Már a francia film is felfedezte az „olasz” színésznőt

Barbora Bobulová boldog az olasz fővárosban. Kapós színésznő. Válogatós színésznő. Okos színésznő. De amit az olaszok is az első perctől fogva tudnak róla: finom eszközöket használó, nagy tehetségű színésznő. Legrangosabb elismerésüket, a David di Donatello-díjat is ezért kapta tőlük. Pályáját gondosan építi. Csak azokra az ajánlatokra mond igent, amelyeket valóban érdekesnek, egyedinek érez. Neve, arca értéket jelez. Dolgozott Marco Bellocchióval és Ferzan Özpetekkel, játszott Alessandro Gassmannal és Kim Rossi Stuarttal. A legjelesebb cseh filmrendezők is hívták már – egyikük felkérését sem tudta elfogadni. Két olasz film között Rómában tart pihenőt.

Januártól édesanya, féléves a lánya. Az ő érkezését is megtervezte?

Lelkem mélyén nagyon vártam már a babát, csak nem beszéltem róla. Az utóbbi egy-két évben azt vettem észre magamon, hogy egyre gyakrabban nézegetem a gyerekeket, sőt még a babakocsik is érdekelni kezdtek. Ültem a parkban Rómában, és valósággal húzták a tekintetem. Alessandróval, a párommal tavaly aztán azt mondtuk: ha megtörténik, hát megtörténik, mi örülni fogunk. És elsőre sikerült. Ezen meg is lepődtünk egy kicsit, de boldogok voltunk. Harminchárom éves vagyok. Amit eddig el akartam érni az életben, azt elértem, nem maradtam le semmiről, akkor meg mire vártam volna. Hány jó színésznő vállalt gyereket, és folyamatosan dolgozik azóta is. Csak egy rövid időre lassulnak le a dolgok, aztán megint megy minden a régiben. Természetesen azzal együtt, hogy sok minden megváltozik körülötted. Más döntéseket hozol, más szemmel nézel a világra, minden lépésed, választásod összhangban van a babával, de a pálya visz tovább. Én még terhesen is játszottam. Szerepet kaptam egy olasz vígjátékban.

Amire oly régóta vágyott.

Igen, erre már nagyon készültem. De le kellett volna mondanom róla. Terhes lettem. Nem tudtam, mit tegyek. Az ügynökömtől is csak azt hallottam, hogy: „Kár!” Jött végre egy nagyszerű vígjáték a sok drámai történet után, a szerep is jónak mutatkozott, én meg ott álltam kínok közt, mert ugye, fel kell hívnom a rendezőt, hogy közöljem vele: „közbejött valami”. És milyen az élet? Szeptemberben kellett volna elkezdeni a forgatást, amikor én már a hatodik-hetedik hónapban lettem volna, de épp azon a napon, amikor elszántam magam a „nagy beszélgetésre”, hogy nem vállalhatom a munkát, felhívtak a stábból, hogy változott a helyzet, korábban kell elkezdeni a forgatást, szeptember helyett júliusban. És hogy tudnám-e vállalni, nincs-e esetleg más munkám erre az időszakra. Nincs semmi, feleltem, tőlem azonnal kezdhetjük. És el sem árultam, hogy babát várok, nehogy megijedjenek.

Meddig tudta titkolni?

Végig. Az volt a szerencsém, hogy elkerültek a rosszullétek. Még a legapróbb jelét sem adtam annak, hogy másállapotban vagyok. Illetve… csak ettem és ettem. A táskámban például mindig volt banán. A rendező észre is vette, hogy állandóan tömöm magam. „Barbora, te rengeteget eszel. Ha így folytatod, megnő a hasad!” mondogatta. A forgatás vége előtt három nappal aztán színt vallottam neki. „Be kell, hogy valljak valamit. Én terhes vagyok” – közöltem vele egy teraszon. Láttam rajta, hogy ez sokkszerűen érte, hiszen a filmbeli történet is arról szól, hogy egy fiatal párnak nem lehet gyereke, ezért elutaznak Spanyolországba, művi megtermékenyítésre. Komédiáról lévén szó, természetesen nagyon sok benne a mulatságos szituáció. A bemutató napján Lea már nagyon készült a világra, ott álltam hatalmas pocakkal a színpadon, aztán mentem a tévébe interjút adni, két nap múlva meg a kórházba, szülni. Jól sikerült a film, a közönség nagyon szerette. Sokak szerint előttem is új távlatokat nyitott.

Előtte a török származású Ferzan Özpetekkel és az olaszok nagy kedvencével, Kim Rossi Stuarttal dolgozott.

