Egy kicsit lazák vagyunk, de komolyan gondoljuk

Egy ilyen radikális váltás elhatározása szokatlan lépés még egy kevésbé városias foglalkozású embertől is. Hiszen mindnyájan úgy képzeljük, a színészek lételeme a város: a színház, s a bohém élethez kapcsolódó preszszók, kávéházak világa is urbánus közeg.

A rivaldafénytől a biogazdálkodásig

Az új élet egyrészt szívfájdalmat okoz nekem, mert tizennégy év után nehéz megválni a színháztól, másrészt nagyon érzem már, hogy meg kell pihennem - magyarázza Szilárd, s hozzáteszi, hogy nem a Thália Színháztól, hanem a színháztól, mint olyantól, s ettől az életmódtól szeretne egy ideig távol maradni. Vendégként továbbra is játszik a meglevő produkciókban, csak egyelőre nem kezd el új próbafolyamatot.

Petrikék eldöntötték, minden idejüket a biogazdálkodásnak, ezen belül is a búzafű és a búzacsíra termesztésének akarják szentelni. – Eljött az a pillanat, amikor már nem hazardírozhatunk az egészségünkkel – mondja Gyöngyi, aki évekig a kassai magyar ipariban és kereskedelmiben tanított magyart, németet és etikát. – Nagyon szerettem, el sem tudtam képzelni, hogy valaha mást csinálnék. De rá kellett jönnöm, hogy nagymértékben változik az oktatás és a diákok, felborul az erkölcsi rend – ezt pedig nem tudtam összeegyeztetni a saját világlátásommal. – Gyöngyi arra a meggyőződésre jutott, hogy az iskolában ma már nem érték a tudás, s a legkevésbé a tanár. Az iskola működését az vezérli, hogy mennyi pénze van. A tanárt vagy alárendeli a diáknak, vagy autokratává teszi.

– Hiszek azoknak, akik azt mondják, folyik a globális felmelegedés, azt pedig magam is tapasztalom, hogy egyre szennyezettebb a környezetünk. A sok méreg a levegőben, a vízben s a talajban úgy hat, mintha minden nap egy kis ciánt fogyasztanánk. Ezért tisztítani kell a szervezetet – magyarázza Gyöngyi. A megtisztulást azonban nem csak fizikailag kell érteni. – Valami teljesen újnak nézünk elébe: életvitelben, értékrendben, aminek rengeteg hozadéka lesz, főleg szellemiekben – teszi hozzá Szilárd, aki kezdettől támogatta az ötletet. Azért is, mivel ő volt az, aki Budapesten először kóstolta meg a búzafűlevet, s annyira felkeltette az érdeklődését, hogy rögtön hozott róla egy könyvet is.

Egyik napról a másikra

Az elhatározás egyik napról a másikra jött. A hölgy, akitől a csírát veszik, javasolta, termesszék maguk, és akkor talán meg is tudnak belőle élni. – Most ennek rendeljük alá az életünket. Persze, lehet, hogy öt év múlva történik valami, ami egészen másfelé visz el bennünket, mindenesetre azt tudjuk, hogy ez az, amivel foglalkozni akarunk – mondják egybehangzóan. Gyöngyi ezt a munkát is egyfajta pedagógustevékenységként fogja fel: meg kell tanítani az embereket arra, hogy a gondolataikat is változtassák meg, mert csak akkor tud körülöttünk megváltozni a világ, ha mi magunk is változunk.

Később szeretnének különböző pályázatokkal támogatást nyerni, hogy létre tudjanak hozni egy biofarmot. – Ezzel nem elzárni akarjuk magunkat a világtól, csak máshogy fogunk élni, mint eddig. A színházzal nem akarok véglegesen szakítani. Remélhetőleg úgy alakul a dolog, hogy egy idő után vissza tudok menni egy-egy vendégjátékra, vagy vállalni tudok egy filmszerepet – folytatja Szilárd. Ez a megpihenés, erőgyűjtés fázisa, amire szerintem mindenkinek szüksége van. Látva az idősebb színészkollégákat, akik egész életüket a színházra tették fel, és ebbe öregedtek bele, s tudva, mit tettek bele, s mit kaptak ezért cserébe, kicsit elgondolkozik az ember.

