Kultúra

FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Hidak könyve XII. / A kérdés

Hogyan válnak háborúsdit játszó gyerekből háborúsdit játszó felnőttek? Erről kéne, nem a hidakról. A hidakat felégetik. A játék hevében.
Száz Pál

2019. december 8. 11:22

FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Hidak könyve XII. / A kérdés

Az éjjel megint a jugoszláv háború felvételei között talál a Youtube-on. Az ostrom-hétköznapok, frontvonalak, propagandával átitatott tévéhíradó felvételei. Aztán eszembe jut a višegradi utazás. A sárga füzetbe jegyeztem fel, de az már túl került a karnyújtásnyi, fényévnyi messzeségén a polcon, így csak lehajtom a laptopot.

Ezt sem írtam meg, a feljegyzés nem fejeződik be, oldalakon, keltezéseken keresztül sem ér célba. Mert aztán megint menni kellett, nem írni. Nem is olvastam el magam után. Nem is érdekel. Az a kérdés érdekel, amelyet Zé fogalmazott meg a revitalizált katonai temetőben, míg lenéztünk a városra, felhők bugyraira, hegyek halmaira, zöldellő erdőkre, amelyekben jeltelen tömegsírok rejtőznek, a kéklő Drinára, amelynek szilaj árama minden vért elsodor. És a hídra, amelyet Mehmed pasa építtetett éppen abban az évben, amikor Szigetvár alatt átvette a vezetést az elhunyt császártól, Szulejmántól. Az a Szokollu Mehmed, azaz Mehmed paša Sokolović, a Szigeti veszedelem és a Híd a Drinán szereplőjre, akit véradó gyanánt visznek Sztambulba, akiről dalok és balladák szólnak, aki nagyvezír lett, aki három császárt szolgált, akit álmatlanság gyötört és akit egy őrült dervis szúrt le. Ő építtette a hidat a Drinán, mintha csak azért tette volna, hogy egy még maradandóbb építmény szülessen, egy regény Ivo Andrić tollán – egy krónikaszerű, anekdotikus regényköltemény, melynek szavait kövekként csiszolja, s rakosgatja egymás után a gondolat tartós pillérei fölé húzva boltívet álmokból és emlékekből a szövegépítész.

A višegradi híd szó szerint a kultúra hídja: nemcsak Andrić regénye, a híd könyve szól róla, de a nép legendái és költészete is – felekezetre, nemzetiségre való tekintet nélkül. Egyet többször is hallok a hídon, több látogató játsza le mobilján a hídon sétálva Himzo Polovina a legjobb jugó sevdalinkaénekes (sevdadžija) előadásában az U lijepom starom gradu Višegradu nótát. Igaz, ez nem eredeti népdal, de Dragiša Nedović szerzeménye lett örökzölddé. De van egy másik is, a Pjesma o Mehmed-paši Sokoloviću, azt nem hallani. Pedig az autentikus, és éppen a híd építését meséli el. Nedović szerzeménye melankolikus dal egy ifjúkori szerelmi emlékről: újra tavasz van, újra nyílnak a rózsák, újra szólnak a fülemülék, újra Višegradon vagyok, csak te hiányzol Bikavacról, drágám.

Vajon tudják-e ezek az emberek a hídon a Youtube-ról lejátszott dalbéli Bikavacáról, hogy valóban drága életek hiányoznak onnét, hogy Višegradnak éppen ebben a részében található a horrorház, amelynek romjaival másfél órával később szembesülünk? Ismerik-e a ház történetét, ahová hetven muslimant zártak össze, nőket, férfiakat csecsemőktől aggastyánokig Sredoje Lukić és bűnbandája, hogy aztán rájuk gyújtsa a házat? Egyetlen túlélő volt, aki puhára esett, és akit nem sikerült agyonlőni, amikor kiugrott a házból. „Samo tebi draga, na Bikavcu nema.”

A kérdés, amely azóta sem hagy nyugodni, ha Višegradra, sőt Boszniára, a Híd a Drinánra, sőt Andrićra gondolok, másként is megfogalmazható. Hogyan lesz a rémálomból valóság, sejthetem-e egyáltalán, hogy az ilyen Lukić-féle banditák bármikor eljöhetnek értem, és válogatott módszerekkel végezhetnek ki a családommal együtt? Mondjuk belelőhetnek a hídról a folyóba, vagy eláshatnak az erdőben, miután megásatják velem a sírom. Mindennek hagyománya van Višegradon. Mikor lesz a legnyomasztóbb álmokból véres, hétköznapi valóság, hol lépem át az emberi határát?