Özpetek a Szent szív főszerepét bízta rám. Emberileg sokkal többet vártam tőle. Erről nem is szeretnék többet beszélni. Legyen elég csak annyi, hogy elmentünk egymás mellett. Tizenegy hétig forgattunk anélkül, hogy valamiféle lelki kapcsolat kialakult volna köztünk. Újra és sokadszor rá kellett jönnöm: a jó rendező nem mindig mélyen érző ember. Sőt, még azt is ki merem mondani, hogy a rendezők többsége zsarnok. És Özpetek is ilyen. Vannak színészek, akik felett valóban zsarnokoskodni kell, ők élvezik az ilyen helyzetet, mert csak így tudják kiadni magukból a maximumot. Nekem nincs szükségem arra, hogy összevissza rugdossanak, lelkileg összetörjenek. Kínozom én magamat rendesen a figura kedvéért, ha mások gyötörnek, gátat szabnak a kreativitásomnak. Velem beszélgetni kell. Én nem szeretem a feszültséget, az érzéketlenséget, a kiabálást. Ilyen légkörben én nem tudok dolgozni. Ha találkozunk, természetesen Özpetekkel is üdvözöljük egymást, de semmi több. Közelebbi kapcsolatban nem vagyunk.

Kim Rossi Stuart, akivel a Kispályát (Anche libero va bene) forgatta, gondolom, egészen más típus.

Ő sem egyszerű ember!

Idegileg labilis?

Nem. Van egy fal, amelyet nem lehet lebontani nála. Nem akar „érdekesnek” látszani – ő valóban ilyen. Tízévi együttélés után is tekintélyt árasztana. Ilyen a karaktere. Érzékeny, komoly ember. Tartása van. A forgatás szüneteiben azt sem mertem mondani neki, hogy: „Gyere, igyunk meg egy kávét!” Inkább apaként viselkedett velem szemben, semmint korosztályombeli barátként. A tekintetével is inkább simogat, mint csábít. Forgatás közben keveset beszéltünk. Egy szó, egy gesztus elég volt tőle, abból is tudtam, mit vár tőlem.

Hogyan esett önre a választása? Miből sejtette, hogy Stefaniát, a filmbeli anyát, aki hol eltűnik, hol felbukkan gyerekei életében s magára hagyott férje oldalán, önnek kell eljátszania?

Azt mondta, olyan színésznőre van szüksége, aki természetességével, spontaneitásával egyenrangú partnere lenne a két gyereknek. Nem akarta azt érezni, hogy színésznő játszik a tizenegy éves kisfiú és a bakfislány mellett. Egyébként Bellocchio filmjében, a Homburg hercegében, amely az első játékfilmem volt Rómában, majdnem partnerek voltunk Kim Rossival. Csak azért maradt ki a filmből, mert épp abban az időben egy számára fontosabb ajánlatra várt. Torinóban egyszer színpadon is látott. A Kispályában aztán nemcsak a rendezőm, hanem a partnerem is lett, mert két héttel a forgatás előtt a másik színész visszaadta a szerepet. Kim Rossit nagyon szeretik az olaszok, pedig nem sokat árul el magáról. Elég visszahúzódó alkat. Partikra nem jár, interjúkat nem ad, a televíziós talkshow-k egyáltalán nem érdeklik. Nagyon jó volt vele dolgozni. Szeretem az ilyen őszinte történeteket. Izgultam az eredmény miatt, hiszen rendezni is, játszani is nem lehetett könnyű neki, de a kész film minden várakozásomat felülmúlta. Tudtam, hogy nem lesz rossz, de hogy ennyire jól sikerül, arra nem gondoltam.

Karlovy Vary idei fesztiválján az elsőfilmes Stefano Pasetto Hátukra fordított teknősök című alkotásában sokat tapasztalt doktornő, aki egy művészi hajlamokkal megáldott, mégis fizikai munkából élő fiatal férfit szeret. Ez sem egy szokványos szerep.

Ez a film sajnos adósom maradt pár dologgal. Pedig ügyes, remek ember a rendező. Csak hát öt hét alatt nagyon nehéz leforgatni egy ilyen igényes filmet. Nem volt rá elég pénz, ezért bizonyos jeleneteket nem tudtunk úgy kidolgozni, ahogy szerettük volna. Hajtott bennünket az idő. Olaszországban ez most az általános helyzet. Ha egy fiatal filmrendező forgatni akar, hatalmas kompromisszumokba kell belemennie. Ilyen körülmények között pedig nem lenne szép tőlem bárkitől bármit számon kérni. A színészeket is valósággal skatulyába kényszerítik. A rendezők többsége szeret biztosra menni. Nagyon kevesen mernek kockáztatni. Ha egy szerepben jó voltál, legközelebb szinte biztos, hogy ugyanolyan feladatra hívnak. Én meg a változatosságot szeretem. Nem akarom kétszer ugyanazt nyújtani. Még az esélyét is igyekszem elkerülni annak, hogy a korábbi arcomhoz hasonlítsak. Kim Rossi filmjébe is én magam találtam ki a frizurámat. Felhívtam őt, és közöltem vele, hogy levágtam a hajam. Tíz másodpercnyi csend után csak annyit mondott: „Ezek szerint beléptél a szerepbe.”