Lehet, hogy a korral jár

Talán ezért is van az, hogy Szilárd nem szokta hazahozni a munkát. Ha mégis beszél a színházi dolgokról, akkor olyasmiről, ami hoszszabb távon foglalkoztatja, és valamennyire már rendezte magában. – Soha nem dolgoztam színházban, igazából nem látom át az egészet. Nem tudom, milyen egy próbafolyamat, milyen az, ha a színész teljesen más emberré alakul színpadon. Mindazonáltal nagyon szeretem a színházat, amely a férjem által valamennyire az én életformámmá is vált. Ha ez nem így lenne, nem élhetnénk 12 éve házasságban, hiszen amennyi örömöt hozhat egy jó darab, vagy Szilárd számára egy lélekemelő szerep, annyi lemondással és nélkülözéssel is jár az egész család számára – mesél Gyöngyi a férje munkájához fűződő kapcsolatáról.

Petrikék Gyöngyi munkájáról beszélnek többet, azért is, mivel mostantól Szilárd közvetlenül is érintett. Van tehát miről beszélgetni, tervezgetni, fejet törni. – Nem mindegy, mit hagysz örökségül a gyerekeidnek és az unokáidnak. Ha egy abnormális világban élünk, ami inkább rossz dolgokkal van tele, mint jókkal, akkor kötelességünk a jót erősíteni úgy, ahogyan ez módunkban áll. A mi esetünkben ez történetesen azt jelenti, hogy vidékre költözünk, búzafüvet termesztünk, és megpróbáljuk minél több emberhez eljuttatni.

– Lehet, hogy ez a korral is jár – magyarázzák mindketten, s mi kissé meglepődünk, mivel Szilárd 35, Gyöngyi pedig 33 éves. – Bár nem vagyunk öregek, máshogy látjuk a dolgokat, mint a húszas éveinkben. Sokkal több felelősséget érzünk magunkban, mint korábban – teszi hozzá Gyöngyi.

Nem vagyunk ideális szülők

A komolynak hangzó kérdésre, hogy ezt akarják-e átörökíteni a gyerekeknek is, újra fellazul a hangulat. – Nem fogalmaznék így, vagy legalábbis nem direkt módon – válaszol Szilárd. Talán egy kicsit lazák vagyunk, de komolyan gondoljuk – mondja, s mindketten nevetnek. – Valószínűleg nem vagyunk ideális szülők – folytatja Gyöngyi, közben Szilárd hevesen bólogat. – Körülöttünk csupa olyan család van, amelyben nagyon figyelnek a gyerekekre, folyton programokat szerveznek nekik, viszik erre-arra. Mi nem vagyunk ilyenek. Idén húsvétkor voltunk először négyesben kirándulni, ami szégyen, tekintve, hogy Csenge tizenegy, Levente hatéves. Gyönyörű kirándulás volt, három napig csak a gyerekekkel, de voltak pillanatok, amikor azt mondtuk, többször talán mégsem kellene abszolválni.

Ottjártunkkor Csenge egy kiránduláson volt, Levente a szomszédos nappaliban szórakozott felszabadultan, például a fejenállást gyakorolta a szófán. – Szeretünk a gyerekekkel lenni, de nem töltünk velük feltétlenül minden időt, nem rendeljük alá nekik az életünket – magyarázza Gyöngyi. – Nagyon fontos, hogy kettesben is legyünk Szilárddal. Rituálévá vált, hogy akármikor jön is meg este a színházból, még legalább két óráig beszélgetünk gyertyafénynél, egy pohár bor mellett.

