Aki gyermeket lát, nem lát semmit

A szülői szeretet jelentését mindig az adott kor értékei határozzák meg, csak az akkori orvostudomány, népi gyógyászat, társadalmi és családi kapcsolatok, hiedelmek és vallási szokások ismeretében alkothatunk róluk véleményt, és így már az esetleges hanyagság vagy nemtörődömség is más fénybe kerül. A nem megfelelő bánásmódot sokszor az anyák tudatlansága, az elterjedt tévhitek, a tomboló háborúk és járványok okozták - az anyák és apák tudatosan nem engedték meg maguknak, hogy kifejlődjön bennük a szeretet csírája, hiszen számolniuk kellett azzal, hogy gyermeküket bármikor elviheti a pestis, a kolera vagy a tífusz.

Torz, mihaszna felnőttek

Tény, hogy a gyermeki élet a szülők szemében annyit sem ért, hogy egyáltalán odafigyeljenek a sajátosságaira, ezért van ma nagyon nehéz dolguk a témát kutató történészeknek és szociológusnak. A meglévő források - orvosi szakkönyvek, festmények, naplók - alapján csupán következtetni lehet a gyermekek életkörülményeire, hiszen ezek nem róluk szólnak, ők csak terhes és nem túl fontos mellékszereplői voltak a felnőttek életének. A középkorban rosszul sikerült, torz felnőttként kezelték őket. Sokat elárulnak a gyereknevelésről a törvénykönyvek, a mesék, a mondókák, a mitológiai történetek és az anyakönyvek is. Ott, ahol szép beszédes neveket adtak a gyermekeknek, feltételezni lehet, hogy örömmel várták őket, máshol a családban két, egymás után született gyermeknek is ugyanazt a nevet adták, mert feltételezték, hogy az egyik úgyis meghal. Nyugat-Európában a gyermekek egynegyede egyéves kora előtt, további egynegyede pedig tizennégy éves kora előtt meghalt.

Kéri Katalin neves magyarországi történész történelmi forrásokra hivatkozva állítja, az elhunyt kisgyermekeket egészen a 17. századig még csak külön sírba sem helyezték. A gazdagabb családokban az édesanya vagy más felnőtt lábaihoz fektették annak sírjába, a szegényebb családok pedig egyszerűen kidobták az utcára a kis holttesteket. Lelkük üdve azonban fontos volt az egyház számára, az újszülötteket épp a korai elhalálozás veszélye miatt igyekeztek minél hamarabb megkeresztelni, sőt IV. Benedek pápa a 10. században a méhen belüli keresztelést is elrendelte. Sok helyen a haláluk után is képesek voltak megkeresztelni a csecsemőket, hogy biztosítsák számukra az üdvözülés lehetőségét, ami Dóka Helga történész szerint arról tanúskodik, hogy mégiscsak fontosak voltak a szüleik számára. Másrészt viszont a szülők közönye is indokolható azzal, hogy az evilági létet csak átmeneti állomásnak tekintették a túlvilágra vetető úton és hitték, hogy mindig mindenben Isten akarata érvényesül. Nagyon sok baleset és haláleset épp a szülők fatalista gondolkodásmódja miatt következett be, hiszen sokszor őrizetlenül hagyták gyermekeiket abban a hiszemben, hogy a szentek majd vigyáznak rájuk.

Bosszú a szülés kínjaiért

A középkorban rengeteg volt az árva is, hiszen sok édesanya belehalt a szülésbe, és a férfiak átlagéletkora sem volt magas. Elsősorban az árván maradt nemesi leszármazottak gyámságának meghatározása miatt különböző életkori szakaszokat különítettek el: a kisgyermekkor hétéves korig tartott, ennek betöltéséig a középkorban sem támasztottak velük szemben követelményeket, szinte ignorálták őket. Az általános felfogás az volt, hogy aki gyermeket lát, nem lát semmit, mert a gyermekből hiányzik mindenfajta ész, erő és leleményesség, olyan, mint az ostoba részegek, a fecsegő aszszonyok vagy a szenilis aggok. A hetedik életévét betöltött gyermeket minden átmenet nélkül felnőttnek tekintették, munkára fogták, a nemesi családokban pedig a 12 éves gyermek már törvényes korúnak számított, és akár házasságot is köthetett. A nők már 13-14 évesen szültek, ami magas gyermekhalandóságot tekintve érthető is. A szülés közeledtével a nők felkészültek a küzdelemre, és Isten kegyelmén kívül másra nem is számíthattak, mert a korabeli orvostudomány fájdalmaik enyhítése helyett különböző tortúráknak vetette őket alá. A tévhitek és az átélt fájdalmak azt eredményezték, hogy mindezekért a szülők a kisgyermeket hibáztatták, kivetítették rájuk tudatalatti félelmeiket és ellenségesen bántak velük. A várandós asszonyokat a hetedik hónaptól szigorú böjtre fogták, a szülésnél segédkező bábák a tisztaságra nem adtak, és jobban hittek a különböző misztikus szertartásokban, mint az orvostudomány akkori eredményeiben. A nők rettegtek a szüléstől, a férfiak pedig sátáni dolognak tartották. A kínnal szült gyermeket aztán élete első pillanatától kezdve büntették, szorosan bepólyázták, sokszor altató orvosságokat, mákfőzetet adtak neki, hogy ne zavarja őket sírásával.

