A „tökéletes” bűnbak – egy rendhagyó királyi memoárról

Az európai uralkodócsaládok modern történetében szinte példátlan, hogy egy uralkodó megírja önéletrajzát. Nem lenne könnyű feladata például II. Albert volt belga királynak – aki 2013-ban, meglehetősen sajátos körülmények között mondott le a trónról – arról írni, miként kényszerült elismerni apaságát, miután egy DNS-vizsgálat igazolta, hogy ő a biológiai apja az akkor már ötvenes éveiben járó Delphine Boël képzőművésznek, aki egy húsz évig tartó viszonyából született. (A korábbi uralkodó és leánya már találkoztak: az asszony, aki hét éven át perelte az egykori Albert királyt, hogy elismertesse vér szerinti apaságát, egy bírósági döntés nyomán mára hercegnői címet visel, de gyermekei is hercegi, illetve hercegnői rangot kaptak.) Hasonlóképpen nehéz lenne akár III. Károly brit uralkodónak a Lady Dianával kötött házasságáról és annak kritikus szakaszairól elmélkedni, vagy a szexuális botrányokba keveredett öccséhez, Andrew Mountbatten Windsorhoz fűződő kapcsolatáról, akitől a hónap elején megvonták hercegi címeit.

Történelmi különlegesség a memoár

A gyakorlat inkább az, hogy uralkodókkal legfeljebb interjúkötetek készülnek vagy az állami televíziónak nyilatkoznak; saját műveket nem írnak. Ami a királyi családok koronától távolabb eső tagjait illeti, ők többnyire történelmi regényeket írnak, mint Mihály kenti herceg német és magyar származású felesége, Mária Krisztina Anna hercegné, akinek számos kötete olvasható magyar nyelven is. De ha magukról beszélnek, inkább nagyszabásúnak beharangozott Netflix-produkciókban vesznek részt. Ilyen streaminges produkciókban szerepelt a sussexi hercegi pár, Harry herceg és Meghan hercegné, valamint Márta Lujza norvég hercegnő és vállaltan biszexuális, színes bőrű férje, Durek Verrett, a hollywoodi „sztársámán” is.

Mindezek fényében valódi történelmi különlegességnek számít, hogy I. János Károly volt spanyol király megírta visszaemlékezéseit. 

Modern királyság Spanyolországban csak fél évszázada létezik: a monarchiát 1975. november 22-én állították vissza, két nappal az ibériai államot 1939 óta vezető Francisco Franco tábornok halála után, amikor a spanyol parlament János Károly királyt választotta a diktátor utódjául. Az uralkodó politikai reformok sorát indította el, amelyek a demokratikus alkotmány megszületéséhez vezettek. Népszerűsége azonban később több korrupciós botrány miatt fokozatosan csökkent, és 2014-ben fia, VI. Fülöp javára kénytelen volt lemondani a trónról. 

János Károly jelenleg önkéntes száműzetésben él az Egyesült Arab Emírségekben, Abu-Dzabiban, ahonnan legutóbb múlt szerdán tért vissza Spanyolországba, éppen aznap, amikor Franciaországban megjelent Réconciliation (nyersfordításban: Kibékülés) című emlékirata. A nyolcvanhét éves volt király nem keltett különösebb feltűnést az északnyugat-spanyolországi Vigo repülőterén, ahogyan a Sanxenxóban megrendezett vitorlásversenyen sem kellett bekiabálásoktól vagy kemény kérdésektől tartania. A spanyol közéletben azonban annál nagyobb hullámokat vert memoárja.

Csalódott a fiában

„Apám mindig azt tanácsolta, ne írjam meg az emlékirataimat. A királyok titkai a palotáik árnyékában maradnak eltemetve. Miért szegem hát most mégis a tanácsát? Úgy érzem, mintha ellopnák tőlem a történetemet” 

– olvasható a nagy múltú francia kiadó, a Stock gondozásában megjelent kötetben. A spanyol sajtó leginkább azokat a részeket emelte ki János Károly – december 3-án már spanyolul is megjelenő – könyvéből, amelyekben fia iránti érzéseiről vall. A Laurence Debray francia újságíróval közösen jegyzett, ötszáztizenkét oldalas kötetben János Károly azt írja, megérti, miért kellett Fülöpnek „uralkodóként határozottnak lennie” és eltávolodnia tőle, bár azt fájdalmasnak nevezte, hogy „fiúként érzéketlenséget” tanúsított iránta. 

A bukott koronás fő most először beszélt nyilvánosan fivére, Alfonz herceg haláláról is. A gyermek 1956-ban, 14 évesen hunyt el szüleik portugáliai Estorilban álló villájában, amikor a fiatal felnőtt János Károly társaságában – pisztolytisztítás közben – véletlenül fejbe lőtte magát. A volt uralkodó csodálattal és elismeréssel vall feleségéről, Zsófia anyakirálynéról, ugyanakkor kitért arra is, hogy menye, Letícia jelenlegi királynéval „összekülönbözött”, mert az asszony nem támogatta a család összetartását.

