Findzsák és meszelyek

Kiss József, a Nyugatot megelőző legendás A Hét szerkesztője szerint Kazinczy „findzsás” (értsd: kávés), Vörösmarty meg „meszelyes” (értsd: boros) ember volt, – én is „meszelyes” ember voltam.

De meggyőződésem, hogy a huszadik század ötvenes–hatvanas–hetvenes éveiben már a magukat „findzsásaknak“ tartó íróink is csak ritkán ittak a kávézókban kávét. A Grandba, a Luxorba, a Krymbe jártak ugyan (ezek voltak az általunk leglátogatottabb „irodalmi” kávéházak), de a findzsájukban már, titokban, valószínűleg többször volt bor, esetleg vodka, mint kávé.

Néhány, történelem előtti időkből itt maradt, őskövület-schreibert (Egri Viktort, Szabó Bélát) leszámítva valamennyien faluról jöttünk, túlságosan „népiek” voltunk ahhoz, hogy holmiféle nemesi-polgári kávésfindzsák fölött merengjünk. Duba Gyulát, Ozsvald Árpádot, Bábi Tibort, Zs. Nagy Lajost lehetetett a leggyakrabban kávézókban találni, de róluk sem hiszem el, hogy valaha is érdemlegeset írtak kávéházakban. A „dolgozószoba-kávézókat” a második világháború véglegesen elsöpörte, s aki még változatlanul írni próbált az ódon tölgy- vagy márványasztalok mellett, az inkább csak meg akart felelni a patinás, régi sémáknak. (Talán Duba volt az egyetlen kivétel, akit, miután nagyon korán otthagyta a gépészmérnöki főiskolát, az albérletek sivársága hajtott a kávéházakba.)

Az irodalmat és egymást rongygyá vitatkozni, azt igen, azt még a mi időnkben is lehetett a kávéházi asztalok mellett (Bábira, Dubára, Cselényire emlékszem mint komoly vitapartnerekre), de írni, azt nem. Az a mi időnkben már más dimenziókba került: az alkotás kávéház-idegen lett. Máig sem tudom pontosan, hogy miért.

Sejtéseim azért vannak.

Az első magyar „kávéházi író” talán Mikes Kelemen volt. S azért csak talán, mert a nagy rokokó csevegő direkt módon nem írja le, hogy valaha is járt volna kávéházban, de az biztos, hogy a „kávéház” kifejezés az ő tolla által került be először a magyar irodalomba. A török Vidinben kelt nyolcvanhatodik levelében azt írja, hogy miután egy szegény (értsd: pénztelen) török harcos nem tudja eladni rabját, „Haragjában... az kávéházban viszi, ott eladja egy findzsa kávéért”.

Nos, egy Mikes-kiváncsiságú emberről nehezen tételezhető föl, hogy belülről is meg nem tapasztalta ezeket a török vendéglátó specialitásokat.

Nem Mikestől, más forrásból tudjuk, hogy az akkori török kávéházakat persze távolról sem úgy kell elképzelnünk, mint a későbbi parádés kávézókat, bizony, inkább csak nyomorúságos kávésátrak voltak azok, de ez mit sem változtat a dolgon, hogy valószínűleg afféle török Forum Romanumokként fungáltak.

Azaz a kávéházaknak már a kezdet kezdetén is közösségszervező funkciójuk volt.

S ezt a szerepüket Európába kerülve is megtartották, sőt fokozták, eladdig, hogy sokak szerint már a Nagy Francia Forradalom is kávéházakból indult, a pesti Pilvax politikai szerepéről meg ugye mindnyájan tudunk, s azt is tudjuk, hogy a szabadgondolkodáshoz és a Nyugat folyóirathoz a New York kávéházból és a Japánból egyenes volt az átjárás.

S folytathatnám a nagyvilági sort, de térjünk inkább vissza Pozsonyba: az én emlékezetem első rögzített kávéháza is ilyen félig politikai fórum volt.

1956 végén vagy 57 elején történt. Egyetemisták voltunk, s a Tatra kávéházban szoktunk összejárni. (A lehető legjobb helyen: a szálló harmadik emeletén Bábi Tibor lakott, aki már akkor sem igen rokonszenvezett a pártidegen eszmékkel.) A jelenlevők közül Mede István jogászra, Ágh Róbert jogászra, Kucsera Klára műtörténész-hallgatóra, Duba Gyulára, Klimits Lajosra emlékszem: azt a két háború közötti, csehszlovákiai Sarlót akartuk feltámasztani, újra szervezni, amelyből később a magyar népi irodalom kinőtt. Persze, a konspiráció elemi szabályaival sem voltunk tisztában, már a harmadik vagy negyedik összejövetelünk után lebuktunk: a társaságunk egyik nőtagja jelentett föl bennünket. (A nevét hadd ne írjam le.)

