Olasz kávé, sajátosan

Egyedül indultam. Az ötlet hirtelen jött, igazán nem is gondoltam át. Amúgy semmit sem szoktam igazán átgondolni. Lefoglaltam a repjegyet, szerveztem ingyenbelépőt a biennáléra, és rajta. Baj nem érhet, gondoltam – nem is ért –, csak valahogy különös volt az egész. Harmincéves, viszonylag komoly nő (én) nekiindul egy sátorral és hátizsákkal a nagy olasz valóságnak. Már a gépen nosztalgiázni kezdtem – hogy jaj, tényleg, tíz éve már, hogy nem csaptam ilyen sátras vircsaftot, és egyből le is esett a valódi célom: hogy bebizonyítsam, íme, én még döbbenetesen fiatal vagyok, egy hátizsákos fruska, aki előtt még ott az élet, amelyet egy szál túrabakancsban is meghódíthat. Megérkeztem a Trevisóra, onnan könnyű, négyórás galoppban el is értem Punto Sabbionit és a Miramare kempinget. Miramare – csodáld a tengert! Csodáltam volna én, ha éppen akkor nem emeltek volna hatalmas betonfalat elé, ébredéskor azt bámulhattam a hullámok helyett. Majd sátorállítási kísérletemmel sikerült nemzetközi szinten is nevetségessé válnom, de ez már nem zavarhatott meg. Régebben mindig volt, aki ezeket elintézte helyettem, de hát az egyedülkemping sajátos műfaj, főképp olyan helyen, ahol rajtam kívül csak olasz és francia nyugdíjasok tanyáztak. Mindegy, beesteledett, találtam egy teraszt, amely valóban a tengerre néz, előttem rostonhalak, és a kedvenc olasz söröm, a Birra Moretti. Az úttól és az elfogyasztott mennyiségtől begyógyulva, kellemes kábasággal vetettem magam az álomba, a szinte-földre, mert a polifomot persze otthon felejtettem.

Kegyetlenül ébresztett a tengerparti, gyilkos napsütés. Kávét – hördült fel bennem a szunnyadó alkoholista. Kávét, de azonnal. Lelki szemeim előtt megjelent a gőzölgő olasz specialitás, amiből egy duplát, ha magamba töltök, egyből visszazökken az idő, illan a kárhozat. Illi kávé. Segafredo. Hm. A lendület a bárig vitt, ami – mint kiderült – csak tízkor nyit. Bepróbálkoztam a kisközérttel, ahogy a hölgy egy viharvert automatára mutatott – ami pénzt nem ad vissza, tehát a hatvancentes löttyöt egy vagy két euróért kell bekortyolnod. Mit tehettem volna? Ez a kis intermezzo lelassította az emberré válást, nehezen indultam a kikötőbe, ami húsz perc járásnyira volt a szállásomtól. Ám ott megláttam az én kis fészkemet, az enyhet adó italmérést. Az olaszok különös szokása, hogy inkább beülnek valahová, noha kétszer-háromszor annyiba kerül a fekete, mintha állva, a pultnál fogyasztanák el. Úgy viszont, még a legelegánsabb helyen is annyi, mint a pocsék automatánál.

Szellemi képességeim átlagosak, de tanulékony vagyok – a másnap reggel már a kikötőben talált. Rájöttem, hogy a depresszió legjobb ellenszere a tengerparton, szabadban elfogyasztott feketekávé. Csoda hát, hogy itthon megint levert a gyászos hangulat? Pedig a sarkon remek olasz kávékat mérnek…