Árpád népétől Szent István országáig: miért lett sikeres a magyar államalapítás?

Mit tudunk a 10. századi magyar fejedelmek, Árpád utódainak uralmáról? Beszélhetünk egységes központi hatalomról ebben az időszakban?

A legvalószínűbb az, hogy a Kárpát-medencét a 9. század végén elfoglaló magyarok egy olyan nomád államban éltek, amelyet törzsek alkottak és két fejedelem – a szakrális hatalommal rendelkező kende és a tényleges hatalommal rendelkező gyula – irányított. A kettős fejedelemség kazár kérésre jött létre még a honfoglalás előtti időszakban, ezért viszonylag hamar elenyészett. A magyarok az új hazában törzsenként telepedtek le, amelyek közül a legfontosabb az egykori szakrális fejedelmi tisztséget viselő Árpádoké volt. Egy ilyen törzs – vagy esetleg több törzs – élén állhattak az erdélyi gyulák, de törzsfő lehetett Ajtony is, akit Szent István győzött le, vagy Aba Sámuel, akivel megegyezett. A 10. századi változásokról a belső keletkezésű források hiánya miatt nehéz pontos képet alkotni, de feltehető, hogy több törzs felmorzsolódhatott. Akkoriban az Árpádok már a Duna–Tisza közét, a Dunántúlt és a mai Nyugat-Szlovákiát is uralmuk alatt tarthatták. Mindez a „primus inter pares”, azaz „első az egyenlők között” szerepre predesztinálta őket, így nem véletlen, hogy a keresztény királyságot is Árpád leszármazottja, Szent István alapította meg.

Az egymástól részben függetlenül működő magyar törzsek mennyire hangolták össze külpolitikai lépéseiket, például a kalandozó hadjáratok indítását?

Az eufemisztikusan kalandozó hadjáratoknak nevezett katonai hadműveletek valójában zsákmány- és fogolyszerző akciók voltak, amelyek egy ideig megbénították Nyugat-Európát. Ezek nemcsak a honfoglalást követő évtizedekben, hanem már előtte is folytak. A legújabb kutatások szerint a magyarok célja az volt, hogy a keleti frank királyság felett – amely később a német állam lett – döntő győzelmet arassanak, és több évtizedes adófizetésre kényszerítsék őket. 

A hadjáratok megszervezéséhez, megindításához bizonyosan szükség volt valamiféle központi irányításra, koordinációra, hiszen össze kellett hangolniuk, hogy melyik törzsek induljanak el, mikor és milyen irányba. 

A döntő győzelem kicsikarását azonban nem sikerült elérniük, sőt 955-ben rendkívül súlyos vereséget szenvedtek Augsburgnál, ahol a németek a korszak leghatalmasabbnak tűnő vezetőjét, Bulcsút is foglyul ejtették és kivégezték. A csatavesztés után bezárult a Nyugatra vezető út, és ugyan Bizánc felé még folytak hadjáratok, de 970-ben abba az irányba is véget értek. Ezenfelül a Német-római és a Bizánci Birodalom a 970-es évek elején elkezdett közeledni egymáshoz, ami azzal a veszéllyel járt, hogy a magyarok harapófogóba kerülnek. Ennek hatására a magyar vezetők békésebb kapcsolatokra törekedtek a németekkel: Géza fejedelem 973-ban követeket küldött a quedlinburgi német birodalmi gyűlésre – amelyet egyébként az Augsburgnál győztes I. Ottó császár hívott össze –, és beengedte az országba a keresztény hittérítőket.

Az augsburgi csatavesztés mennyiben volt fordulópont a magyar önképben?

Teljes mértékben. A vereség olyan súlyú volt, hogy azt követően a magyarok nem is merészelték nyugati irányba elhagyni a Kárpát-medencét.

Erre utal a gyászmagyarok mondája is.

Igen, és a Lehel kürtje monda is, ami megszépítve mutatja be az Augsburgnál történteket. Mindez alátámasztja, hogy a magyar emlékezetbe mélyen bevésődött a vereség, már csak azért is, mert a magyarok nagyon tisztelték vezetőiket, és rendkívüli tragédiaként élték meg, hogy a németek közülük többeket is elfogtak a csatában, majd megöltek.

