A Kál nemzetség földjén

A Káli-medence Magyarország egyik legszebb tája. Köves Gyula következő sorai kifejezően írják le az elénk terülő látványt: „Káli medence, álomi hely / Pannon tálon álló gránitkehely. / Amfiteátrum, galéria, / Skanzen, múzeum, ősök hona. / Körben bazaltkúp, tanúhegyek /… Tavak, legelők, zöld erdők, kék ég. / Körül falucskák… Kőszobrok, nyersek, csoda szépek… / Zseni a szobrász, a vén természet…”

A vidék a nevét a hagyomány szerint Kál horkáról kapta, kinek – a honfoglalás utáni időkben – e tájon volt a téli szállása. Kálti Márk a magyarokról szóló 14. századi krónikájában írja: „Tudnivaló…, hogy a Kali tulajdonnév, a horka meg méltóság…” Kiemelkedő rang, hiszen a fejedelem után következő bírói tisztség. A horka nevét a mai napig több település őrzi.

A hegyekkel körülölelt Káli-medence 10-12 kilométer hosszú és 3-4 kilométer széles, kedvező természeti adottságainak köszönhetően több évezred óta lakott terület. A 11–12. században – írásos dokumentumok szerint – már sok apró falu létezett itt. A völgy éghajlata miatt szántóföldi termesztésre, állattartásra és szőlőtermesztésre is alkalmas. A középkorban királyi udvarnokok és szabad várjobbágyok lakták, örökös használatra kapott földjeikért cserébe katonai szolgálatot kellett teljesíteniük. A török hódoltság több falu, templom pusztulását jelentette. A völgy a későbbi századokban egyházi tulajdonú területnek számított, a 20. század végi felvirágzását a turizmusnak köszönheti. Szép gyalogutak mentén lehet bejárni a vidéket, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park 15 túraútvonalat ajánl, öttől 21 kilométer hosszan.

A középkori királyi farkasvadászok falujában, Szentantalfán szőlőültetvények, borospincék között vezet fel az út a hegyre a Szent Balázs-templomromhoz. Padon ülve, napozva pihentünk meg, lábunk alatt szőlősorok futottak le a Nivegy-völgybe. A szőlő a Káli-medencében régóta honos. Keresztury Dezső írja: „Nálunk emberi ünnep volt a szüret. Fiatalság szedte, legények hordták, törték présbe a szőlőt, férfiak öntötték hordóba levét, míg a nők jó birkagulyást főztek. Csend lett, mint ünnep után; a tölgydongás hordókban tisztúlt érve az újbor.” E faluban született Sebestyén Gyula folklorista, irodalomtörténész, a Magyar Néprajzi Társaság hajdani elnöke. A néprajzkutatás sokat köszönhet a kutatónak: a régi magyar irodalom, a rovásírás, a pogány hitvilág tanulmányozását, a népköltészet gyűjtését és publikálását a 20. század első felében.

Az óbudai káptalan tulajdona volt egykor Óbudavár, innen kapta nevét. A Szent Márton-pihenőpark becsületére válna nagyobb településeknek is, pedig a falu mindössze félszáz lelket számlál. Padok, tűzrakóhelyek, fedett együttléti lehetőség mellett egy fák benőtte népi mosóház állít emléket a dolgos fehérnépeknek. A Mosóházi-forrástól induló séd (a patak régi magyar neve) mellett könnyű elképzelni, hogyan tisztították a ruhákat a békés hangulatot árasztó völgyben egykor az asszonyok. A Tours-i Szent Mártonnak szentelt templomot a népi építészet szép példájának tartják, s ezért hű mását felépítették a Szentendrei Skanzenben. A falu érdekessége a Schönstatt-kápolna és a Házaspárok útja. Az utóbbi mintegy másfél kilométer hosszú lelki út, tizenöt állomásnál meditálva járható végig, módot adva a páros élet örömeinek, gondjainak megbeszélésére. Az első állomás tábláján ez szerepel: „Egymásra találtunk életre szólóan”, s egy idézet a Bibliából: „Tegyél a szívedre pecsétnek” (Énekek éneke 8,6). A hegyestűi geológiai bemutatóhelynél az 1960-as évekig követ bányásztak, ezért a hegy északi oldalán jól lehet látni a nyolcmillió évvel ezelőtti vulkánkitörés, lávafolyás hatását, a bazaltképződést. Innen indul a Tűz útja tanösvény, amely 27 kilométer hosszan a vulkáni működés következményeit mutatja be. A vulkán név a római mitológia Vulcanus istenétől, a tűz és tűzhányók védőjétől származik, akit később istenek, hősök kovácsaként tiszteltek. A közeli Monoszló ékessége Árpád-kori eredetű templomának szép bejárata, a különleges életfamotívummal. A faluból a helyreállított házak fehérsége maradt meg bennem. No meg a kihalt utcák, de életjelet is láttunk: ételhordó lógott egy kapura felakasztva.

