Rendbe tenni az életem

Bogarak ugyan még nincsenek, de valószínűleg ez már csak idő kérdése. Húgom szerint a Köjál, ha kijönne, bezáratná a lakásomat. Már a belépésnél kezdődnek a problémák. Ha nem esel hasra a nem éppen gusztusos macskaalomban, szerencsésnek mondhatod magad, ám a neheze aztán kezdődik. A konyhában csak a csaptelep nem rohad, mindenhol kávézacc és cigarettahamu, a padlón szinte sár, a mosatlant múltkor inkább kidobtam – már gumikesztyűvel sem volt kedvem hozzáérni. A vizesblokkot is jobb, ha nem reklámozom, a dolgozószobámban van egyedül annyi tér, hogy megfordulhassak. A nappaliban fogad aztán az eredendő káosz, minden lehető teret kihasználok: hevernek a fehérneműk, felsőruházati cikkek, cipők, kabátok, ékszerek, kalapok, parókák költői összevisszaságban. Közöttük könyvek, névjegykártyák, jegyzetek, kósza sminkszerek, poharak, kiskanalak, díszcserjék, üres üvegek, antidepresszánsok. Mintha bomba robbant volna egy bazárban. Szerintem otthonos. Barátaim szerint kevésbé. A legtöbbjük már felajánlotta, hogy átjön, segít, megcsináljuk pár nap alatt, ráadásul még jól is szórakoznánk. Na, ma feljött E., hogy belecsapjunk a lecsóba. Előkerültek a takarítószerek, a megfelelő célszerszámok. De mintha a sors is ellenem lenne: a bojler abban a szent pillanatban kilehelte a lelkét, amint nekiálltunk volna a mosogatásnak. Mit lehet ilyenkor tenni? Pár héttel ezelőtt az alkoholhoz nyúltam volna, most azonban egészségkúrán vagyok, és különben is, minden borospohár alján megkövesedett maradék, a szélükön ragacsos rúzsnyomok. „Azért egy kávét kapok?” – nézett rám a reményvesztett E. Hogyne, hogyne mormogtam, és feltettem főni egyet. Persze, csésze sem volt tiszta, két kávéspoharam van, sosem mosom el őket, úgyis annyit kávézom. Próbáltam úgy ügyeskedni, barátnőm ne vegye észre, hogy használt csészéből akarom itatni. Egy ideig sikerült is, egészen addig, míg a kávét fel nem hörpintette. Akkor vette észre, hogy annak az alján is megkövesedett már a régi zacc. Elgondolkodva nézegette az alakzatot, ami nem volt más, mint egy kristálytisztán kirajzolódó svábbogár. Megvoltak a kis lábai, a szárnyacskája, szemecskéje. „Ugye te sem hiszel a zaccjóslatban?” – kérdezte végül. Ingattam a fejemet. De azért, miután elment, tárcsáztam a szerelőt, és kihívtam a régi takarító nénimet is. Közben leküldtem még egy kávét, ugyanabból a pohárból. Kopott az ábra, csodás halálfej nézett vissza rám…