A magyar társadalom mennyire volt nyitott a külső hatásokra ebben az időszakban?

Források híján erről nagyon keveset tudunk, de ha külső hatásnak tekintjük a kereszténység felvételét, akkor arra a 10. század utolsó harmadából már vannak ismereteink. Ahogy említettem, a 970-es években német közvetítéssel kezdődött meg a térítés Magyarországon. Ennek egyébként volt előzménye: 963-ban közvetlenül Rómából indult volna el a térítés, fel is szenteltek egy püspököt, akit azonban a németek nem engedtek be Magyarországra. Adataink a 973-at követő időszakon kívül főleg Géza fejedelem uralkodásának végéről vannak, amikor például Szent Adalbert püspök tett látogatásokat Magyarországon, Géza pedig egyik utolsó intézkedésével megalapította a pannonhalmi bencés apátságot.

Géza fejedelem döntéseiben a tudatosságot vagy inkább a kényszert kell látnunk?

Ennél a kérdésnél muszáj szólnom a korszak korábbi, már elhunyt két nagy kutatója, Györffy György és Kristó Gyula álláspontjáról. Györffy híres, „István király és műve” című monográfiájában Géza felnő István mellé az államalapítás megkezdőjeként, akit viszont Kristó még az előző korszak emberének tartott. Utóbbi feltette a kérdést: miket nem tett Géza? 

Kimutatta, hogy nem hozott létre önálló egyházszervezetet, világi közigazgatást, nem adott ki oklevelet, nem veretett pénzt, nem hozott törvényeket. Ezek mind fia, Szent István tevékenységéhez kötődnek, Gézát tehát nem nevezhetjük államalapítónak. 

A témával én is foglalkoztam kutatásaimban. Szent István két korábbi – az úgynevezett nagyobbik és kisebbik – legendáját vizsgáltam meg abból a szempontból, hogy mi bennük a történeti tartalom. Arra figyeltem fel, hogy ezek az írások nem hallgatják el teljes mértékben Géza tevékenységét, neki tulajdonítják a keresztény térítés megindulását. Ebből arra következettem, hogy ez olyan erősen rögzült a magyar történeti emlékezetben, amit csaknem száz évvel később sem lehetett megváltoztatni, kitörölni.

Hogyan zajlott a keresztény térítés a pogány magyar társadalomban?

Forrásaink sajnos nincsenek erre vonatkozóan, de bizonyos analógiákat tudunk használni. A térítések valószínűleg tömeges aktusok voltak, és nem csupán annyit jelentettek, hogy vízzel meghintették a lakosságot. Minimális teológiai tudást bizonyosan elvártak: valószínű, hogy a Miatyánkban és az Apostoli hitvallásban foglalt teológiai tartalmakkal tisztában kellett lennie minden megkereszteltnek. Érdekes kérdés, hogy milyen nyelven zajlott a folyamat. 

A magyar nyelvben rengeteg a kereszténységgel kapcsolatos szláv jövevényszó, aminek a magyarázata az lehet, hogy szláv papok érkeztek ide, akiknek a mondanivalóját lefordították, és közben a szláv szavak átcsúsztak a magyar nyelvbe. 

Fontos, hogy térítő püspökök is jöttek, mert az egyszerű papok nem szentelhettek papot és templomot, továbbá nem bérmálhattak. Püspökre volt szükség ahhoz, hogy beinduljon a kereszténység szervezete, infrastruktúrája egy országban. A következő lépés mindig a szilárd egyházszervezet megalakulása volt, de arra is fel kell hívni a figyelmet – és ez a lengyeleknél sem volt másként –, hogy a Nyugat minden esetben évtizedekig térítő püspököket alkalmazott. Csak akkor mondták rá az áment a püspökség vagy az érsekség létrehozására, amikor már úgy látták, hogy konszolidálódtak a viszonyok. Az érsekség megléte mindig mutatta az állami szuverenitás magas fokát: Szent István államáét éppen az érsekség létrejötte jelzi, ugyanígy a lengyelekét is, pedig ott csak később jött létre a királyság.

Az érsekség, a püspökségek és a monostorok alapítása inkább vallási vagy hatalmi célokat szolgált?

