Az utolsó rendes ember

Kétszintes, igényes homlokzatú vidéki kúria előtt áll egy idős úr: Joe bácsi. – Zsuzsa, hagyjuk el a Joe-t! – nyújtja a kezét az egyenes tartású, korához képest nagyon jó kondiban lévő vendéglátónk. Derűs, mosolygószemű Joe, ha nem tudnám, hogy februárban betöltötte a nyolcvanötöt, azt is gondolhatnám, hogy húszéves suhanc, aki kapható mindenféle csibészkedésre. Bevezet minket az okkersárgára festett otthona pincehelységébe, ahol a róla készült festménnyel szemben ültet le, a beszélgetésünkhöz pedig minőségi pálinkát és vörösbort tölt ki. Joe segítőkész, udvarias és vajszívű, de azt csak kevesen tudják, milyen nehézségek árán küzdötte fel magát a csúcsra.

Joe, hogyan lettél te Joe? – kérdezem tőle. – Itt, Baranya vármegyében, Kisharsányban születtél 1940-ben. Hogyan kerültél ki innen a nagyvilágba?

Siklóson születtem, de kisharsányi vagyok. ’45-ben apámat elvitték Szibériába. Anyám valakivel gyorsan összeállt, mert akkoriban nem volt semmi a környéken: a háború után nem volt mit enni, de inni sem. Hárman voltunk édestestvérek. Engemet az az ember, akivel anyám összeállt, nem kedvelt. Az öreganyámmal éltem, de amikor megöregedett, bevitték Szederkénybe, a szociális otthonba. Engem is odavittek, és nem sokkal később Kecskemétre kerültem, mezőgazdasági tanulónak. Ez ’54-ben volt. Akkoriban nagy árvíz volt a Dunán, minket is kivezényeltek gátat építeni. Onnan megszöktünk. Nem sokkal később a villányi gépállomásra mentem dolgozni, de ott nem volt konyha, ami csak azért volt baj, mert nem volt mit ennem. Maradt, amit mások a szekrényükben felejtettek: kenyér meg hagyma. Mikor elmentek, kiettem a dugikaját. Aztán elindultam Pécsre, hogy ott keresek munkát. Találtam is. 

1955-ben Bakonyát kijelölték ipari feltárásra alkalmas területnek, és kinyitott az uránbánya. Ott már volt munkásszállás meg konyha is. Amikor kitört a forradalom, bejött két ember a szállásra, és azt mondták: el lehet menni a határőrséghez vagy a nemzetőrséghez. Azt is mondták, hogy a határőrséget az oroszok nem bántják. Hát persze, én is mentem. Ott egy repülőtéren gyakorlatoztunk, én golyószórós voltam. Egyszer csak jönnek, hogy elvisznek minket az osztrák határra, az ENSZ-csapatok biztosítására. 

Ott volt egy főhadnagy, azt mondja: „Aki akar menni, ott a teherautó, üljön fel!” Ő maga viszont azt mondta, ő megy a Mecsekbe, már vannak ott társai. Hát én is vele tartottam. Így kerültem a Mecsekbe. Ott harcoltunk. Mikor ’90-ben először visszajöttem, találkoztam Takács Attilával, aki akkor alezredes volt a határőrségnél. Kérdeztem tőle: „Attila, mi lett azokkal, akik elmentek az ENSZ-csapatokhoz?” Azt mondta: „Most tudtuk meg az öregektől: Pesten várták őket, mindet agyonlőtték.  Mindegyiket.” Szerencsés voltam, hogy a Mecsekbe mentem. Ott harcoltunk, nem engedtük fel a tankokat a hegyre. Még a városparancsnokot is elfogtuk.

Miket csináltál a Mecsekben?

Mecseki láthatatlan lettem. Egyből kiküldtek a Mecsek-kapuhoz, ott próbáltuk megállítani a felfelé igyekvő tankokat. A lánctalpakra vagy a szellőzőnyílásokra dobott Molotov-koktélokkal sikerült is néhányat megbénítani. Aztán, hogy ne tudjanak feljutni, gépolajat öntöttünk az útra, azon megcsúsztak a járművek. Az erőviszonyokat nézve ez nem volt nagy eredmény, de ahhoz elég, hogy feltartsuk őket. Volt úgy, hogy egyszer csak egyedül jött egy tank, mintha csak bizonyítani akarta volna, hogy igenis fel tud jutni a hegyre.