Ricardo Mateos Sáinz de Medrano spanyol történész lapunknak úgy nyilatkozott, hogy János Károly azért várhatta meg ezt a pillanatot a visszaemlékezések kiadásával, hogy „elkerülje a túl impulzív vagy érzelmes hangvételt”. 

Ugyanakkor mindenki számára nyilvánvaló, hogy a napokban ünneplik a spanyol monarchia visszaállításának 50. évfordulóját, amelyből a volt király, bár annak egyik központi szereplője volt, ismételten kimaradt – húzta alá. „A Réconciliation a spanyol és angol nyelvű sajtóban már elérhető kivonataiból egyértelműen látszik, hogy János Károly tisztában van a spanyol monarchia szerkezeti törékenységével. A volt király – aki hangsúlyozza, hogy nem emeritus uralkodóként hivatkozik magára – elismeri, hogy Spanyolország „nem eredendően monarchikus ország”: az intézmény nem rendelkezik azokkal a mély történelmi és szimbolikus gyökerekkel, amelyekkel más európai királyi házak bírnak – erről már Jonatan Iglesias Sancho katalán történész beszélt az Új Szónak. Szerinte János Károly azt is megpróbálja bemutatni, hogy a monarchia a politika egyre kaotikusabb működésében a stabilitást biztosítja. 

„Ugyanakkor beszámolóját elkerülhetetlenül árnyékolják azok a hibák, amelyeket elismer: pénzügyi fiaskók, például a szaúdi adomány ügye, valamint személyes botrányok – a botswanai vadászatok vagy a Corinna Larsennel való kapcsolata –, amelyek továbbra is nagy hatással vannak a közvéleményre, és felerősítik az intézmény működőképességét övező, már amúgy is polarizált vitát” – tette hozzá. „Időnként túlzottan támaszkodik az önsajnáló narratívára, amit meggondolatlannak tartok” – egészítette ki kollégája gondolatait az európai királyi és arisztokrata családok történetére szakosodott Ricardo Javier Mateos Sáinz de Medrano.

Oda az igazság?

Arra a kérdésünkre, hogy az önéletírás végérvényesen lezárhatja-e a „demokrácia hőse” mítoszát, Mateos elmondta: nem hiszi, hogy a memoár a hőskép vagy a mítosz végét jelentené, hiszen ezek már korábban összeomlottak. 

„A jelenlegi hivatalos narratívában világos törekvés látszik arra, hogy bemocskolják és hiteltelenítsék azt a fényes időszakot, amelyet a spanyolok büszkén az Átmenet, vagyis a Transición néven ismertek. Ebben az értelemben János Károly király a tökéletes »bűnbak« szerepét tölti be: kézenfekvő  megtestesítőjét minden bűnnek, amelyet kettős mércék torzító szemüvegén keresztül látunk” 

– húzta alá.

Jonatan Iglesias Sancho szerint János Károly visszaemlékezései a történeti revizionizmus és a személyes humanizálás határán mozognak, bár inkább az előbbi felé hajlanak. „Úgy érzem, mintha ellopnák tőlem a történetemet” – idézte a kötet létrejöttének mozgatórugóját. 

Hozzátette: a munka fő célja, hogy a volt király visszanyerje az életéről és uralkodásáról szóló narratíva irányítását, miután a sajtóban megjelent tudósítások utóbb jelentősen csorbították presztízsét. A mű a történész szerint kontrollált történelmi revizionizmusként értelmezhető: a volt uralkodó igyekszik árnyalni vagy újrafogalmazni életének legvitatottabb eseményeit, például Franco általi kinevezését vagy az 1981-es puccskísérlet kezelését, talán annak érdekében, hogy megerősítse demokratikus garanciákban betöltött szerepét. Ugyanakkor a kötet személyes reflexiókat és önkritikát is tartalmaz, emberi és érzelmi dimenziót kölcsönözve az írásnak. 

Iglesias Sancho szerint a memoár nem Spanyolország történelmét írja újra, hanem a szerző helyét értelmezi újra annak keretein belül.

Ricardo Javier Mateos Sáinz de Medrano lapunknak elmondta: a Bourbon-uralkodó alakja két egymással összefonódó dimenziót testesít meg. „Fényét és nagyságát hazafisága és a Spanyolország érdekében végzett fáradhatatlan munkája adja, amely ma is jelentős és vitathatatlan. Bukását az okozta, hogy hajlamos volt a manipuláció eszközeihez fordulni annak érdekében, hogy elérje, amit jónak tartott – akár az ország, akár saját maga számára. Mivel hiányzott belőle a kellő felkészültség, hogy magasabb erkölcsi pozíciót töltsön be, megfeledkezett arról, hogy a királynak a személyes vágyak és szenvedélyek fölé kell emelkednie.”