Jó pár évvel ezelőtt, amikor Vanessa Redgrave-vel és Gérard Depardieu-vel forgatott a Mirkában, az olasz mellett már franciául is beszélt. Tavalyelőtt, emlékszem, már azért utazott Párizsba, hogy ügynökséget találjon. Meg is van az eredménye: pár hónappal ezelőtt Lyonban francia filmben játszott.

De olasz nőt! Én, az apai ágon szlovák, anyai részről magyar! A francia rendező pedig olasz származású. Látott több filmben, és megkeresett, hogy van az ő filmjében egy kulcsszerep, egy igazán fontos figura… egy olasz újságírónő, aki szerelmes lesz a történet főhősébe, a francia íróba. Már iskolás korukban is vonzódtak egymáshoz, a viszontlátás mindkettőjük életébe változást hoz. Vígjáték ez is, méghozzá zenés. Made in Italy ez lett a címe. A történet fele Torinóban játszódik, a másik fele pedig Lyonban. Nagyon várom a bemutatót, remélem, ez a film is újabb kaput nyit előttem.

Forgat még ebben az évben?

Vannak ajánlataim, de úgy döntöttem, idén csak párnapos szerepeket vállalok. Szeretnék a lehető legtöbbet Leával lenni. Lassan járj, tovább érsz! Én ehhez tartom magam. Egyébként sem vagyok az a kapkodós típus. Ha nem sikerül valami holnap, majd összejön holnapután. Eddig kompromisszumok nélkül mentem előre a pályán, és ma sem érzem úgy, hogy mindent nekem kellene eljátszanom.

Lea bizonyára olasz állampolgár.

Rómában született, és olasz az édesapja, de szeretném, ha kettős állampolgár lenne.

Mint a mamája.

Nekem még nincs meg az olasz állampolgárságom. Azt tíz év után adják meg.

Vagyis ebben az évben.

Nem. Majd két év múlva. Én ugyanis már két éve Rómában éltem, amikor beadtam a papírjaimat, és minden attól a naptól fogva számít.

Ha visszapörgeti ezt a tíz évet…

… akkor csak azt tudom mondani, hogy gazdag, telített évek vannak mögöttem. Gyerekként apámtól mindig azt hallottam: „Munka nélkül nincs kenyér.” Úgyhogy dolgoztam rendesen. És dolgozni is fogok, Lea már most sem fékez a munkában. Pedig szépen, kitartóan szívja az energiámat! Hazudnék, ha azt mondanám, nincsenek napok, amikor alig várom már, hogy aludni menjen, sőt most, amikor Lyonban játszottam, úgy éreztem, mintha új oxigénpalackot kaptam volna. Jólesett egy kis szabad lélegzet, ugyanakkor mérhetetlen boldogság töltött el, hogy Lea van, hogy Lea az enyém, a miénk, és még a repülőútjaimat is szórakoztatóvá teszi, hogy van egy élő „csomagom”. Most egyébként, épp miatta, másik lakásba költözünk.

Rómából Rómába?

Kisebből nagyobba. De a park is nagyobb lesz a ház közelében. Mert ez is szempont volt. Különben elég gyakorlatias ember vagyok. Mindenből csak annyit vásárolok, amennyire éppen szükségem van. Időszakonként pedig minden felesleges cuccot kidobálok. A levegős, tiszta teret szeretem, egy zsúfolt lakásban nem is érezném jól magam. Leának is huszonnyolc játék helyett csak hármat veszek. Ennyi épp elég neki. Rájöttem ugyanis, hogy egy csipesz, egy krémtubus vagy egy műanyag táska még mindig érdekesebb számára, mint bármilyen szerkentyű.

Rómát mennyire érzi már a sajátjának?

Szeretem nagyon. Rengeteg energiát kapok tőle. Nem állítom, hogy minden hétvégén a műemlékeket csodálom, de ha a Colosseumnál járok, ott mindig balra nézek a kocsiban, és a Pantheon is ugyanúgy lenyűgöz a szépségével.

Ősszel vagy tavasszal kedveli jobban a várost?

A tavasz is gyönyörű Rómában, hiszen minden virágzik, én mégis inkább az őszt várom mindig. Számomra akkor a legszebb a város. A fák festőivé teszik. Máshol születtem, máshol él a családom, valahogy mégis úgy érzem: én már Rómában vagyok otthon.