A cukrászdák dicsérete

Habár ezt a képet némileg árnyalta Tőzsér Árpádnak szinte az emberi lét metafizikáját érintő megjegyzése a kávéházi ember két típusáról, az ún. boros és kávés egyénekről. Amiből aztán messzemenő következtetéseket lehetne levonni, ha lenne kedvünk ad abszurdum vinni a következtetések láncolatát. Én azonban sejteni vélem, hogy Árpád barátom inkább saját személyes vonzalmait és Hamvas Béla iránti tiszteletét rejtette el ebben a filozofikus alapvetésben. Tétele ugyanakkor nem kerülhető ki, hiszen ha létezik kétfajta kávéházi ember, akkor a klasszikus szillogizmus alapján feltételezhető, hogy van „nem kávéházi” is. És mivel az is időben és térben létezik, fel kell tennünk a kérdést, hol és mikor található meg (és fel). Most mellőzzük a Kant-féle gondolkodót, aki nagyon is városához és íróasztalához ragadt ember, tehát legfeljebb sétája közben ütközhetünk belé. Mellőzzük őt azért is, mert az „unalmas” típushoz sorolható. Ahhoz, akiről Weininger szellemesen jegyezte meg, hogy ugyan már mit tudhat az erotikáról, ha soha nem érdekelték az utazás izgalmai és az úton levéshez fűződő metafizika. Vagyis nézzük meg, milyen színhelyei lehetnek annak a nem kávéházi, de azért mozgékony típusnak, aki az asztaltársaságokat nem anynyira kedveli, és inkább a páros kapcsolatokat vagy pedig az egyedüllétet kultiválja.

És most vagyok azon a ponton, amikor magamra kell kérdeznem. Töredelmesen be kell vallanom, hogy nem vagyok kávéházi ember; sem kávés, sem boros. Sőt, ha megkaparom a múltamat, rájövök, hogy kávét is rendszeresebben csak valamikor a negyvenes éveimben kezdtem inni. Mégpedig külső okokból. A nyolcvanas évek végén szanatóriumban voltam a Magas-Tátrában, és megtapasztaltam, hogy az újtátrafüredi Park Hotel kávézójában naponta friss hazai, magyarországi, német és orosz újságokat lehet olvasni. De hát az nem úgy van csak! Valamit rendelni is kellett az olvasás mellé. Borozni? Magamban? Egzisztenciális elhatározásra jutottam: kávét rendeltem. Na de hát az keserű. Ezért aztán sok cukorral kértem. A pincér – jogosan – indoklást kért. Mit tehettem? Rögtönöztem neki egy, a klasszikus natúrfilozófia elemeit sem nélkülöző ideológiát, amelynek a kifejtésétől most eltekintek. Csupán annyit jegyzek meg, hogy ennek az ideológiának a két fő princípiumaként (a görög eredetiben, tudvalevőleg a princípium alapelvet és létokot is jelent) az édesség mint érzet és a nő mint a létezés édessége jelent meg. A pincér, emberismereteit kiaknázva itt-ott belekérdezett az eszmefuttatásomba, majd pedig elfogadta az érvelésemet, sőt mi több, a következő évben már kérés nélkül „sok cukorral” hozta a „fekete levest”.

A fentebb ki nem fejtett ideológia ugyanakkor valamilyen mélyebben rejtőző, és addig nem tudatosított életvitelben gyökerezett. Férfiatlan módon mindig is szerettem – mit szerettem? imádtam! – az édességeket. Amikor a lányaim még kicsik voltak, és eljött a karácsonyfa leszedésének az ideje, a szaloncukrokból és csokoládéfigurákból ugyanannyit követeltem magamnak, mint amennyit ők kaptak. Ma is, ha kedveskedni akarnak nekem, csokit kapok tőlük. Itthon pedig mindig tartalékolok ilyesmit, mert ha nem lenne meg a mindennapi édesség, akkor nem találom a helyem. Még a világmindenségben sem.

No és hol talál rá az emberfia az édességre? A CUKRÁSZDÁBAN. Csupa nagybetűvel írtam le, mert Platón nyomán úgy képzelem, hogy valahol létezik a cukrászdák kvintesszenciája, a cukrászda eszményi volta, a cukrászda mint olyan, amelynek az evilági cukrászdák csupán a hitvány, de létező másolatai. Nos, ezekbe a cukrászdákba jártam be attól az időtől, azaz a hatvanas évek első felétől kezdve, amikor Pozsonyba kerültem, előbb középiskolásként, aztán egyetemistaként, végül pedig pozsonyi polgárként. Nemcsak kávéházi, cukrászda-törzshely is létezhet.

Az enyém a mai Mayer cukrászda volt a Főtér és a Nyerges utca sarkán. Heti két alkalommal – szerdán, amikor útközben a Duna utcáról jövet az „Orbis”-ban megvettem az ÉS-t meg a jugoszláv Džuboksot (a korombeliek emlékezhetnek erre a lapra, amelyből valamiféle képet kaptunk a nyugati popzenéről), és sütemény mellett olvastam el őket, és egy másik napon, amelyre nem emlékszem, de a délutáni képzőművészeti szakkör előtti szabadidőhöz kötődött – jártam be, és lehetőleg a hátsó asztalok egyikét foglaltam el. Ezek a délutánok a függetlenség, a szabadság és valamiféle – Kierkegaard lenne a megmondhatója, milyen – sóvárgás pillanatai voltak. No és azok a krémesek, habrolók, tojáslikőrrel töltött spiccek… Persze, akkor még kávé nélkül.