Tudtuk, nem kell

tovább keresnünk

Ha együtt vannak mind a négyen, a leggyakrabban otthon maradnak. Ami érthető is, látva a lakást. Annak különleges hangulata, lelke van, a belépő rögtön megérzi, hogy ez igazi otthon. A régi téglaházban található tágas lakást Gyöngyi választotta, miután megnézett harminc továbbit. – Az átalakításba szívünket-lelkünket betettük, hiszen az volt az elképzelésünk, hogy itt fogjuk leélni az életünket. Szeretjük, hogy ilyen tágas, ettől egy kicsit olyan, mint egy ház – kiabálni kell, hogy a túlsó végén is meghallják az embert. – A lakás nagyrészt rusztikus stílusban van berendezve, amit hangsúlyoz a Gyöngyi dédnagyanyjától örökölt faragott tölgyfa bútor a hálóban. S bár minden helyiségnek külön hangulata van – a konyha és a nappali modern, Csengének igazi lányos, Leventének pedig fiús szobája van –, az egész mégis szerves egységet alkot.

Mégis hamarosan elhagyják ezt a gondosan otthonukká alakított, tágas városi lakást, s egy kis településen levő parasztházra cserélik fel. Felmerül hát a kérdés, mi jelenti számukra az otthont. – Nagyon fontos a közeg. Most elmegyünk egy faluba, amelyet lassan kezdünk megismerni – magyarázza Szilárd. – Sokat jelent számunkra, hogy egy nagyon kedves barátunk, Szabó Ottó festőművész él ott. Először az ő esküvőjén jártunk a faluban, öt évvel ezelőtt, s már akkor lenyűgözött a hely. Gyöngyi meg is jegyezte, hogy ebben a faluban élni is tudna, de akkoriban szó sem volt ilyesmiről. Azóta eltelt öt év, jött az elhatározás, hogy a csírákkal akarunk foglalkozni, kellett egy hely, amely erre megfelel, s új otthont ad nekünk. Tucatnyi falut megnéztünk, ekkor jött újra a képbe Vendégi, s mi tudtuk, nem kell tovább keresnünk. – A választáshoz az is hozzájárult, hogy a település gyönyörű környezetben, a Szádelői-völgy tövében helyezkedik el. – Végtelenül barátságos, befogadó, emberszerető kis község, 182 lakossal. A polgármestertől kezdve a presbiterig mindenki drukkol nekünk, s szeretettel várják, hogy szaporítsuk a falu lélekszámát – teszi hozzá Szilárd.

Amit az ember megérez

– Nem gondoltam, hogy én még valaha vidéken fogok élni. Nagyon szeretem Kassát, s jól érzem magam itt – meséli a gömörhorkai születésű Gyöngyi. – Pozsonyban jártam főiskolára, de azt nagyon hamar meg tudtam fogalmazni, hogy nem szeretnék ott élni, sőt a környékén sem. Van valami, ami miatt arrafelé nem tudom otthon érezni magam. – Kassával azonban az első perctől más volt a helyzet. 1995-ben vették ki a városban az első, harminc négyzetméteres garzonjukat, ekkor Gyöngyi már Csengét várta. – Már akkor tudtam, megérkeztünk, itt otthon vagyunk. Van ebben a városban valami, amit ha az ember egyszer megérez, többé nem tud tőle elszakadni. Szeretem a közeget, az embereket, a Fő utca nyugalmát, hogy minden olyan emberi léptékű, gyalog is elérhető. Szeretem, hogy itt minden egyes kő a történelemről szól, hogy ebbe a városba belevésődött, beleivódott egy komplett világ – mesél a városhoz fűződő érzéseiről Gyöngyi.

