Evezni a Kis-Dunán…

Most hogy is van ez? Kajak vagy kenu? A kajak, mondja a szakértő, olyan, mintha egy labdán ülnél, s úgy hadonászol a kezeiddel, mint a motolla, egyet jobbra, egyet balra, s közben ügyelni kell rá, hogy bent maradjunk a csónakban.

A kenu pedig az, amivel a Winettou és a sápadt arcú haverja, az Old Shatterhand nyomultak az Ezüst-tó csillámló habjain, hogy megmentsék az inkák kincsét. Mondjuk, a kettő közül nekem a kenuzás a szimpatikusabb, társas lényként egyértelmű, ráadásul lazább és könnyebbnek is tűnik. Ha meg tud az ember fia „ladikászni”, megy neki a kenuzás is, bár ismétlésnek nem ártana újra megnézni a Tüskevár című sorozatot, különös figyelemmel arra az epizódra, amikor az öreg Matula evezni tanítja a zöldfülű pesti gyereket, a Tutajost. Ugye ismerős: „Csak meghúzza, oszt élire fordíjja…”

Na kérem, meghúzom a lapátot, oszt élire fordítom, elegánsan…

Már a nyílt vízen evezek, s letüdőzöm a Kis-Duna jellegzetes illatát, amikor az eszembe jut Ausztráliában élő tollforgató kolléganőm, a Mórocz Mari, aki már évekkel ezelőtt elhúzta a csíkot, s ő írta, hogy minden olrájt odaát, csak hát eperjesi lányként nagyon hiányzik neki a Kis-Duna illata. Vagy a szaga. Szerintem a szaga, bár jól tudom, hogy csak a szarnak van szaga, de mégis. A szag brutálisabb nyomot hagy. Az illat pipiske, valahogy nem illik a Dunához. A Duna szaga üt, nyomot hagy, de azért nyomorba nem dönt, sőt – egyszerűen honvágyat ébreszt. Hamar számolni kezdek, micsoda? Sokszorsok az nyolcvannégy, minden kenuban ülnek hárman, a kenukaravánban legyen öt csónak, három nap, plussz egy vezető…leesik az állam, milyen jó biznisz. Lehetne. Na tessék, itt van az orrunk előtt a Kis-Duna és rá se mozdulunk, nincs a környéken egy legény, aki kihasználná ezt a bomba lehetőséget? Megismertetni a Dunát a népekkel, romantika, középiskolás és egyetemista ropogós csajok, félig levetkőzve, minő gyönyörűség, ledönteni őket a parton…hopp, ugorjunk….víz, bográcsgulyás, szúnyogok…mi kell még több ennél? Csak dúl-fúl a túra-romantika, s ez mindenképpen jelentene valamit odafönt a végső elszámolásnál.

Na de hagyjuk, tényleg, ne szervezkedjünk, mert szervezkedésre már valaki feltalálta errefelé a spanyolviaszt, itt van ez a derék jóember, aki mellesleg eperjesi, s ebben van bizonyos jóindulatú fenyegetés is.

Tudni kell, hogy Pozsonyeperjes a Kis-Duna partján helyezkedik, fontos vízügyi központ (lehetne), de hagyjuk, elég azt tudni a halandónak (turistának), hogy Eperjes fontos bástya-elvtárs a Kis-Dunán, talán a legszebb vidék, ugye itt van a Kis-Duna kanyar, van itt kikötő, itt van az Alba Regia, ahol a vándor spéci halászlével pörgetheti az agyát, s ne felejtsük el a legendás vízimalmot. (Na jó, Tallóson is van egy, de az más lapra tartozik…)

Hozzátesszük, hogy eperjesinek lenni különben is különös adottság, egyfajta kórság (mondaná a fater, mert ő is eperjesi), mert eperjesinek lenni szenvedély, s ezt a mantrát a hosszú évek folyamán csaknem elhittem már.

Ez az eperjesi emberünk pedig gondolt egy merészet, s ahelyett, hogy nyitott volna a faluban egy újabb „rongyos” butikot, ő egy frappáns csónakkölcsönzőt nyitott. Na persze, a szent őrültek kasztjához tartozik, s ha a vasárnapi vízitúrázó ember felhívja csónak ügyben, a fickó egy spéci, négyszemélyes családi csónakot akaszt a nyakába. Az ilyesmi korrekt szolgáltatástól még Rózsa Sándor is összevonná a szemöldökét. Ahogy kértem, délután két órára a csónak fölkantározva, belőve a csónakszállítón (vagy mi a fene a neve az ilyen alkalmatosságnak?) várta a jelenések könyvét.