És mikor mentél el?

’56-ban.

De még a harcok alatt, vagy már utána?

November 22-én. Akkor már zárták le a határt. Gyékényesnél léptük át a határt. Ezután bevittek bennünket egy iskolába, ott kaptunk enni. Ott voltunk pár hetet, aztán elvittek Geravóba. Az egy volt koncentrációs tábor. Ott maradtam egy darabig abban a lágerben.

Mit csináltál még ’56-ban?

A tankot röviden elmondom. Abban ült a városparancsnok. Mi, negyvenöten, kísértük a tankot, és amikor megállt, épp egy üres házhelyhez értünk. Vártuk, hogy valaki kijöjjön. Mikor kijött, mindnyájunknál volt gránát meg géppisztoly – és lőttünk. Akkor még nem tudtam, ki volt az. Aztán ’90-ben, amikor először hazajöttem, megkérdeztem a levéltáros Rozs Andrást, és ő mondta, hogy az a városparancsnok volt. Nem akarta elhinni, hogy nem lehet felmenni a Mecsekre, hogy tényleg vissza tudjuk tartani a tankokat. Ott harcoltunk a Mecsekben. 

Jelen voltam, amikor a fejlövést kapott Málics Ottót vérbe fagyva, pokrócba bugyolálva hozták vissza a rosszul elsült pécsváradi akcióból. És ott voltam akkor is, amikor az önkéntes alakulat élére álló Gazda – Horváth Géza, a komlói körorvos – és a volt ludovikás tiszt, Kubicza János, akit mi csak Bélának hívtunk, azt mondta: „Elindulunk a kétszáz kilométeres útra. Aki akar, hazamehet, de a fegyverét itt kell hagynia.” Nem tudtam, milyen útra gondolnak, de mentem velük. Ekkor vettük az irányt a jugoszláv határ felé.

Sok kalandod volt...

Az oroszok ellen harcoltunk! Egyszer jöttek, egymást lőttük, körülbelül három órakor délután, aztán elmentek. Másnap megint megtaláltak bennünket, lőttük egymást, és délután megint elmentek. De volt, hogy aknavetővel lőttek bennünket. Akkor egyszer csak otthagytuk őket, és elindultunk gyalog. Mentünk elég sokat, gyalogoltunk... nem is tudom, mennyit akarsz tudni, vagy mit tudom én!

Csupa fül vagyok!

Akkor azt elmondom, hogy ahogy mentünk, találkoztam egy helyen, ahol aludtunk, egy fiatal lánnyal. Tizenhét éves voltam. Mikor ’90-ben visszajöttem, elmeséltem ezt a lányt a sógoromnak is. Egyszer, amikor elmentünk a Balatonra, direkt elment arrafelé, mert lehet, hogy nem akarta elhinni, amit mondok. Mondom neki: na, itt ez a ház, állj meg ott! Meg is állt. Egy öregasszony volt az udvarban. Mondom neki, hogy emlékszik-e rám, mert ’56-ban itt aludtam már egyszer. „Tudod, már sokan aludtak itten, meg ilyenek” – mondja ő. Mondom: volt egy lánya, Ibolya, akibe fülig beleszerettem. Ő hol van? Hát, az Ibolyt megoperálták. És a másik lány, aki a szomszédban volt? – kérdeztem. Az férjhez ment, és elment a faluból. A sógorom meg csak hallgatott, nem akarta elhinni, hogy ez így volt. És hát az a lány nekem megmaradt egész életemben. Azt gondoltam, az utolsó magyar lányt láttam, mielőtt átmentünk a határon. 

Aztán átléptünk a határon, és ahogy mondtam, Jugoszláviában voltam tizenhárom hónapot. Onnan átmentünk Olaszországba, átvittek bennünket Aversába, Nápoly mellé. Ott voltunk egy darabig, és aztán már mentem Új-Zélandra. Ott hamar elkezdtem dolgozni, de mindig a magyarokkal voltam. Munka előtt, munka után is csak magyarul beszéltünk, és hát ez így nem ment jól: mindig a kocsmában kötöttünk ki. Elmentem az első lakhelyemről egy másik városba, Wellingtonba. Aztán volt, hogy átszökni próbáltam Ausztráliába, de visszavittek Új-Zélandra. Ausztráliába azért szöktem el, mert vissza akartam jönni Európába.

