Kinek pénze van, utazzon

Malaga nevét először egy kupléban hallottam, a dalocska jópofának tűnt gyerekkoromban, de reménykedni se mertem, hogy egyszer eljutok oda, úgy véltem, rám a nóta második sora vonatkozik inkább, most jobbnak tartom, ha csak az elsőt idézem, aki ismeri, tudja, mit rejt a másik, aki nem ismeri, annak az ízlését nem ingereljük, tehát a dal első sora így szólt: „Kinek pénze van, utazzon Malagára…” Mára kiderült, az is utazhat Malagára, kinek pénze nincs, legföljebb szerencséje, és hozzák-viszik, közben a tenyerükön hordozzák. Nem rossz érzés. Igen, egy hétig tulajdonképpen kényeztettek bennünket, bizonyára azért, hogy szépeket írjunk, jókat fényképezzünk, ezért is foglaltatott az utazási iroda a repülőn előkelő helyet számunkra, bár egy fapadoson ez nem olyan egyszerű. S a szállodai szobánk is a tengerre nézett, vagy ha nem, legalább a szálloda udvarára, amelyben képeslapkéken csillogott a medence, kár, hogy a mindent a szemnek, semmit a testnek elve érvényesült, előszezon volt, a tengernél csak a medence vize volt hidegebb. Ez csak a gyerekeket nem zavarta, a nyugdíjasok – akik, gondolom, azért is jöttek június végén, hogy elkerüljék a tumultust meg a zsibongó gyerekhadat, ez utóbbit nemigen sikerült, a nullától hatig kategóriában elég sokan sivalkodtak, kivéve, amikor a fizetett szórakoztató bácsi, akit nem tudom, miért hívnak animátornak, egy gyönge félórácskát diszkózott velük, de istenem, egyszer ők is voltak gyerekek, sőt…

Természetesen nem Malagában laktunk, hanem a hozzá tartozó üdülőközpontokat jártuk és laktuk végig, útitársaim nagy része utazási irodáknak közvetít, s nekik úgy volt praktikus, ha látják, személyesen tapasztalják, hová küldik az utazni vágyókat. ĺgy esett, hogy Costa Del Sol csaknem valamennyi szállóját végiglátogattuk, azaz végiglátogatták, mert egy idő után nekünk, amatőröknek úgy tűnt, nagyjából mindegyik egyforma. Sok köztük a gyorsan fölhúzott panelépület, ami engem inkább Ligetfalura emlékeztetett, semmint egy osztályon felüli, tulajdonképpen – innen nézvést, persze – elitnek szánt nyaralóhelyre. A szobák viszont mindenütt egyformán szépen voltak berendezve, az ötcsillagostól fölfelé már rusztikus bútorral, a fürdőszoba csodálatos kerámiával kicsempézve, a szállodák többségének halljában, éttermében, kávézójában kellemes zene szólt, diszkréten, semmi diszkó, semmi rap, furcsa is lett volna, ha a mű mini vízesés finom csobogását elnyomja a fergeteges dömdödöm. Nem illett volna az elegánsan megterített asztalokhoz, sem a hófehér damasztabroszhoz, sem a rák krémleveshez, nem szólva az áfonyamártással tálalt, szalonnával körbetekert, hirtelen kisütött, omlós vesepecsenyéről, mi több, a pincérek kellemes modorától, figyelmességétől is idegen lett volna. Persze, amikor megtudtuk az árakat, szoba per fő, reggeli, ebéd, vacsora, szauna, masszázs, minden, mi szem-szájnak ingere, már senkinek az udvariasságán nem csodálkoztunk.

Malaga belvárosát sikerült rohamléptekben végigjárni, több időt töltöttünk várakozással a múzeumok előtt, mint bent. A Picasso Múzeumba hosszas huzavona után jutottunk csak be, nem is értettük, miért kell várakozni, előre bejelentették a csoportot, utána szigorúan le kellett adnunk a táskánkat, a fényképezőgépektől is meg kellett válni, minden terem minden sarkából árgus szemmel lesték a teremőrök, nem kísérletezünk-e valamivel, ami tilos, lehet ez lopás, képrongálás, bármi. Később kiderült, a gyanakvás nem alaptalan, a sevillai katedrálisban valakik egyszerűen fogtak egy kést, kivágtak egy darabot Murillo Szent Antalt ábrázoló képéből, és meg sem álltak Amerikáig. A múzeumlátogatás után kaptunk egy lélegzetvételnyi szünetet, éppen delet harangoztak, vasárnap volt, bevonultunk a Szent Anna-katedrálisba, míg a pap prédikált, körbejártuk, viszont az idős apáca éneke megállásra késztetett, ilyen tisztán csengő hangot ritkán hall az ember, teljesen elkápráztatott. Nem csodálom, hogy ott nemcsak az idősebbek járnak misére, hanem a fiatalok is, családok kisebb-nagyobb gyerekekkel, kamaszok, huszonévesek, mindenki, s bár a prédikációból egy szót sem értettem, úgy éreztem, itt és most emberi hangon szólnak hozzánk, nem az elérhetetlen magasságokból zúdítják fejünkre a dörgedelmeket, ahogyan azt már több helyen tapasztaltam. A némi áhítattal átitatott pihenés után ismét a nyakunkba vettük a várost, az Alcazarba szerencsére felvonóval vittek, egy szelet a keleti ihletésű kultúrából, az ember szájtátva nézi a csipkés oszlopokat, a festett mennyezetet, járkál a pontosan, de emberi léptékkel és érzékkel megtervezett kertben, gyönyörködik a kilátásban, aztán megint futás. A római kori színházat csak kívülről láthatjuk, megpróbálják rendbe hozni, körül van kerítve, öt-tíz méterről inkább csak elképzeljük. Nincs sok idő a képzelgésre és álmodozásra, vár Picasso szülőháza, a folyosókon a festő fotóival, a kiállítótermekben néhány eszméletlenül szép kerámiájával. Ott jut eszembe a sok szép rajz, amelyeket a múzeumban láttam, s elképzelem, micsoda gyötrelmeket okozhatott Picassónak megfesteni például a Guernicát és a többi hasonló képet, hiszen olyan szépen tudott rajzolni, festeni, két-három finom vonal, és kész volt Olga vagy Paul majdnem élő arca.

(Folytatás a következő számban)