legyen probléma az időeltolódás, betartva a szabályokat, és elfogyasztva néhány energiaitalt, megvártam az este 10 órát, hogy elkerüljem az éjszakai ébrenléteket, a nappali alvásokat.

Mintha hatalmas lépcsőkön járna az ember, úgy néz ki a kaliforniai nagyváros. Az autók sem párhuzamosan, hanem merőlegesen parkolnak az utcák szélén, hogy le ne guruljanak. E „lépcsők” közepén pedig a cable car közlekedik, mely nemcsak környezetbarát, de szemet gyönyörködtető is. Nagy népszerűségnek örvend a közlekedő nyilvánosság körében; a felszállók sok esetben csak a cable car lépcsőin kapaszkodva férnek el a szerkezeten. Egy-egy ilyen út öt dollárba kerül; semmiképpen sem érdemes kihagyni.

A partra érve az egyik kikötőben egy vásárban találom magamat, melynek egyik sarkából furcsa hangokat hallani. A halászkikötőben, azaz a Fisherman’s Wharfon le-galább két-három száz fóka zaja szinte mágnesként vonzza az embereket, a gyerekeket. A fókák egy része fa raklapon pihen, némelyikük már órák óta ott lehet, hiszen testük teljesen száraz, míg a többiek a vízben úszkálnak. Ha elfáradnak, megpóbálnak felmászni valamelyik raklapra, de számolniuk kell azzal, hogy nem járnak sikerrel, a raklapra kapaszkodó fókákat bizony sokszor a már napozó állatok visszalökik a vízbe, így szórakoztatva a parton álldogállókat. A sok fóka az 1989-es földrengéskor menekült a part közelébe, és azóta ott is maradtak a turisták örömére. A partról nagyszerűen látható a szökésbiztos Alcatraz börtön, igaz, így néhány száz méterről nem tűnik olyan félelmetesnek, mint ahogy azt a legenda sejteti.

A fókák látványa után egy part menti étterembe tartok; a pincér az asztalhoz jön, felveszi a rendelést, majd a személyzetre mutat, nézzem, hogyan készül életem legfinomabb hamburgere. És valóban, ekkora, és ilyen finom hamburgert életemben nem ettem, nem is bírtam vele. A kóla itt korlátlanul fogyasztható, azaz fél liter áráért addig hozza a pincér a kólákkal teli poharakat, amíg el nem hagyja a vendég az éttermet. Éppen a fogásokat kerestem a hamburgeren, hogyan is lehet megenni úgy, hogy a lehető legkevesebb zöldség essen a tányérra, amikor egyre erősödő zenére, és furcsa mozgásra lettem figyelmes. A nyolctagú személyzetből öten a kirakat felé vették az irányt, majd egy – láthatóan előre betanult – koreográfiát mutattak be az arra sétáló turistáknak és helyieknek. (A mosolygós személyzet és a kellemes élmény után a hamburger szó hallatán már nem a hazai berkekben ismert gyorsétterem jut eszembe, hanem ez a kis üdítő jelenet.)

San Francisco szintén híres a kínai negyedéről, itt él a világon az egyik legnagyobb kínai közösség. Mintha egy másik országba sétálnánk, itt minden kínai. Az utcák végén olasz zászlók, és egy sor pizzéria jelzi, az olasz közösség is megvetette itt a lábát.

Ki hitte volna, hogy komoly erőnlétet kíván, amíg a turista felteker a világ egyik legszebb hídjára, a csaknem három kilométer hosszú Golden Gate-re. A parton található kerékpárkölcsönzőből – hét dollár fejében – bérelt kétkerekűvel megközelítőleg két óra alatt lehet megtenni az utat, mely során a part, az öböl, a Ghirardelli Square csokigyár is megtekinthető. Ide érdemes betérni, és megkóstolni a nagyszerű forró csokit vagy a fagylaltot. Összeszedve minden energiámat feltekertem a hídra, melyről csodálatos látvány nyílt az öbölre, valamint a városra. Szerencsém volt, visszatérve a városba ugyanis eleredt az eső, és ezt követően megjelent a köd. E város híres arról, hogy sokszor akár egy hónapon át is ködfüggönyben úszik. De ilyenkor is csodás a látványt nyújt az egyik legszebb észak-amerikai város.