A tapasztaltakból viszont okultunk, ezután már inkább magánházaknál jártunk össze (emlékezetes találkozóhelyünk volt Nagy Jánosnak, a szobrásznövendéknek a Leskó utcai lakása, Koncsol László barátom erről a legendás „magánkávéházról” már többször is beszámolt önéletírásaiban).

Az 1957-es Petőfi-ünnepség után azonban (a Petőfi-szobor akkor a Ligetben állt, a március 15-éket rendre ott ünnepeltük) megint kávéházban, illetve abban a Szél utcai Fekete Macskában kötöttünk ki, amely valami átmenet volt a kávéház és a borozó között. Szerettünk oda járni, mert csak néhány méterre volt az egykori Zsigmondy-háztól, ahol a gyermek Jókai lakott, következésképpen a Macskában mindig úgy érezhettük, hogy Jókai tiszteletére, azaz mintegy irodalmi szolgálatban iszunk.

1957. március 15-én, délután és este a borozó-kávézóban Petőfit, Jókait és Adyt egyszerre idéztük. Csizmár Miklós magyar szakos hallgató, diáktársunk volt az „előadó”. Elképesztő mennyiségű verset tudott emlékezetből, s ha egy-két pohár után formába lendült, nem lehetett leállítani. „A Kárpátoktól le az Al-Dunáig/Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!/ Szétszórt hajával, véres homlokával/Áll a viharban maga a magyar!” – a roppant erejű Petőfi-rapszódiát immár ötven éve egyfolytában Csizmár Miki hajókürt-hangján hallom. (Az elkövetkező napokban aztán a vallató államvédelmisek hajókürt-bömbölését hallgathattuk, „Csizmit” elsőnek vitték el, de ez már más fejezet.)

Voltak persze csendesebb, „irodalmibb” kávéházak is Pozsonyban. Néha benéztem (a szó szoros értelmében csak benéztem, a nyitott ajtón át betekintettem) a Stefániába (a mai Magyar Kulturális Intézettel szemben áll az épülete): az ötvenes években E. B. Lukáčék tanyáztak ott. Megcsodáltam a terem tapintatos, szinte ájtatos csendjét, a fakeretben magasra tartott újságokat böngésző, ezüstös hajú öregurakat, Valentin Beniakot, a kitűnő szimbolista költőt, Ján Smreket, Petőfi nagyszerű szlovák fordítóját, s másokat, de egy pillanatra sem tudtam magamat közéjük képzelni.

Vagy ott volt a Krym, a Kacsa téren (Šafarik tér), a bölcsész- és jogi kar mellett. Egyetemista korunkban két előadás között gyakran ott fújtuk ki magunkat (nem tudtunk úgy belépni, hogy fogadásunkra Ján Johanidesnek, bohém kollégánknak, a francia-szlovák szakos nagyszerű szlovák prózaírónak a „bon jour”-ja azon nyomban fel ne harsant volna). S később, már szerkesztőkként (a többesszám Koncsol Lacira vonatkozik, akivel hosszú-hosszú évekig együtt diákoskodtunk s együtt szerkesztősködtünk), az Irodalmi Szemle közeli (Štúr utcai) szerkesztőségéből rendszerint oda vittük látogatóinkat, szerzőinket, kéziratokat megbeszélni.

De ezek a kávézók kivételek voltak. A „hőskorban” számunkra „bekávézni” már annyit jelentet, mint leinni magunkat. A kávéház, mint a dadaisták számára a zürichi Cabaret Voltaire, nem a csendes elmélyülés, az irodalmi meditációk helye volt, hanem a lázadás „köz-helye” (értsd: nyilvános tere). Mi, „meszelyesek” is irracionálisnak éreztük a világ, a környezetünk működését, s a totális hatalom abszurd szorításában, levegőtlenségében az irodalmat s a kávéházakat is a lázadás, a polgárpukkasztás (mert a kommunizmusnak is megvoltak a „polgárai”, de még mennnyire hogy megvoltak!) eszközének tekintettük.

Befejezésül pedig álljon itt egy akkori (az ötvenes évek második felében írt) versezetem, az én személyes „meszelyességem”, kávéházi lázadásom, polgárpukkasztásom egykorú példája:

Köz-hely

Grand-kávéház

A Grandban a WC ülőkéje

olyan nagy, hogy két far is ráférne.

Persze, csak olyan soványabb fajta,

mint az enyém. Míg csücsültem rajta,

fogalmaztam ezt az ajtajára: Csakis polgárfenekek számára!