Régi pozsonyi vasárnapok

Az „átlagos” vasárnap a középiskolások számára azzal kezdődött, hogy illett elmenni a diákmisére, vagyis vasárnap sem lehetett reggel sokáig heverészni. Kisgimnazista koromban a kék templomban volt ez a mise, később a Kórház utcai Szent László templomban. Kivétel volt a tanév eleji Veni Sancte és a tanév végi Tedeum – ezeket az irgalmasok templomában tartották nekünk, és oda jártunk hamvazószerdán is „hamvazkodni”. A vasárnapi mise után osztálytársak, barátok kis csoportokba verődve beszélgettek a templom előtt, egyezkedtek, ha volt valami közös tervük. Ilyenkor beszélték meg, elmennek-e a korzóra még délelőtt, délután moziba vagy táncolni mennek, vagy pedig tesznek egy nagyobb sétát a környéken.

A korzó a Mihály-kapunál kezdődött, folytatódott a Mihály utcával, a Nyerges utcával, a Halászkapu utcával, átvezetett a színház előtti téren, s a Híd utcával kiért a Propellerállomáshoz. A Duna-parton is lehetett persze sétálni, de az már nem volt a korzó. A régi pozsonyi korzón igen sok ismerőssel lehetett találkozni, hiszen a város még elég kicsi volt. Az akkori idősebb nemzedékhez tartozók korzózás közben betértek valamelyik útba eső vendéglőbe egy pohár sörre vagy egy adag kispörköltre. Az ifjúság legföljebb fagylaltozott a nyári idényben, mert volt a korzón olasz fagylaltos, úgynevezett „Gelateria“, és több cukrászda is útba esett. Télen pedig sült gesztenyét lehetett venni a Mihály-kapu előtt, jól melegítette az ember zsebét és kezét, mielőtt elropogtatta. Akadt egy szemfüles fényképészeti üzem, melynek alkalmazottja lefényképezte a sétálókat, kezükbe nyomott egy-egy cédulát, melyen cím és szám volt. Másnap el lehetett menni az akkor Schneeweis (ma Fehér) utcába, a KIFO nevű „műterembe” megnézni az előhívott felvételt, és lehetett belőle rendelni. Korzózni természetesen nem csak vasárnap lehetett, voltak, akik mindennap kötelességszerűen végigmentek a korzón, leginkább a késő délutáni órákban.

A kisdiákok nem jártak korzózni, ők a templom után rendszerint hazamentek, ha édesapjuk vagy édesanyjuk nem vitte el őket múzeumba vagy kiállítást nézni. A vasárnapi ebéd általában minden pozsonyi otthonban egy kissé ünnepélyesebb volt a szokásosnál, már csak azért is, mert együtt ült asztalhoz az egész család. Hétköznap ez nem mindig sikerült, a gyerekek és a szülők eltérő időbeosztása nem tette lehetővé.

Az ebéd utáni kis pihenést sok mindenféle program követhette. Rossz időben otthon is lehetett maradni, s a családtagok eldönthették, olvasni fognak-e vagy társasjátékot játszani – például harangkalapácsot, vagy dominóznak –, esetleg kártyáznak – tarokkoznak, preferánszoznak, lórumoznak, römiznek, máriásoznak – már aszerint, hányan akartak játszani. Ha közben látogató érkezett, abbamaradt a játék vagy a kártyaparti, vagy pedig a vendég is beállt játszani.

Szép időben vasárnap délután sétálni indultak a családok. Kedvelt sétahely volt a Slovák vendéglő, a Szalmakunyhó, a Vaskút, no és persze a Hegyiliget, a Ligeti Díszkert és a Duna-part. A Slovák vendéglő a Malomvölgyi út és a Csalogány-völgy találkozásánál várta a vendégeket, akik tavaszszal hóvirágot szedtek a közeli réteken, s betértek a kedves kerthelyiségbe egy kis frissítőre. A gyerekek öröme a habos kávé volt itt is, másutt is. A Slovák vendéglőnek már sajnos nyoma sincsen a mai nagy forgalmú útkereszteződésben.

A Szalmakunyhó – amely már az én gyermekkoromban sem volt az eredeti épület – mai nevén Koliba, szép kerthelyisége végett volt népszerű, télen viszont a Zerge-hegyi szánkázás vagy sízés után jólesett kellemesen fűtött helyiségeiben üldögélve teázni vagy forralt bort kortyolgatni. Ha jól emlékszem, vasárnap délutánonként zene is volt a Szalmakunyhóban. Eljutni oda régen csak gyalog lehetett, az akkori Lamacsi útról átmentünk a vasúti síneken és a Zergehegyi úton, amely egy mély völgyben vezetett kertek és kis házak közt, felértünk a Szalmakunyhóhoz. Ez az út ma is megvan, csak a vasúti átjárót szüntették meg már jó régen. A háború alatti szlovák államban már megindult a trolibuszforgalom a Vöröskereszt és a Szalmakunyhó közt, akkor már kényelmesen lehetett oda eljutni.