Fatüske a járókában

Kilenc hónapos korig minden gyermeket pólyáztak, utána erővel járni tanították. A korabeli járókák némelyike ugyancsak rémisztő: képzeljünk el például egy keretes széket, amelybe hegyes fatüskét helyeztek, hogy a gyermek ne tudjon leülni. Az ütésektől és a csonttorzulásoktól vas és ólomdarabokkal merevített ruhák, kemény bőrsapkák védték a kisgyerekeket, a lányokat már a pólya után halcsontos fűzőbe szorították. Nagyon sok gyerek meg sem élte azt a kort, hogy járni tanulhasson, a koraszülöttekről még a 17. századi nagy szülészmesternek, Hunternek is az volt a véleménye, hogy a sorsukra kell hagyni őket. A jómódú családokban legfeljebb leölt állatok belsőségei közé helyezték őket, hogy felmelegedjenek, mert az elképzelhetetlen volt, hogy az anya magához vonja, vagy szoptassa gyermekét. A gazdag nők már akkor is féltették az alakjukat, a szegények számára pedig a szoptatás a munkából való kiesést jelentette volna, ráadásul a vér mellett az anyatej is titokzatos testnedvnek számított és ezért viszolyogtak tőle. Egészen a 19. század végéig a legtöbb jómódú családban dajkák szoptattak. A felnőttek gyermekük tisztántartására sem fordítottak különösebb gondot, egészen a 18. századig nem fürdették vízben őket. Jobb esetben jómódúak rózsaolajjal, a szegényebbek vajjal és borral kenegették a csecsemőket.

Kisgyermekek nyilvános akasztáson

A pici gyermekek testi fenyítése nem volt szokásban; megverni a kevés korabeli beszámoló szerint csak akkor szokták a kicsiket, ha szüleik ágyába piszkítottak. Ezt próbálták is a felnőttek mindenféle módszerrel megakadályozni - a gyermekek már első életévükben több ezer beöntést kaptak. A bili használata a 18. század végén terjedt el Európában. A járni, beszélni tudó gyermekeket már felnőttként kezelték, és el is várták tőlük, hogy úgy viselkedjenek. A tétlenség főbenjáró bűnnek számított. Még az arisztokraták gyermekei sem lustálkodtak, el kellett sajátítaniuk a megfelelő viselkedés szabályait, ezért gyakran egy másik nemesi udvarba küldték őket - a fiúkat apródnak, a lányokat udvarhölgynek.

Az, hogy játékokkal lepjék meg, és játszva neveljék a gyermekeiket, a felnőtteknek sokáig eszébe sem jutott, hiszen akkoriban a gyermekeknek nem volt külön világa. Ugyanazt játszották, mint a felnőttek, ugyanazokat a meséket hallgatták, ott voltak a temetéseken, sőt, a nyilvános kivégzéseken is. Mivel szinte kivétel nélkül egy szobában aludtak a szüleikkel, igen hamar tudomást szereztek a szexuális élet rejtelmeiről is. Hétéves korukban általában elküldték őket otthonról: a szegények gyermekei szolgálni mentek, a gazdagoké iskolába, csak az úri lányok maradhattak otthon, de anyjuk helyett velük is inkább nevelőnők foglalkoztak. Az apa a középkorban korlátlan hatalommal rendelkezett ivadékai felett, nem csak megfenyíthette vagy bezárhatta, de adósságai fejében akár el is adhatta őket.

Játszani is engedd…

Mindennek ellenére a gyermeki igény a játékra már akkor is létezett és a gyermeki fantázia is találékony volt. Ha más nem adódott, az utcán talált kövekkel, csontokkal, szeméttel játszottak naphoszszat. Az első babák, falovak és búgócsigák csak 16. században jelentek meg a tehetős családokban. A királyi és nemesi udvarokban már négy-öt éves koruktól írni, olvasni és zenélni is tanították a gyerekeket, de az alacsonyabb társadalmi rétegekben a nevelés és oktatás helyett csak a fenyítés jutott nekik. Idegeiket rémtörténetekkel, szellemekről, boszorkányokról, halottakról szóló történetekkel borzolták, álarcokkal is ijesztgették őket. Az első valódi gyermekversek, azaz rímes altatók, találós kérdések, játékokat kísérő mondókák csak a 18. század végén születtek, javarészt Angliában. Az első gyerekeknek írott verseskönyv a Hüvelyk Matyi daloskönyve 1744-ből.