Hogy indult be a tengerentúli életed?

Új-Zéland teljesen más volt, mint Európa. De viszonylag gyorsan beilleszkedtem: már ’64-ben megvettem az első éttermemet. Aztán ’80-ban, amikor valaki nálam dolgozott, áramütés érte, és sajnos életét vesztette. Akkor lehetett egy házat venni húsz-harminc ezer dollárért, és tőlem hétszázötvenezret kértek a haláleset miatt. Fel kellett hagynom mindennel, kifizettem az összeget, és átmentem Ausztráliába, ahol újrakezdtem. Ott megint vettem egy gyorséttermet. Sült csirkéket meg ilyeneket árultam.

Gyorskaja!

Igen, de Új-Zélandon volt nagy klubom meg pizzériám is, meg több minden. Ausztráliában olasz éttermet és benzinkutat vettem. A feleségemmel ’64-ben házasodtam, ő görög származású volt. Ők is úgy zarándokolnak. Sofí – így becéztük – az apjának az éttermében dolgozott, én is odamentem, és megtanultam főzni. „Most már ismerem az étlapot, tudok főzni, így aztán vehetek éttermet én is!” – mondtam. Így kezdtem el.

Új-Zélandon is vállalkozóként indultál a kezdetekkor?

Dehogy, Új-Zélandon minden voltam, még pankrátor is! Amikor először odamentem, betettek egy nyomdába. Aztán egy öntödében dolgoztam, csapokat políroztam, fényesítettem, köszörültem. Aztán megnősültem, dolgoztam a kikötőben, több helyen, még az apósomnak is, de ő nem nagyon szeretett fizetni. Így otthagytam, megtanultam főzni, és vettem egy éttermet.

Milyen éttermet vettél?

A neve Café de Bolívar volt. Csináltam egy darabig, aztán vettem egy pizzériát, majd egy másik éttermet. Közben történt egy baleset, amiről az imént beszéltem: valaki a garázsomban betonozott, a betonkeverő agyonütötte. Ekkor döntöttem úgy, hogy elmegyek Ausztráliába.

És a rendszerváltás idején jöttél haza?

Igen, ’90-ben, és azóta minden évben jövök-megyek. Csak most már nem akarok többet utazni, mert kaptam két tüdőembóliát, és nem akarok többet repülni. Fent a levegőben a vér nagyon könnyen megkeményedik. Boldog vagyok itt, Kisharsányban, ahol megvettem az 1922-ben épített kúriát. Minimum öt-hat présházból szálláshelyeket alakítok ki, már évek óta vannak olyan vendégek, akik az Ördögkatlan Fesztivál idején vagy a szüreti időszakban visszajárnak.

A gyerekeid ott maradtak mind a négyen Ausztráliában?

Igen, négy gyerek van. Lala lányom a kedvencem. Ő nemrég utazott vissza, de később majd újra idejön. Hív minden nap. Segít a házkörüli teendőkben is, a falubéli asszonyokkal reggelizteti a vendégeket is.

Tehát ezt a területet, amit megnéztünk, tényleg megvásároltad?

Igen, egy idős asszonyé volt a kúria. Idén több présházat is vettem, azokból is szálláshely lesz.

És vannak ezzel kapcsolatban terveid? Mesélj róla!

Milyen terveim lehetnek... Vannak, de az ember már nyolcvanöt éves, tudod. Tervek vannak, de már nem a tervek foglalkoztatnak, hanem az, hogy megcsináljam, amit kell. Konferencia-központban is gondolkozom, emlékhelyet alakítok ki a kommunizmus áldozatainak is. Szeretném, ha Kisharsány működő, színvonalas falu lenne. Sokszor mondják nekem: „Hát minek csinálod, kinek?” Nem érdekel, ilyen vagyok!

(A szerző köszönetet mond Navarrai Mészáros Mártonnak a cikk létrejöttében nyújtott segítségéért.)