Ifjúságom idején a Vaskútra sem járt autóbusz, gyalog kellett oda kisétálni. Autóbusz a Patrongyárig járt, vonattal pedig el lehetett menni a nagyállomásról (ma már főpályaudvarnak nevezzük) a Vöröshíd (Červený most) nevű vasútállomásra, amelyen ma a Železná studnička (Vaskút) feliratú tábla díszeleg. Nyári délutánokon a Vaskúti völgy hűvös, árnyékos ösvényeinek örült a sétáló, télen a zúzmarás vagy havas fák közt élvezte a tél varázsát. Az egykori Vaskúti vendéglő is szép kerthelyiséggel fogadta a vendégeket tavasztól őszig, télen pedig a kedves kis épület jól fűtött helyiségeiben ételt-italt kínáltak. A kertben tekepálya is volt, s a vendéglő mögötti halastavon csónakázni is lehetett. Fürdésre nemigen voltak alkalmasak a Vaskúti tavak, meglehetősen vastag iszaprétegük nem kedvezett a fürdőzőknek. A régi Vaskúti vendéglő sincsen már meg, és csónakázni sem lehet. A kerthelyiség és néhány ócska építmény megmaradt, de ezek mit sem őriznek az egykori hangulatos, kedélyes Vaskutacskából.

A Hegyiliget vagy Hegyipark – egykori hivatalos nevén: Városi Hegyi Díszkert – valamikor kismamák sétahelye, gyermekek játszóhelye is volt, útjait tisztán tartotta a város, padjait senki sem tette akkoriban tönkre, fáit, bokrait sem tépázták meg vandálok, és bárki nyugodtan járhatott ott akár egyedül, mert senki sem akarta bántalmazni. Az anyukák sokszor vitték el csemetéiket vasárnap délután a Murmann-magaslati kilátóhoz és a mellette levő úgynevezett Hősök emlékéhez. A Hősök emléke ma is megvan, csak a mai gyerekek már nemigen tudják, amit nekünk még elmondtak a szüleink, hogy az 1914-1918-as évszámmal ellátott gránitkockát és a négy sarkán elhelyezkedő oroszlánokat Rigele Alajos pozsonyi szobrászművész faragta a ledöntött Mária Terézia-szobor talapzatából 1925-ben. A kilátó persze már régen nincsen meg, és a kilátást is takarják az időközben megnőtt fák.

A Ligeti Díszkert vagy Városi Díszliget – mai nevén Janko Kráľ park – szintén kedvelt vasárnapi sétahely volt, már csak azért is, mert az odajutáshoz vagy át kellett menni a hídon, vagy fel kellett szállni a propellerre, azaz a dunai átkelőhajóra, s a hajókázás – ha még oly rövid ideig tartott is – mindig élményszámba ment a gyerekek számára, akárcsak a gyaloglás a hídon. Közelről nézni a Dunát, a hömpölygő zöldes hullámokat, az nem volt akármi. Ezért szerettük a Duna-parti sétákat is. Gyermekkori élményeim közt kutatva, eszembe jut az a nevezetes márciusi vasárnap – ha nem tévedek 14-e volt –, amikor megindult a befagyott Duna. 1929-et írtak akkor, kegyetlen hideg tél után kezdett ébredezni a természet, de még nem jött meg az igazi tavasz. A gyenge márciusi napsütésben sétáltunk szüleimmel a Duna-parton, amikor nagy robajjal repedezni kezdett a Dunán a jégtakaró. Az emberek öszszeszaladtak a parton, és ámulva-rettegve nézték a recsegve-ropogva egymásra torlódó jégtáblákat, mindenfelől kiáltások hallatszottak – Pozsonyhoz illően legalább három nyelven –, hogy mi lesz, ha a híd pillérei nem bírják el a nekik ütődő jégtáblák nyomását. Végül apámnak lett igaza, aki azt mondta, nem kell félni, ezt a hidat tisztességesen megalapozták… A hídpillérek valóban nem sérültek meg.

Moziba is gyakrabban jártak az emberek régen, mint ma. Részben azért, mert a mozi olcsó szórakozás volt, hiszen nemcsak az „utánjátszó filmszínházak” jegyei voltak olcsók, hanem a bemutató mozik jegyárait sem lehetett drágának tartani, részben pedig azért, mert akkoriban még nem volt televízió.

Gondolom, abból, amit elmondtam, kiderül, hogy régen sem volt unalmas az élet Pozsonyban, csak éppen egy kicsit más volt. Hogy szebb-e, jobb-e, azt nehéz volna eldönteni, hiszen az emlékezés afféle „megszépítő messzeséget” idéz.