A kérdést a legtalálóbban mégis Zé fogalmazta meg. Addigra már átkeltünk a hídon, kávéztunk ott, ahol régen a karavánszeráj állt, s véletlenül belekeveredtem egy szerb lagziba. Aztán sétára indultunk a városban, végignéztük a köztéri szobrokat, kardos-keresztes monolitikusan megalomán szobrot, amely a Republika Srpska „védőire” (?!) emlékeztet – ahogy itt mondani szokás az „utóbbi háborúra” emlékezet. Aztán Draža Mihailović, a četnik-vezér szobrát láttuk. A generális partizánok általi elfogatásáról a városban a radikális nacionalista četnik-csapatok (Ravnogorski pokret) minden március 13-án megemlékeznek. Az emlékezet paranoidabb már nem is lehetne, pedig. Mert meg kell emlékezni četnikek legnagyobb hőstettéről: másfélezer élet kioltásáról. Miután ugyanis 1943 őszén elfoglalták Višegradot és a környéket, a muszlim lakosság kiirtásába kezdtek.

Aztán sétáltunk tovább. Láttuk az újjáépített dzsámikat, s Jé kérdezte, nem találunk-e valamit furcsának bennük. Hiányoznak a turbános sírkövek. A Drina medrében végezték. Megnéztük az Emir (Nemanja) Kušturica építtette Andrićgradot is. Ez a szintű nemzeti giccs külön habilitációért kiállt, de fogjuk lakonikusra: a (balkáni) sokszínűséget mímeli a komáromi Európa udvarhoz hasonlóan.

Zé kérdése azután fogalmazódott meg, hogy javaslatomra felmentünk a crkvához. Mellette katonai temetőt találtunk. Gyanús cirill betűk, gyanúsan más elrendezésű trikolór. Lassan jöttünk rá, hogy zömmel orosz katonák nyugszanak itt. Néhány régi sírkő is volt, eltartott míg összeraktuk, s Jé magyarázata segített. A világháborús katonai temetőt revitalizálták, itt nyugszanak azok az önkéntesként a szerb szeparatistákhoz csatlakozó orosz testvérek, akik itthagyták a fogukat a legutóbbi háborúban. Ők voltak a pechesek, az ügyesebbek az üresen maradt bosnyák házak kifosztása után némi pénzre és kapcsolati tőkére téve szert, fényes alvilágban karriert futottak be. Minden márványba belevésve az elhunyt képe. Konstantin Bohoszlovszkij tekintete megnyerően büszke, kölykösen konok – éppen annyi évesen halt meg, mint amennyi én vagyok most. A temetőben, ez sokkal később derül ki, orosz–szerb megemlékezéseket tartanak az ún. áldozatokról. Vajon mi visz rá valakit arra, hogy Harkovból Višegradra jöjjön a szeparatista banditákhoz harcolni és meghalni? Ortodoxia? Ideológia? hős-komplexus? Jé be sem jött a temetőbe, az utcán járkál, cigizik, ideges. Bár nem idevalósi, pontosan tudja, hol vagyunk. Ezért kellett úgy rászedni, hogy feljöjjünk ide. És gyűlöli ezt a viszályt, a propagandát és a paranoid emlékezetpolitikát, és néha már azt is gyűlöli, hogy az anyja muszlim, apja pedig szerb volt, mert idegenné teszi a szembenállás. Ugyanazt szabta a sors a hídra, mint Jére. Zé a vállát vonogatja. Aztán lenézünk a hídra. Én csak azt nem értem, teszi fel a kérdést Zé, vajon mi visz rá téged arra, hogy átmenj agyoncsapni a szomszédot. 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
Kassa

Fazekaznak, korongoznak a kamionsofőrök

Henrich Sz.

Feladta magát a rendőrségen az egyik legkeresettebb szlovák bűnöző

Seahawk MH-60

A tengeren hajtott végre kényszerleszállást az amerikai légierő helikoptere Japánban

koronavírus

Hongkongban egészségügyi vészhelyzetet hirdettek a koronavírus miatt

Bajmóci Állatkert

Madárinfluenza a Bajmóci Állatkertben

Legfrissebb galériák
Olvasta már?

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.