Kinek pénze van, utazzon (2.)

A Mária Lujzáról elnevezett parkból indultunk, és oda is kellett volna visszatérni, ha menet közben nem módosítják a tervet, így néhányan kis híján lemaradtunk, mert hiába szobroztunk a tűző napon a megbeszélt helyen már bő húsz perccel az indulás előtt, a busz két utcával odébb vácsorgott, az árnyas fák alatt. Az autóbuszból láttunk néhány érdekességet, a Murillóról elnevezett parkot, ott született a kiváló festő, az ő Szent Antal-képének egy részét vágták ki anno, a sebhely mind a mai napig látható, s vitték Amerikába, az egyetemet, amely valaha dohánygyár volt, csak nőket alkalmaztak, ott munkálkodott Carmen is, egy másik opera címszereplője, pavilonok sokaságát, amelyekben ma nagykövetségek, konzulátusok székelnek, kiállítótermek vannak. Elviharzunk a Hosszú-folyó mellett, ez Spanyolország egyetlen szabályozott folyója, neki köszönheti Sevilla, hogy jelentős kikötőváros. A 17. századi, barokk kastélyba, amelyben egykor tengerészeket oktattak, Andalúzia kormányhivatala költözött. A katedrálist belülről is megcsodálhatjuk, hatalmas, hétezer sípból álló orgonáján valamikor egy zenész játszott, ma négyen kezelik. S ha már ott járunk, legyőzzük a 34 fordulót, fölbaktatunk a tetejére, megnézzük, milyen a kilátás, nem különösebben szép, de teljes. Jobban élvezem a földi sétát a zegzugos utcácskákban, benézünk a kerámiával kirakott kapualjakba, végigsétálunk a Zsidó utcán, amelynek mára csak a neve maradt. Korgó gyomrunk egy kiskocsmába terel bennünket, ahol igazi gazpachót eszem, jégbe hűtöttet, alig emlékeztet arra, amelyet a félpanziós szállodában vacsorára adtak. Hiába, oda nem enni mennek az emberek, bár vacsoraidőben akkora volt a tumultus, mint egy zsibvásáron, s a mankós, botos nyugdíjasok olyan fürgén rohanták meg a tálakat, mintha hatvan évvel fiatalabbak lennének, és mondjuk egy cserkésztáborban nyaralnának.

Ismét egy nap szállodalátogatás, az egyik, Nerjában, nagy élmény, ebéd után érkezünk, de ott bármikor bárki betérhet az étterembe, all inclusive, gondolom, a fogások is mások, a szálloda kívülről-belülről elegáns, s aki jóllakott, vagy a parkban, medence, művízesés, műpatak mellett pihenhet, vagy letelepedik egy árnyas padra a zenekertben, és halk Mozart-, Bach-, Liszt-muzsikát hallgat. Nem rossz formája a sziesztázásnak. A tenger egy kicsit messze van, meredek út vezet a partra, ott nem nyüzsögnek, a medencék mellett minden tenyérnyi hely foglalt.

Granadában Úrnapkor jártunk, az óvárosa meseszép 16. századi templomaival (ezek eredetileg török mecsetek voltak, de a mecsetinkvizíció idején mindegyiket átépítették keresztény templommá), a házakat díszítő kerámiatányéraival. A belvárosba a fél város kivonult, sokan széket is vittek magukkal, mindenki kiöltözött, a kislányokon a klasszikus spanyol fodros ruhácska, a kisfiúk fehér ingben, sötét nadrágban, a felnőttek is mind legszebb ruhájukat vették föl. Mivel azonban ünnepeltek, autóbuszunk a világ végén parkolt, a félórás óvárosnézésen túl, sajnos, nem sok élményben volt részünk, legföljebb azon izgulhattunk, ne vesszen el senki, mert idegenvezetőnk ment előre, töretlenül, hiába szóltunk, hogy a társaság fele hiányzik. A roma etnikumnak azonban így is volt alkalma megállítani egyikünket-másikunkat, szerencsére figyelmeztettek bennünket, ignoráljuk őket, különben nem rázzuk le őket egykönnyen, rozmaringágat kínáltak, potom öt euróért, alkudni ugyan lehetett velük, de nem volt értelme. Alhambra viszont minden rohanást, fáradságot, szomjúhozást megért. Mesélni nem is lehet róla, ha valamit, ezt jó lenne mindenkinek látni. Az iszlám építészet csodája a granadai muszlin uralkodók rezidenciája. Nevét vörös színű falairól kapta, arabul Al-Hamrának hívták, rövidítve teljes nevét, mely Kaszr al-Hamra (Vörös Erőd) volt. 1223-ban, az első Naszrida uralkodó, I. Muhammad idején kezdték meg az építkezéseket. Utódai 1408-ig folytatták. A komplexum szerencsésen vészelte át az 1492-es reconquista időszakát. Az ostrom során nem pusztították el az Alhambra épületeit, hanem amint elfoglalták, hozzáláttak a restaurálásnak. A Katolikus Királyok pár évig itt tartózkodtak, és innen irányították országaikat. Ám V. Károly német–római császár és spanyol király mégis lebontatott egy épületet, hogy helyére reneszánsz királyi palotát emeltessen magának. Az igazán nagy pusztítást mégis az 1812 -ben távozó francia megszállók okozták, akik távozásuk okán felrobbantották az Alhambrát. A 19. században ismét megindult a restaurálás, mely mind a mai napig tart. Nem hinném, hogy akad ember a földön, akit hidegen hagyna az építészet és a kertépítészet csodás egysége.

Utolsó kirándulásunk, a jutalomutazás választható volt, de mivel Gibraltár a körülményekhez képest karnyújtásnyira volt tőlünk, kevesen maradtak otthon kipihenni az egész hét rohanásának fáradalmait. Nem volt igazán szerencsénk, a párás levegő nem engedte láttatni Afrikát, viszont a Szent Mihály barlang megért egy háromórás zötykölődést, s ha egyszer meghívna valaki egy koncertre, bizony nem utasítanám vissza. A makákók külön élmény, nem praktikus közelebbi barátságot kötni velük, mert aki ezt megteszi, nemigen tud megszabadulni tőlük. Olyanok, mint másutt a hajléktalanok, néhány makákómama a kölykével a hasán koldul. Lesipuskásként várják a turistabuszokat, s addig ólálkodnak, amíg legalább egy-két kekszet vagy valamilyen gyümölcsöt nem könyörögnek ki. Ez is a látványossághoz tartozik. Nem szemérmesek a spanyolok, igyekeznek mindenből üzletet csinálni, képesek a hegyeket is föláldozni, luxusvillákkal telepítik be, a tengerre nyíló kilátással, olyan magasságokban, ahová csak terepjáróval lehet följutni, jelezvén, akárki nem nyaralhat arrafelé.