Elfogult képeslap Horvátországból

A többi már csak ráadás, a szüntelen és szakadatlan tücsökciripeléstől a festői tájon át a tenger minden kincséig, mert Horvátország nemcsak a szemet gyönyörködteti, de az ember minden érzékére hat. Elbódít, jóllakat, elandalít és elvarázsol – mi többet várhat az ember egy nyaralástól?

Egy tál hal Putyinnal

Pontosabban, ha többet vár, azt már magának kell megkeresnie és felfedeznie. Befizethet mondjuk egy szervezett hajókirándulásra, és megnézheti a Kornati szigetcsoportot vagy a Krka folyó vízeséseit. Mindkettő nagyon szép, jól is esik a tikkasztó melegben a séta a hűs lombok alatt és a hajókázás az Adrián, de vessen meg aki akar, engem még a természet szépségeinél is jobban lenyűgözött az a fenséges grillezett hal, amelyet a kirándulás után szolgáltak fel a hajón. Mit hal: halhegyek tornyosultak a tálakon, feketére sülve, ropogósan, omlósan és mégis zaftosan, arra várva, hogy a turisták serege azonnal rájuk vesse magát. A hajószakácsok és hajópincérek már tudhatták a magukét, csak álltak mosolyogva, hordták és kínálták az utánpótlást, míg a vendégek némán faltak és nyeltek a halból, a kemencében sült friss lepényből, kortyolgattak a kopár talajon is megtermő vörös borból, a babicsból. Nem tudom meddig tartott a lakoma, de végig áhítatos csend volt a hajón, mintha minden vendég megérezte volna, hogy ezt úgysem lehet szavakkal kifejezni. Asztalszomszédunk, egy orosz úriember vette csak a bátorságot, hogy köszöntőt mondjon a halra, a szakácsra, a halászra, a tengerre meg az egész országra, amely mindezzel megajándékozott. A nagy sikerű tószt után mi is szóba elegyedtünk keverék orosz-angolsággal. Alekszander elmondta, többször is járt már Prágában, egyszer huzamosabb ideig is ott tartózkodott (amikor elárulta, hogy nyugalmazott katonatiszt, sejteni kezdtük, hogy mindez 1968 táján lehetett, de ezt inkább nem firtattuk). Inkább azt kérdeztük tőle, miért nem inkább Szocsiban vagy Jaltán nyaral. Túl drága, tudtuk meg, a katonatiszti nyugdíjból csak külföldi nyaralásra és évente egyszer Karlovy Vary-i gyógykezelésre futja, hazai szabadságra nem. De Szocsiba most már mindenképp el kell menni, mert még csak most lesz gyönyörű. „Nas Putyin olimpiát fog ott csinálni, azt aztán megnézheti a világ!” – mondja büszkén, és csak akkor vette észre magát, amikor elmosolyodtunk a nas Putyin hallatán. Hát igen, ilyen az igaz orosz hazafi, nem is értheti ezt a magunkfajta cinikus polgár, aki még egy szlovák köztársaságbeli államfő nevének hallatán sem érzett késztetést, hogy hozzáfűzze a miénk szót.

Alekszander „Nasputyin” – nyilván az elfogyasztott vörösbor hatására vígan integetve búcsúzott tőlünk, de még aznap este újra láttuk az egyik part menti vendéglőben. Ekkor már sört kortyolgatott, és fülünket megütötte, hogy újra minden oroszok Putyin atyuskáját dicséri az asztaltársaságnak. (Ilyen odaadó alattvalók mellett nem kell drága marketingre költeni a kormányrubeleket!)

Záróra után

De vissza a horvát sörhöz, az Ožujsko meg a Karlovačko nevűhöz, amely társaságunk férfitagjai szerint gyenge, mint a hangyavíz, viszont literszámra iható, nem törődve azzal, hogy korsója nyolcvan koronába kerül. A pincér már nem is kérdezte, mit hozzon nekünk, csak térül és fordul a harmatos poharakkal, olyan gyorsan, hogy harmadnap záróratájban meghívtuk egy italra. Magának travaricát, erős hazai pálinkát rendelt Željko, így hívják, és a harmadik kupica után már nem csak a turistaszezon örömeiről és gondjairól beszélgettünk. A cserzett arcú fiatalember, lehet vagy negyvenéves, csak nyáron dolgozik. Igaz, akkor reggeltől estig, de aztán egész télen a világot járja. Nem tud otthon megülni az anyja mellett, aki folyton a másik két fiát, az ő bátyjait siratja. A délszláv háborúban estek el, de a holttestüket sem találták meg, máig minden azonosításon ott van, ha valahol feltárnak egy tömegsírt. Ezt is meg lehet szokni, a reményt, hogy végre ott lesz valamelyikük a szinte felismerhetetlen holttestek között, a félelmet, hogy milyen lesz, a szívdobogást minden ismerős ruhafoszlány láttán, a megkönynyebbüléssel vegyes dühöt, hogy hála istennek, nincsenek ott, de a fenébe is, újra jönni kell. Nem mertük megkérdezni, ő hogy úszta meg, csak ültünk csendben, és azon gondolkoztunk, milyen rettenet, mennyi mélységes fájdalom van ezen a tájon, mit kellett magukban leküzdeniük az itt élőknek, hogy mosolyogva fogadhassák a hozzájuk érkező idegeneket.

De övék a tenger…

A horvátok mind mosolyognak, legalábbis a férfiak. Nem vendégnek kijáró afféle alázatos mosoly ez, hanem magabiztos, csábító, olyan, amiből sugárzik, hogy élni mégiscsak jó. Ez a mégiscsak is benne van, a szájszeglet kemény vonalaiban, a ráncok árkaiban, mert mindennek ellenére és mindennel dacolva mosolyognak ők, úgy, mint aki sok keserűséget megtapasztalt, ezért tud örülni egy jól sikerült halfogásnak is. A nők már nem mosolyognak annyit, még ha a turistaközpontokban a megfizetett udvariasság nem is engedi, hogy komor arccal járjanak a vendégek körül, a járókelők között harmincon felül alig látunk jókedvű nőt. Sibenik szűk, felfele kapaszkodó utcáin komoly hallgatásba burkolva vonszolják a bevásárlószatyrokat, némán, összeszorított szájjal teregetnek az ablakok közé kifeszített zsinórokra, és a piacon is úgy feleselnek, mintha az életük függne attól, mennyiért kapják meg a paradicsomot. Este pedig valamennyien a városszéli temetőben siratják a háborúban elesett hozzátartozóikat. Nem öntözgetnek, kapálgatnak, a rekkenő hőségben nem maradna meg a virág; minden sírt terméskővel takartak le, de valamit csinálni kell, hát a márványt fényesítik, a terméskövet sikálják minden este. Olyan az egész, mint egy nyomasztó látomás, alig vártuk, hogy mihamarabb visszaérjünk a vidáman nyüzsgő tengerpartra, ahová nem ér el a horvátok hétköznapi gyásza. De ezért is tisztelni lehet őket: alig egy évtizeddel a háború után képesek megteremteni ezt a százezrek számára felüdülést kínáló illuzórikus világot. A turistának nem kell az azúrkék Adriánál arra gondolnia, hogy nemrég még ölték itt egymást az emberek; nekem azonban gyakran eszembe jutott. S a másik gondolatom mindig az volt: a teremtő biztos azzal kárpótolta őket, hogy nekik jutott a tenger…