Mindkettőt. Györffy György úgy vélekedett az ötvenes évek végén, hogy a püspöki székhelyek döntően a királyi-hercegi központokban jöttek létre, míg előtte Hóman Bálint arra hívta fel a figyelmet, hogy a Dunától keletre eső egyházmegyék minden bizonnyal törzsi területeket fedtek le. Eszerint azt, hogy Ajtony mekkora rész felett gyakorolta hatalmát, a csanádi püspökség középkori kiterjedéséből tudhatjuk meg, az Abákét pedig az egri püspökség területéből következtethetjük ki.

Az István trónra lépését kísérő fegyveres harc, a Koppány elleni csata mit árul el a kor hatalmi szerkezetéről?

Az Árpádok által uralt országrész 955-öt követően óriásira hízott annak következtében, hogy az Augsburgnál vereséget szenvedő törzsek egy része működésképtelenné vált. Koppány így kaphatta meg irányításra a Balatontól délre eső régiót, amit később Somogynak neveztek. A viszályt az okozta, hogy Géza fejedelem a primogenitúra, azaz az elsőszülöttség elve alapján akarta továbbadni a hatalmat fiának, Istvánnak. Koppány ezzel szemben két másik öröklési elvet kombinált: egyrészt a szeniorátust, ami azt jelentette volna, hogy a család legidősebb, hatalomgyakorlásra képes férfitagja – azaz ő – uralkodik tovább, a levirátus elve alapján pedig feleségül akarta venni az elhunyt nagyfejedelem özvegyét is. Ezt viszont az Istvánt támogató német tanácsadók, lovagok, papok minden bizonnyal nem fogadták el, már csak azért sem, mert Koppány pogány volt. Így elkerülhetetlenné vált az összeütközés, ami István győzelmével végződött. Azt, hogy a németeknek jelentős szerepük volt ennek a forgatókönyvnek a megvalósulásában, a pannonhalmi apátság alapítólevele is megerősíti, amiben ugyan vannak utólagos betoldások, de a jó része hiteles. Szövege a Koppánnyal vívott csatát a németek és magyarok közötti háborúnak írja le.

A német kapcsolatok milyen szerepet játszottak az államalapítás hátterében?

Nyilvánvalóan jelentőset, ugyanakkor nem lehet eléggé hangsúlyozni: Szent István szuverén uralkodó volt; ha nem az lett volna, nem övezné ekkora tisztelet államalapító tevékenységét, és nem ő lenne a magyar történelem origója. István bajor hercegnőt vett feleségül, a német hatás pedig az egyházszervezéstől az oklevélkiadáson és a pénzverésen át a törvényhozásig mindenütt látszik. Biztosan német írástudók segítették ezen folyamatok megindulását, és német katonai vezetők is érkeztek Magyarországra, akik közül többek nevét – például Hontét, Pázmányét, Vencellinét – ismerjük is. A kezdeti időben óriási szerepet játszottak az uralkodó hatalmának biztosításban. Mindez fontos volt abból a szempontból is, hogy a Magyar Királyság néhány évtizedig békés viszonyt tudott ápolni a Német-római Császársággal, ami a lengyeleknek például nem adatott meg, emiatt ott jelentősebb nehézségekbe ütközött az államalapítás folyamata, és később az állam fejlődése is.

Az államalapítás egyik fontos mozzanata a vármegyék szervezése volt. Ebben követett mintákat István, vagy ez magyar fejlemény?

Itt is megmutatkozott Szent István bölcsessége. Akkoriban a Német-római Császárságban már örökletes grófságok voltak, amelyek hercegségekbe szerveződve alkották a birodalmat. A magyar király viszont egy korábbi, úgynevezett Meroving–Karoling-modellhez nyúlt vissza az ispánságok megszervezésénél, amelyek bizonyos mértékig megfeleltethetők ezeknek a nyugat-európai területi egységeknek: ezek nem örökletesek voltak, azaz az uralkodó szabadon adományozhatta és visszavonhatta ezeket a tisztségeket. Emellett van még egy érdekesség, nevezetesen, hogy az ispánságokban működött egy – vagy talán kettő – királyi bíró, akik a szabadok felett ítélkezhettek. 

Ezzel a döntésével István megosztotta a területi hatalmat és a területi szintű bíráskodást, egészen fejlett szervezetet létrehozva. 

