Kérlek, add vissza az értelmemet

Természetesen megbolondultam. Nem mintha ez nem lenne szokásos állapot nálam, de ennyire azért… A berlini ócskapiacon kezdődött. Vagyis inkább előbb, egy filmzene albumnál, az Educators-nél. Azon volt egy dal, nem is tudtam, ki énekli, de napjában minimum negyvenszer meghallgattam. Tocotronic – nem ismertem a zenekart, pedig német punkban és rockban jó vagyok – míg aztán a piacon megláttam kedvezményesen a best of CD-t. Kérdeztem az eladókat, vajon remek zene-e. Egekig dicsérték. Nos, azóta én is. Ezzel még nem is lenne baj, sok zenekarért rajongtam már. A tragédia ott kezdődött, mikor megtaláltam az énekest a youtube-on. És rájöttem, ez az a férfi, akit mindig is kerestem. Azt éreztem, fordul velem a világ, és többé nincs, ami helyrezökkentse. Nem láttam még nála gyönyörűbb embert. Az a száj! Azok az elharapott ’r’ betűk! Az a színpadi mozgás! A mosolya. A hangja. Sok férfi tetszett eddigi életemben, de ez az ember, Dirk von Lowtzow (kissé költőietlen név) mindegyiket a konyhába küldi. Szerintem amúgy is nagyon szexi a német nyelv (egyébként egy szerelem miatt kezdtem el németet tanulni, még kislányként), hát még tökéletes antisztár-imázzsal megspékelve. Kitettem Dirket monitorvédőnek. Elkezdtem írni egy darabot, amihez az ő zenéjüket képzeltem el (lefordítottam négy számukat énekelhetőre), elolvastam minden fellelhető interjúját, letöltöttem a képeit. És persze elképzeltem az első találkozást. Hogy Berlinben leszünk, valahol a Lychener Strasse környékén egy bárban. Először mint újságíró faggatom, a kávé felett sejtelmesen mosolyogva. Fő fegyverem a személyes varázs és a fülsértő akcentus. Aztán ő javasolja, hogy küldjük meg a kávét valami erősebbel. Kint sötétedik már, kutyás punkok gyűlnek körénk, a személyzet kedveskedve Tocotronic-ot rak a lejátszóba. Hajnal lesz, kissé berúgunk, én már folyékonyan beszélek, a nyelvtannal végképp nem törődve. Dirk kikér még egy kávét, józanodjunk kicsit, az első csók emlékezetes maradjon. Na, ennél a pontnál szoktam én is magamhoz térni. Hogy ülök csak Budán, fényévnyire egy álomképtől. És hogy tényleg: ez már a vég. Még tizenhat évesen sem voltam ilyen hülye. Vénségemre popsztárokba leszek szerelmes. (Na jó, David Bowie, Jarvis Cooker, Sven Regener és a társaik beütöttek egy kissé régebben, de még ők sem ennyire.) Megoldásként persze egy dal jön, Dirktől, a kedvencem: Bitte, gib mir mein Verstand zurück. De erre még várhatok.

Kedves olvasó!

Ha a szombati habos kávét kortyolgatva éppen ezt a mellékletet lapozza, és eszébe jut olyan tehetséges, érdekes szakmát úző ember a környezetében, akiről szívesen olvasna, jelezze nekünk.

Ha éppen most alakította át a lakását, vagy érdekes megoldásokat alkalmazott otthonában a lakberendezés terén, írjon nekünk, és mi elmegyünk önhöz, hogy bemutassuk másoknak is, milyen kreatív.

Véleményét, érdekes emberekről szóló észrevételeit és lakberendezési tippjeit a [email protected] e-mail címre vagy az Új Szó – Presszó, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1. postai címre várjuk.