Eötvös Károly, az 1842-ben született író, ügyvéd, politikus – akiről a Fekete-hegyi kilátót elnevezték – A balatoni utazás vége című művében ír egy hangulatos, 19. századi kedves vendégfogadásról e faluban: „A rektor még súlyosabb okokkal áll elő. Olyan messzeföldi utazó még nem tette be lábát Monoszlóra, aki az ő pinceszeri vacsoráját, az ő ürüpörköltjét, s az ő 1841. évi borát egész életére meg ne kedvelte volna.”

Dombok között rejtőzik Balatonhenye zsákfaluja. Bája nemcsak a vidék szépségéből, hanem hagyományos épületeinek látványából is adódik. Majd minden történelmi kor nyomot hagyott a falun: történelmi idők előtti település, római és török kori temető maradványai éppúgy megtalálhatók, mint egy középkori kolostoré. Szerettük volna felkeresni a Szent Margitnak szentelt pálos kolostor romjait. Az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend szent helye azonban – amint két beszélgető úrtól megtudtuk – a nagy sár miatt megközelíthetetlen volt.

A falut a törökök többször felégették, mégis újjáéledt. A 19. század végén majd 700 lakost számlált, manapság mindössze másfél százan lakják. Balatonhenyéhez személyes emlékem is kötődik. Nagyobbik fiam egyetemistaként járt itt szüretelni, s a mai napig őrizzük egy borospalack címkéjén az általa akkor viccesnek gondolt feliratot: „Henyei borzasztó”. Bár most nem kóstoltunk henyei nedűt, vélhetően jobb minőségűek.

Balatonhenyéhez légvonalban közel esik a fesztiváljáról ismertté vált Kapolcs falu. E helyütt sok művész vásárolt magának régi házat, felújíttatta, s udvarát a Művészetek Völgye eseménysorozat keretében – ami tíz napon keresztül több faluban koncertek, előadások, beszélgetések, kirakodóvásárok sorozata – megnyitja.

Az egykor mezővárosi joggal rendelkező Köveskál rangját mutatja a község közepén a Város-kút forrásnév. A forrás fölötti mosóházat felújították, meglepő, hogy 1977-ig használták. A falu oly gazdag vizekben, hogy mosógödröket is kialakítottak egyes házaknál. A mosásnak többnyire rögzített napjai voltak, s különféle hiedelmek is kapcsolódtak hozzá. Azt tartották például, hogy aki pénteken mos, abba belecsaphat a villám. A mosóház közelében hangulatos étteremben pihenhettünk meg fáradt vándorként. A hajdan nemesek lakta falu egyik temetőjében nyugszik a sokoldalú, Szentantalfán született Sebestyén Gyula. E nagyobb lélekszámú településnél érdemes kitérni egy 20. század elejéig élő szokásra: a cseregyerek-küldésre. A témát Csoma Zsigmond dolgozta fel az Idegen nyelvet tanuló szolga- és cseregyerekek a Kárpát-medence nyugati területein című folyóiratcikkében. A csere lényege az volt, hogy az eltérő természeti adottságokkal rendelkező területek közötti kereskedelemre, tevékenységekre a másik fél nyelvét jól beszélő embereket neveljenek. Így szövődött szoros kapcsolat a Káli-medence és főleg Stájerország között is. A gyerekek egy-két évet töltöttek „külföldi” családoknál, a nyelvet s jó esetben valami szakmát is tanulva. Erre lehetősége nyilván csak a tehetősebb családok fiainak volt, mivel az érkező vendéget, munkást el is kellett látni. Persze nem mindig működött jól a csere. Voltak nehézfejűek, akik nem tudták megtanulni a németet, voltak, kiknek a német koszt nem ízlett, s hamarabb hazajöttek. Mindez fordítva is megtörtént, előfordult, hogy a stájer gyerek kívánkozott haza.