Arra Kristó Gyula jött rá, és publikálta lassan negyven éve a legjelentősebb, „A vármegyék kialakulása Magyarországon” című könyvében, hogy duális struktúra jött létre: István nemcsak vármegyéket szervezett, hanem melléjük egy védelmi célokat szolgáló várszervezetet is. Ez azt jelentette, hogy minden vármegyének volt várispánsága, és a két szervezetet az ispán személye kötötte össze, aki így a közigazgatást is gyakorolta, és a megye védelmét is irányítani tudta. Ez is azt mutatja, hogy a Szent István-i állam lényegében meglehetősen fejlett volt.

Szent István politikájának kulcseleme a területileg is egységes állam létrehozása. Hogyan tudta ezt elérni?

A főleg a Dunától keletre megmaradt törzsi hatalmasságokat vagy békésen – azaz megegyezés révén –, vagy fegyveres harccal integrálta a Magyar Királyságba. Az így meghódított területeken általában létrejött egy hatalmas vármegye és egyházmegye – Ajtonyén például Csanád vármegye és Csanád egyházmegye. Az államszervező harcok célja tehát a törzsileg tagolt magyarság beillesztése volt az egységesen irányított keresztény magyar államba.

István uralkodása alatt tehát létrejött az egységes magyar állam.

Igen, minden tudásunk erre mutat. István államalapítói tevékenységének lényegét az jelentette, hogy egy nomád törzsszövetséget nyugat-európai típusú keresztény királysággá alakított át, amelyben mind az állam, mind az egyház rendelkezett területi szervezettel, és a Német-római Birodalomtól független, önálló, az egyházat is irányító király állt az élén. Ez hatalmas teljesítmény volt.

Mennyire számított ez egyedülállónak a térségben?

A magyar, a lengyel és a cseh állam- és egyházszervezés összehasonlításából mindenképp a magyar jön ki a legjobban. Lengyelországban nem alakult ki olyan fejlett szervezet, mint nálunk, a cseheknél pedig német hűbéres állam jött létre, egy hercegség egy püspökséggel, azaz nem volt önálló érseki egyházszervezetük és állami önállóságuk. Nagyon becsüljük meg, amit István véghez vitt. Magyarország esetében a legfontosabb német-római császártól való teljesen világos szuverenitása volt, ami ugyan a 11. században egyszer-kétszer veszélybe került, de végül megmaradt. 

Nem véletlen, hogy nem hozom szóba a pápát, mert én annak a történeti iskolának vagyok a tagja, amely a magyar államalapításban a német hatást sokkal jelentősebbnek látja, mint a pápai-római hatást. 

Véleményem szerint a koronaküldésben is a császár játszott kezdeményező szerepet, nem az egyházfő. Persze a pápa szerepét sem szabad lebecsülni, hiszen például érsekséget nem lehetett nélküle létrehozni; a 8. század után nincs olyan európai érsekség, amelyhez ne adta volna a hozzájárulását. Az történhetett tehát, hogy III. Ottó az államiságot, II. Szilveszter pápa pedig az egyházi önállóságot adta meg az országnak, pápai levélben megalapítva az esztergomi érsekséget, amelynek apostoli áldást is küldött.

Miért volt fontos István számára a megkoronázás?

A fontos a felkenés volt, mert ebben a korszakban – ne feledjük, még a pápai reformmozgalmak előtt vagyunk – ez az aktus a királyokat belehelyezte az egyházba, és mintegy pappá váltak. A korabeli uralkodók országuk egyházfői is voltak, ők alakították ki a püspökségeket, nevezték ki a főpapokat. Ezt hívjuk Karoling királymodellnek. Ahogy említettem, Róma beleegyezése csak az érsekség létrehozásához kellett.

Történészként melyik mozzanatát tartja a legizgalmasabbnak ennek a korszaknak?

Az egészet. Gondoljunk bele, hogy az évszázadok során számos nép megfordult a Kárpát-medencében – például a hunok, az avarok –, de mind eltűntek. A honfoglaló, nomád szerveződésű magyarok ezzel szemben száz éven belül keresztény államot hoztak létre, és ma is itt élünk sokmilliónyian. Ennek a jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni.