Casarsa elveszett fia, Pier Paolo Pasolini

Via Pasolini, mutat jobbra a nyíl már bent a faluban, ami számomra egyértelműen azt jelzi: jó helyen járunk. Itt az iskola, ahol Pier Paolo Pasolini, a Cinema Italia óriása bolognai egyetemistaként tanítani kezdett. Egy polgári igényességgel épült elhagyott házban, amelynek földszintjén és emeletén is egy-egy folyosóról nyíltak kétoldalt a szobák, öt barátjával együtt nyitotta meg az iskolát. Az órarendben a reál tantárgyak mellett a görög és az angol nyelv is szerepelt. Pier Paolo irodalmat és történelmet tanított.

San Giovanni ma már egy kedves kisvárosnak is mondhatja magát, bár kora délután alig találok embert a főtéren, akitől útba igazítást kérhetnék, hogy hol, merre találom az iskolát. Sétálgatok le-föl, a kis üzletek már bezártak, a szieszta nem enged halasztást, az egyetlen utamba eső, nyitott kávézó még csak felszolgálóval sem kecsegtet. Pár perces tétovázás után megyek is tovább. A templom ajtaja is zárva, a mellette magasló reneszánsz torony környéke is néptelen, a tiszta vizű, ám lustán hömpölygő folyócska partján sem jön velem szembe senki. Megállok, várakozom. Egyszer csak feltűnik Papa Giovanni, akit koránál jóval idősebbnek saccolok. Azonnal megmutatja, hol áll a Scuola di Pasolini, ahol pár nappal korábban bontották a filmrendező költőről, íróról szóló A napok, amelyek elszálltak, mint az árnyék című kiállítást.

Az iskola épülete legfeljebb néhány téglát őriz az egykori falakból, de az alaprajz egyezik a régivel. Pasolini idejében meglehetősen rövid életűnek bizonyult a scuola, hiszen csak másfél hónapig működött. Az udinei tanfelügyelőség záratta be a negyvenes évek első felében, amikor Európa már javában forrongott. Pasolini negyedikes gimnazistái mégsem adták fel. Átjártak gyorsan megszeretett, fiatal tanárukhoz a közeli Casarsába, ahol családi házuk ebédlőjében tanultak Dantéról, Petrarcáról, Leopardiról és másokról, plusz latinul, ógörögül és angolul napi öt órában. A hivatalos tantervet jócskán meghaladó irodalomórák egytől egyig kezdő költővé avatták mindegyiküket. Ragyogó arccal olvasták fel pársorosaikat lelkes tanáruknak.

A szomszédos Casarsa della Delizia a Mammina, Susanna Colussi családjának ősi földje. A háborút megelőző néhány évben a csinos signorina itt volt tanítónő. 1921 decemberében, pár nappal karácsony előtt lett hites felesége Carlo Alberto Pasolini gyalogos hadnagynak, akit katonai pályafutása elején vezényeltek Casarsába. 1922. március 5-én Bolognában született meg a fiuk, Pier Paolo. Apját felívelő karrierje miatt városról városra, kaszárnyáról kaszárnyára vezényelték. Bologna az egyetemi évei miatt is fontos helyszíne az ifjú költő, Pier Paolo életének. Csak a szeptember közepéig tartó nyári vakációit tölti Casarsában.

San Giovanniból percek alatt beérünk Casarsába, ahol 1945 első hónapjaiban azt írta a Piros füzetekbe: „Örökös életveszélyben éltem, sőt hónapokon át bizonyosra vettem, hogy teljes képtelenség azt remélnünk, hogy élve kerülünk ki ebből a pokolból. Casarsára ugyanis nemegyszer záporoztak a bombák, pusztították és rombolták.”

Casarsa csendjét mi sem hasítjuk ketté érkezésünkkel. Az egykor szláv település neve a koza szóból ered, így nem leégett házat (casa arsa) jelent, hanem kecskék falvát, ahogy a helybeliek tartják. Ezt röviddel azután tudom meg, hogy kiszállok az autóból. A városka főterén egymással szemközt egy üres kávézó és egy sarki kisvendéglő fogad. Utóbbiban érdeklődöm, hol találom a Centro Studi Archivio Pier Paolo Pasolini épületét, ahol a bolognai egyetemista órákat adott tanítványainak. Itt, szemközt, mutat az út túloldalára az egyik iddogáló.

„Milyen csúnya falu Casarsa! – írta Pasolini. – Nincs itt semmi. Csupa tanulság, semmi szépség: a fiúk falusias neveletlensége, a nők rosszindulata, az utak szürke és nehéz pora. Minden elveszítette végletességét, melyet hajdan a gyermekkor kölcsönzött neki, és mezítelenül és piszkosan áll előttem: de ez is egy új bűvölet, egy új álom, egy új reménység.”

Ódon városka ez nemzedékekkel együtt öregedett terekkel, sok támfal, belső kert, udvar. Elindulhat bármelyik irányba a turista, voltaképpen ugyanoda jut ki: az unalom ege alá. A huszonegy éves Pier Paolo is gyakran küzdött ezzel. Az ő idejében itt mindent a megszokás vezérelt. Délelőttönként írt, olvasott vagy rajzolt, délutánonként futballozni járt. Titkos szerelmi vágyait ritkán tudta beteljesíteni. Bűnös hajlamú fiúk isteni jelenlétét keresve pedálozott Casarsát messze maga mögött hagyva, hogy még csak a falu harangja se zavarja meg éber libidóját. Mezőkön, tanyákon, semmit nem ígérő utakon kerékpározott hosszú órákon át, falusi búcsúkban, mulatságokban szerezve új barátokat, akikkel aztán együtt barangolta be a környék titkos fészkeit, ahol a tehetetlen vágyakozás nehéz órái után néhanap a testi gyönyöröket is megízlelhette.

Hat évig élt Pier Paolo Casarsában. 1943 és 1949 között abban a házban lakott a család, ahol most a róla elnevezett intézet székel. Kétemeletes az épület, gazdag a gyűjteménye. A földszinten családi és gyerekkori fotók, az ünneplőbe öltöztetett kisfiú, a bájos, matrózruhás kölyök, tablóképek, osztálynaplók, iskolai dokumentumok. Az emeleten az ő rajzai, festményei, külön szobában az írógépe, a család egykori bútorai, a halálhírét közlő helyi lapok. A padlástérben az Udine megyei San Vitóba Maria Seccardinak címzett levelek tucatjai. „Mia carissima Maria, Legkedvesebb Mariám” – így kezdődik minden iromány, amelyet szeretett lelki társának írt. Sok mindenről beszámol ezekben a levelekben: élete legapróbb mozzanatairól ugyanúgy, mint a legmélyebb érzelmeiről, a világhoz való viszonyáról, de még a mindennapi kínjairól, gyötrelmeiről is.

A cimitero, Casarsa temetője a kisváros határában áll. Nem jártam még ilyen elegáns sírkertben. Leírhatatlan a látvány. Mintha csak a holtak bolygójára tévedtem volna. Műalkotásoknak is beillő kripták állnak őrt a sírboltok körül. Pasolini mellett az édesanyja álmodja örök álmát. Pár lépésre tőlük a korábban meghalt Carlo Pasolini, a férj és apa. Temetés Casarsában címmel egy vékonyka kötetben emlékezik a város egykori lakójára. A képek szerint óriási tömeg kísérte utolsó útjára a Dekameron, a Canterbury mesék, Az Ezeregyéjszaka virágai világhírű rendezőjét, aki művészetével, világszemléletével és magánéletével folyamatos támadásoknak tette ki magát. A gyászmenetből nem hiányzott Ninetto Davoli, a trilógia főszereplője, Pasolini egykori szerelme, később hűséges barátja sem. Utolsó vacsorájuk Róma központi pályaudvara, a Termini közelében levő Pommidoróhoz kötődik. Ninetto akkor már nős volt, két fiúgyermek apja. Pár órával azután, hogy elváltak, megvadult suhancok végeztek szeretett rendezőjével.

Casarsa büszke Pier Paolo Pasolinira. Mind a mai napig elvesztett fiaként tiszteli.