Autóval áthúzunk, fejünk felett a böhöm nagy csónakkal a szomszédba, a tallósi vízimalomhoz, hogy könnyedén lecsurogjunk a Dunán Eperjesig. Romantika, dögunalom, ásítok az egyhangúságtól, vajon mit lehet még csinálni a Dunán, vasárnapi idillként? Talán evezzünk fel a tőkési ágig, s ott lapátoljuk a vizet, ahol Custo kapitány, a legendás természetbúvár nyomult? Hoppá. Hogy mik vannak, a francia képes volt áttörni a csallóközi falvak sűrűjében, hogy a Discovery Chanelnek természetfilmet forgasson Európa egyedülálló természeti kincséről, az édesvízi korallokról, amik csak itt vannak, a szomszédban, a páratlan szépségű tőkési Duna ágban… Marhaság. Nem is igaz. Biztosan tévedett, pedig láttam, a múltkor arra lapátoltam a vizet…

Na de mi ez a látványos élet itt a Dunán? A fák zöldek, magasan, hatalmas sorfalat állnak két oldalról, szabályos erdőt képezve a Duna medre mellett. Egy téli estén azt álmodtam, hogy korcsolyázok a Kis-Dunán. Téli kirándulás volt, erős fagy, lehetett vagy mínusz húsz is, a Duna a mederig befagyva, a víz tükörsimán feszített, sehol egy göcsört, sehol hó, csak a Kis-Duna kanyargós ága, a lábon korcsolya, és elindultam a befagyott vízen, s csak csúsztam, karcoltam a sikamlós Dunát, s néztem a kopár, dülöngélő fákat, átnéztem a fák apródjain, az ugyancsak kopár bokrokon, s nem csináltam semmi mást, csak vitorláztam a jégen, farkasszemet néztem a varjakkal, akik naná, hogy nem értették, hogy ez a hülye megint mit keres itt? „Korcsolyázok, öcsiporc, látod, csak úgy siklok a Kis-Dunán…”

De most itt vagyunk a csónakban, birkózunk a snájdig meleggel, ahogy az meg van írva a Hogyan tervezzünk vasárnapi idillt című bestsellerben. A Kis-Duna most is, mint mindig, formában van. Virágba borult, bővérű és éppen szerelmetes kedvében van. A parton horgászok tömörülnek, látom, ég odakint a tűz, érzem a dunai hal jellegzetes ízét, ezt mi is így csináltuk egykor, mikor az eperjesi kölkökkel nagyszabású pecaversenyt rendeztünk, s az apró halacskákat nyársra tűzve megsütöttük. Van kapás, kurjantok. Legyintenek, ha ilyen hanggal vagyok, talán nem is lesz, ezt látom az ábrázatukon. Húzd meg, meghúzom, élire…

A vízbe virágoktól roskadozó bokrok lógnak, a fater kellene ide harmadik gyereknek, ő kapásból vágná, miféle virágok illatoznak a vízparton. Pompás manőver, völgymenetből hegymenetbe lavírozok, kikötünk a parton, s szakítunk egy csokorra valót, majd a grószfatter beazonosítja a virágokat. Virágba borulva úszunk tovább. Odébb csallóközi gémek gusztálják a csónakot, ardeák, mondom jólértesülten, de senkit nem érdekel, csak a csodálatos röptüket nézzük ámulva, ahogy a bóbiskolásukból felriadva felröpülnek a magasba. Méltóságteljes enyhe emelkedés, brutális gyönyörűség, vitorláznak egyre magasabbra, s mire elérik a fák csúcsait, egy kecses ívvel elhagyják a Duna medrét.

Sokáig nem bírja az ember az ilyesmit, mert könnyen természet-sokkot is kaphat a magamfajta városi ősember, s inkább védekezésből elbambulok, hagyom a csónakot sodortatni az árral. Vadkacsák mellett siklunk, halálcsend van, csak a madarak csicseregnek, s mire az eperjesi hídhoz érünk, bejön a jóslat, minden városi ember rémálma, mert olyan természetsokkot kapok, hogy úgy szemlélem a hídon átvonuló autókat, mint egy serpa a mobiltelefont.

Az eperjesi vízimalom legalább olyan látványosság, mint a tallósi. Már messziről látni a napégette, keményfából készült, sötétre cserzett vízimalom deszkáit. Utoljára megküzdünk a vízzel, itt már nincs mese, evezni kell, erős a folyam, komoly örvények nehezítik a siklást, küzdeni kell, s mire izzadtan, leégve a nap sugaraitól kikötünk a cölöpökre épült dunai csárdánál – érzem, egy újabb kihívás elé állt a család.

Vajon pisztrángot citrommal, süllőt vagy éppen csukát válaszszunk a dögös halászléhez? Abban persze megeggyezünk, hogy inni csak klasszikusat választunk, nesze neked retró: kofolát neki, s húzd meg, húzd meg, élire….