Szilárd a Komáromban, majd Pozsonyban töltött öt év kivételével Kassán élte le eddigi életét. – Mostanában úgy fogalmazom meg a Kassához kötődő kapcsolatomat, hogy ez az a hely, ahol teljesen természetesnek érzem, hogy nem az anyanyelvemen szólnak hozzám. Pozsonyban nem éreztem ezt, ott ugyanez idegenül hatott. Persze, nem biztos, hogy el tudok vonatkoztatni attól, hogy Kassa a szülővárosom, de ennek a városnak szerintem a „vérében van” a multikulturalitás, a sokszínűség. Rengeteg szlovák barátom van, s bár közhely, de igaz közhely – kassai közhely –, hogy az itteni ember, legyen szlovák vagy magyar, kassai ember. Ebben benne van a tolerancia, a másság tiszetelete, hiszen az itteniek felmenői között biztos van 2–3 nemzetiség.

Gyöngyi szerint ez akkor derült ki, amikor megnyitotta az üzletet Kassa Fő utcáján. Kissé tartott tőle, hogyan fogadják a vevők a magyar akcentust, s azt, hogy egy magyar nő, aki néha keresi a szavakat, egy üzletben csak magyar termékeket árul. Az emberek azonban nagyon hamar elfogadták, sőt, tetszett nekik. – Szerintem kevés város van Szlovákiában, amely ekkora magyar kisebbség mellett ezt tolerálni tudná - véli Gyöngyi.

Mint a filmekben

Az utóbbi hónapokban nem marad sok idejük egymásra és a családra, hiszen egy ilyen radikális váltást alaposan elő kell készíteni, ami azzal jár, hogy keveset vannak otthon. Az ideális vasárnapot mégis, vagy pont ezért, a legszívesebben otthon töltenék. – Mint a filmekben. Amikor mindnyájan itthon vagyunk. Szeretjük, ha sokáig alhatunk. Miután kimásztunk az ágyból, Szilárd megfőzi a kávét, majd elkészítjük a reggelit. Szeretjük a hosszú regelliket, amikor sokáig ülünk az asztalnál, s jókat beszélgetünk. Ezután elkezdünk együtt főzni. Mindketten kedveljük a változatosságot, nagyon ritkán fordul elő, hogy ugyanazt ennénk ebédre. A vasárnapi ebéd egy kicsit ünnepélyes, a gyerekek is tudják, hogy nem szabad az asztaltól felállni. Ebéd után közös séta a korzón, vagy kirándulás, ez nem mindig jön össze – avat be Gyöngyi a családi hétvégékbe.

A jövő

Ami a közeljövőt illeti, a tervek világosak – Petrikék alighanem életük legnagyobb váltására készülnek. Még előtte azonban itt a nyár. – Évek óta vágyunk rá, hogy végre elmenjünk együtt kirándulni. Utoljára még egyetemistaként voltunk együtt stoppal, de az utóbbi 10 évben nem jött össze. Benne van a pakliban, hogy idén sem sikerül – teszik hozzá, s nevetnek. Lesz egy komoly feladatuk is: bejárni Szlovákia összes bioboltját, és megpróbálni eladni a csírákat. Szilárd persze játszani is fog, a gyerekek kirándulnak, nagyszülőket látogatnak.

A távolabbi jövő már homályosabb. – Fejest ugrunk az ismeretlenbe, most még el sem tudjuk képzelni, mi vár ránk – vallja be Szilárd. Gyöngyi bólogat, de hozzáteszi: – Vannak lehetőségek, amelyek csak egyszer adódnak az életben, s ha az ember elszalasztja, már sosem térnek vissza. Azt gondolom, ha az ember szívből szeretne valamit, s lelke legmélyén érzi, hogy ez az ő útja, akkor azt meg kell valósítani, még ha sok áldozattal jár is.

S hogy hogyan látják magukat 10–15 év múlva? Egyikük sem akar elképzelni semmit. – Bárhogy látjuk is most magunkat, az élet hozhat bármit, s lehet, hogy minden teljesen máshogy alakul. Az embernek nyitottnak kell lennie az újra, el kell fogadnia a változást, ez az egyedüli út.