Dzsungeltúra ínycsiklandozó bogárebéddel

Thaiföldre május végén, a főidény után érkeztünk: a monszun időszak kezdetén. Napi pár órás kiadós esőre számítottunk, azonban három hét alatt összesen háromszor esett egy órácskát az eső. A főszezon utáni időszak azt is jelenti, hogy a szállás díja a felére csökken, a városokban már 300 koronának megfelelő összegért kétágyas szobához juthatunk, ugyanennyiért a pálmafás tengerpartokon pedig kedélyes, ventillátorral felszerelt bambuszkunyhóban tölthetjük az éjszakát.

Fáradságot nem ismerve, nap, mint nap útra kelünk, hogy minél többet lássunk e lenyűgöző országból: jártunk úszó piacon, ahol az árus és a vevő is csónakban üldögél, bambusztutajoztunk, szigeten aludtunk, jártunk a „Part” című film forgatásának színhelyén, az „érintetlen”, hófehér homokos tengerparton, paradicsomi vízesésekben fürödtünk, a kambodzsai Angkorhoz hasonló, mesés szentélyekben gyönyörködhettünk.

A karenek

A közlekedés Thaiföldön egyszerű: belföldi repülőjáratokkal 500 koronáért utazhatunk, és busszal is kiválóak az összeköttetések. Bangkokból északra, Chiang Maiba, Thaiföld második legnagyobb városába repültünk, hogy felfedezzük a páradús dzsungelt. (A levegő Thaiföldön egyébként mindenütt forró és füllesztő: mintha folyamatosan szaunában vagy fedett botanikus kertben járnánk.)

Kétnapos dzsungeltúra idegenvezetővel, szállással és étkezéssel ezer koronába került. Az első nap végén egy eltűnőfélben levő bennszülött törzsnél, a kareneknél szálltunk meg. A szállásunk egy falábakon álló, deszkákból összetákolt kunyhó volt, a szúnyogoktól moszkitóháló védett. A falu lakói már várták érkezésünket: a helyi asszonyok azonnal megrohamoztak magokból készült karkötőikkel és színes szőtteseikkel, amelyeket olcsó áron kínáltak. Ők is éjszakai szállásunkhoz hasonló házakban éltek, több generáció egy fedél alatt, a háziállatok (marhák, malacok) pedig a házak alatt sziesztáztak.

Burma és Laosz határán

Következő kirándulásunk célja a burmai–laoszi határ volt, de nem messze, a „kertek alatt” fekszik Kína és Vietnam is. Ez a híres-hírhedt Aranyháromszög: egykor itt zajlott a Mekong folyón az ópiumkereskedelem. Mára már sikeresen visszaszorították, és bátran lehet hajókázni a folyón, nem kell az ópiumcsempészek támadásától tartani. A burmai határ thai oldalán óriási kínai piac tárul elénk: halomban állnak a tökéletesen hamisított órák, farmerek, tornacipők. A pocsolyára emlékeztető Mekongban gyerekek fürdenek.

Az akhák

Az Aranyháromszög felé útközben megálltunk egy hegyi faluban, ahol az akhák élnek. A falu lakossága Burmából menekült: jellegzetes viseletük a nyaklánc és a fülbevaló. De micsoda nyaklánc! Nyakuk meghosszabbítására szolgál, és a fülbevaló óriási lyukat ölel körül! Népviseleti hagyomány: nem büntetésből hordják, és „nyakukat sem törik”, ha az összefűzött karikákat mosakodás előtt leveszik. Egyesek a lábukon is viselnek elszorítót, mások pedig gyógyfüvekkel kenik a fogukat, amik teljesen befeketednek. Egy hölgy tücsköt-bogarat árul zacskókban: micsoda ínycsiklandózó falatok! Maszatos kisgyerekek még élő bogarakkal játszanak, de senki sem csap a kezükre, hogy „Az ebéddel nem játsszunk!”, és néhányan bogarat röptetnek: zsinórt kötnek a bogár „derekára”, mintha sárkányt eregetnének. Szemmel láthatóan jól mulatnak.

Híd a Kwai folyón

Chiang Maiból Ayutthayába, az egykori fővárosba vitt az utunk. Éjjel utaztunk helyi busszal, ahol jéghideg üdítőt és szendvicset, édességet is felszolgáltak. A busz csupa lila-rózsaszín színben pompázott, thai filmeket vetítettek, és teljes gőzzel búgott a légkondi. Hajnali ötkor szól az utaskísérő, hogy megérkeztünk. Félálomban látjuk az autópályán távolodó buszt, városnak se híre, se hamva. Fel sem eszmélünk, máris dudálva megáll egy másik busz, hogy bevisz a városba. (Thaiföldön a buszokat le lehet inteni, és bárhol felszállhatunk rá, a kalauz pedig ad jegyet.) Miután megnéztük Ayutthayát csodás, régi szentélyeivel, Kanchanaburi felé vettük az irányt. A Kwai folyón több vendégház áll, egyesek a parthoz kötve ringanak a folyón. Kihagyhatatlan és feledhetetlen élmény. Megnéztük a csodásan gondozott Háborús Temetőt, ahol angol, ausztrál, amerikai, holland katonák nyugszanak, akik a második világháború alatt hadifogolyként a burma-thai vasútvonal megépítésén dolgoztak. Másnap hátborzongató élmény volt a dzsungelben a Pokol tüze hágó (Hellfire pass), ahol a sziklákon máig látszódnak a vésők nyomai: mint szelték át a sziklát a hadifoglyok, hogy a vasútvonal a sziklás tájban haladhasson. A kiállító teremben láthattuk egynapi ételüket, a kis tálka rizst, fapapucsukat, a Kwai híd fából készült makettjét, és rövidfilmet vetítettek a vasútvonal építéséről. Beesett arcú, reményvesztett férfiakat láttunk, akiknek sorait megtizedelte a betegség, a kimerültség, az alultápláltság. Döcögő vonattal haladunk át a vasútvonal egyetlen megmaradt fahídján, és egy barlangban arany Buddha-szobrot is megpillantunk. Este elvittek a Kwai vashídhoz, amit David Lean rendező örökített meg hét Oscart nyert alkotásában (Híd a Kwai folyó felett), és ami ringó éjszakai szállásunktól csupán pár száz méterre feküdt.