Európa csak a 18. századi gazdasági fellendülés után kezdte kiheverni a járványokat, éhínségeket, és ekkor kezdett az érdeklődés az orvostudomány, a születés felé fordulni.

Tökéletlenek, de szeretetre méltóak

Azt, hogy már önálló, szeretetreméltó kis lényt láttak benne, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a 16. századtól fokozatosan eltűnt az a távolságtartó nyugalom, amely addig a gyermekek halálakor uralkodott. Az elhunyt kisgyermeket már külön sírba temették, halálát fájdalom és gyász kísérte. Korabeli naplókban és levelekben már olvashatók szeretetteljes sorok a gyermekekről, nemesi udvarokban valósághű portrék készülnek róluk, és elterjedt szokássá válik, hogy a rokonok levélben küldik el egymásnak gyermekeik festett arcmását. A gondolkodók lassan eljutnak a felismerésig, hogy a gyermekeket szeretni kell és nevelésük a legfontosabb dolog a világon. 1687-ben Coustel leírta a gyermeknevelés szabályait, amelyek szerint „szeretni kell a gyermekeket, legyőzve azt az ellenszenvet, amelyet a gondolkodó főkben ébresztenek. Tekintetbe véve a gyermek külsejét, amely gyengeségről és tökéletlenségről tanúskodik mind testben, mind szellemben, bizonyos, hogy sokra nem becsülhetjük őt. Megváltoznak azonban érzéseink, ha a jövőre nézünk, s ha egy kicsit a hit jegyében cselekszünk.“

A nőknek írott ismeretterjesztő művek számos, a kisgyermekek ápolására vonatkozó útmutatást, tartalmaznak, egyre hangsúlyosabbá válik, hogy a terhes nők gondozása mennyire fontos a születendő gyermek egészsége szempontjából. A 19. század elején már általánosan elfogadott nézet, hogy a várandós anyák és a kisgyermekek számára is alapvető követelmény a tisztaság, a jóltápláltság, valamint a testi-lelki egyensúly, de a szerzők gyakorlati tanácsokkal is ellátják az anyákat. Az angol, francia és német munkákat szinte azonnal lefordították magyar nyelvre is, a 18. század végén jelent meg például magyarul Braidwood Murray P. könyve, amelyben a bőrről, a testtartásról, a fogzásról, a szoptatásról és az etetésről értekezik, és leírja azt is, hogy minden anyának magának kell gyermekéről gondoskodnia, köteles őt tejjel és meleggel ellátni és gyermeke, valamint a saját egészségére is vigyázni. „Az újszülött csecsemőt olybá kell tekinteni, mint egy tömb élő földanyagot, mely különféle alkatrészekből áll, s melyet helyes gondozással egészséges lénnyé lehet fejleszteni, de igen egyszerű eszközökkel fokozatosan vagy hirtelen meg is lehet semmisíteni“ - foglalta össze mondandója ma is megszívlelendő lényegét az angol orvos. A francia Ernest Legouvé még tovább ment, amikor a gyermek korának állapotait bemutató művében leszögezte: „a gyermek nem csupán tagja a családnak…, hanem valaki, önálló egész.” Nem könnyű és nem rövid út vezetett a gyermek efféle értékeléséhez, a társadalom teljes átalakulására volt szükség ahhoz, hogy ez a nézet váljon uralkodóvá. A középkor anyái ugyanis nem genetikailag voltak rosszak, kegyetlenek, hanyagok, inkább csak a saját szüleiknél látott példát követték. Az anyai viselkedést már akkor is és most is legalább annyira meghatározta a tapasztalat, a tudás és a társadalmi konvenciók, mint a személyes genetikai, lelki vagy jellembeli adottságok.

Mindent összevetve: a középkorban az akkori szociális körülményeknek megfelelően bántak a gyermekekkel, és a mostoha világban sokszor mostoha sors jutott nekik. A világról, a földi létről, az emberi természetről alkotott képnek kellett teljesen megváltoznia ahhoz, hogy a szülők úgy tekintsenek a gyermekre, mint értékre, és az egykor elhanyagolt, lenézett, szutykos teremtmények a családok legnagyobb szeretetnek és megbecsülésnek örvendő tagjaivá váljanak.