A szentbékkállai látnivalók közül legtöbben vitathatatlanul a Kőtengert keresik fel. Az itt kialakult érdekes homokkőképződmények teret engednek a fantáziának: mihez hasonlítanak. Különlegesség a „geológiai mérleghinta”, a Kelemen-kő, az úgynevezett ingókő, ami néhány ember súlya alatt másfél deciméterre is kimozdul. Felvetődik a kérdés: a homokkövek miért kemények? „A kemény kvarcit kavicsokon kívül a szemcséket kova cementálta össze masszív kőzetté” – tudtuk meg egy információs tábláról. A Kőtengernél több emberrel találkoztunk, de magányosak voltunk a velétei palotaromnál. 1559-ben – az írásos feljegyzések szerint – a falu földesura a veszprémi püspök volt. Vélhetően ő birtokolta az egykori egyemeletes gótikus épületet. Szentbékkálla környékén kedves túrákat kínál a „Barangolás a Kál nemzetség földjén” tábla: erdei, történelmi és Öreg-hegyi sétát, az erdők, a romok és a pincék, szőlők, gyümölcsösök világában. A falu határában igencsak romos állapotban áll a töttöskáli középkori templom néhány fala. A 12–13. században épült Isten házában – feljegyzések szerint – a 19. században még miséztek. A romok mögött ragyogó napsütésben futottak fel a dombra a gondozott szőlősorok, szép látványt nyújtottak.

A Káli-medence jelenleg legnagyobb lélekszámú települése Kővágóörs, majd 800 lakossal. Neve a honfoglalás kori Örs nemzetségtől származik, e tájon volt szálláshelyük. A „kővágó” előtag a környéken található sziklákra utal, amikből hosszú időn át malomköveket faragtak. A 19. századra mint mezőváros kereskedelmi központtá fejlődött a település. Itt evangélikus, katolikus és zsidó iskola, s pár évig lutheránus algimnázium is működött. Sajnos a csak nyáron nyitva tartó „Kisnemesek Kővágóörsön” című kiállítást nem láthattuk. Kővágóörs közelében a Kornyi-tavat kerestük fel. A náddal, sással benőtt területen alig csillan elő a víztükör, a tavat karsztvizek és csapadék táplálják, értékes madárfészkelőhely. A vizet körülölelő rétet a nép „Koldusmező”-nek hívja, mert a legkarsztosabb vidék, kőhalmok sokasága borítja. Ottlétünkkor gombaszedők hajladoztak a réten, szomorúan mutatták csekély zsákmányukat.

Kékkút községnél római kori maradványok – falak, síremlék – bizonyítják, hogy valaha az Itáliából Aquincumba vezető út mentén település állhatott itt. A falu határában fakadó szénsavas forrást valószínűleg már a rómaiak ismerték. A 18–19. században több – a tájjal foglalkozó tudós – írt az itteni savanyúvízről. A palackozás 1907-ben kezdődött. Akkor „Kékkúti Anna-forrás víz” néven forgalmazták. Az 1911. évi Magyar Fürdő-kalauzban cukorbetegség, vérszegénység, vesebaj és emésztési zavarok ellen ajánlják az orvosok. A párizsi nemzetközi kereskedelmi és gazdasági kiállításon 1912-ben a legjobb ásványvíz aranyérmet nyerte el. 1924-ben a népjóléti és munkaügyi miniszter határozatával gyógyvízzé minősítette a forrásvizet. Tulajdonosváltás során az elnevezés Theodorára változott, ami isten ajándékát jelenti. A legenda szerint Theodora császárné, Justinianus bizánci császár feleségének kedvence volt az itteni savanyúvíz. A táncosnőből társcsászárrá emelkedett nő nagy hatással lehetett férjére, ennek következtében például több, nőknek kedvező törvény született meg. A tíz méter mélyről, több száz millió éves kőzetek közül feltörő forrás vizének oldott ásványianyag-tartalma jelentős: literenként 1600 milligramm, s ebben kiemelkedően magas a kalciumtartalom. A palackozáshoz már több kutat használnak. Az ásványvíz napjainkban is – szénsavas és szénsavmentes formában – palackozva kapható.

A salföldi pálos kolostor romjait kellemes erdei séta után, makkszőnyegen keresztül közelíthettük meg. Hatalmas tölgyek őrzik a Mária Magdolnának szentelt templom, kolostor maradványait. A 15. században 60 pálos kolostor működött Magyarországon. Az erdőben megbúvó szent hely hangulatát a Bakonyerdő Erdészeti és Faipari Zrt. információs tábláján olvasható Áprily Lajos-verssorok híven adják vissza: „Hagyd ott a várost. Csend övembe jöjj, / Hagyd ott az ingerült és hetyke szókat. / Itt fákat, felhőt, forrást üdvözölj, / S hallgasd a zengő, mámoros rigókat.” Megfogadjuk a költő szavait, a Káli-medence nagy részét ugyan bejártuk, de tudjuk, még visszatérünk, hiszen akad látnivaló máskorra is.

Csermák Judit