És ha már a habrolót említettem. A legfenségesebbet Ostraván ettem valamikor a hetvenes évek elején, amikor az Ifjú Szivekkel ott jártunk. Csupán a lelkem keseredett meg, mert a fellépés előtt megállt mellettem egy bácsi, és bizonytalan magyarsággal azt kérdezte, honnan jöttünk, hogy magyarul beszélünk. Mikor mondtam, hogy Pozsonyból, azt válaszolta, hogy az lehetetlen, hiszen arrafelé már aligha élnek magyarok. Őket is kitelepítették. Azóta nem hallott magyar szót, és azt sem tudta, mi van otthon.

Az Ifjú Szivekhez kapcsolható az egyik legmeghatározóbb palacsintaélményem is. Ugyancsak valamikor a hetvenes évek elején Iglón voltunk, és az éppen megnyitott Metropol hotelben voltunk elszállásolva, ahol fenséges túrós palacsintát készítettek. Hadd ne mondjam, hogy a következő évben már nem. A szocializmusnak azok a szép bizonytalan bizonyosságai! De hogy miért Iglóhoz fűződik az utóbbi évek legnagyobb cukrászdacsalódása is ezen a nyáron? Pedig az „Aida”-láncolat két kassai üzletében kedves eladólányok kínálják a finomabbnál finomabb süteményeket.

A Tátrában kreált ideológiához visszatérve: serdülő korom bambaságát levetkőzve, és a nőkhöz közelebb kerülve döbbentem rá az egyik nagy életigazságra. A középkori haláltánc-irodalom egyik darabjában arról van szó, hogy az emberi élet eseményei a Szerencse, a Szerelem és a Halál körtáncának egyes motívumai csupán. Én magam amolyan optimista fatalistaként (oh, Diderot és az ő Fatalista Jakabja!) elfogadtam, hogy a legnagyobb dolgok nem a tervezés, hanem a vágy és a hozzá kapcsolódó jószerencse révén valósulnak meg életünkben. (Erről Zrínyi Miklós is tudhatott egyet s mást.) A szerelem és a halál pedig (itt most hadd ne sorakoztassak fel világirodalmi példákat!) eltéphetetlenül a nőhöz kapcsolódik. (Életem egy fordulópontjának elején egy álom áll, amelyben a Halál Rubens ecsetére méltó, barokkos fenékkel megáldott nő képében jelent meg előttem. És ez a megmarkolásra késztető testrész nem az elmúlás rettenetét, hanem a duhaj szexuális vágyat ébresztette fel bennem.) Viszszatérítve gondolattársításaimat az eredeti témához: valahogy úgy alakultak körülöttem a dolgok, hogy nők és cukrászdák egymáshoz kötődtek, egymás hatását erősítették vagy gyengítették. Azaz: a kreált ideológia a hegeli világkép mintájára működött, ahol gondolat és valóság nem különböznek egymástól.

Egyetlen példán szeretném demonstrálni ezt a tételemet. 1989 novemberében meghívást kaptam Budapestre egy Erdélyi Jánosról szóló konferenciára. Az Erdélyi-unokák, T. Erdélyi Ilona irodalomtörténész és Erdélyi Zsuzsa etnográfus vettek a pártfogásukba, akikkel korábbi időből ismertük egymást, és akiknek tetszettek a jeles nagyapjukról szóló filozófiatörténeti tanulmányaim. A konferencia végeztével elvittek a budai várban található patinás Ruswurm cukrászdába, ahol a csodás sütemények melletti beszélgetés közben izgalmas szellemi élményekben is részem volt. Az érett nők bölcsessége! A sors kifürkészhetetlen szeszélyei révén aznap este Budapestre érkezett egy hosszú szőke hajú, karcsú kolleginám Pozsonyból, aki nem a szellem mélységeit, hanem a tökéletes test kimeríthetetlen esztétikai és fiziológiai potenciáit hozta magával. Másnap én vittem el őt a Ruswurmba. Szerintem máig emlékeznek az akkor felszolgáló lányok arra, ahogyan egy férfi, kezében a friss újsággal felugrik az asztaltól, és „kitört a forradalom, gyerünk haza!” felkiáltással, a mellette ülő szőke nőt kézen ragadva, kirohan a cukrászdából. Szép, fiatal nő és forradalom – micsoda mázli! (Amikor tavaly elmeséltem ezt a történetet Ferko Mikloškonak, ő azt kérdezte: „Megvan még annak a nőnek a címe?” Érdekes módon, a cukrászdáét nem kérdezte. El is fogja őt kerülni az élmény. Szerintem.) És a sors továbbra is kegyes volt hozzám: később olyan nővel ajándékozott meg, akiben egyesült a bölcsesség és a szépség. Hogyan fejezhettem ki a hódolatomat előtte? A Ruswurm cukrászda bemutatásával. Megértette, hogy személyes sorsom egyik legintimebb részét tártam fel előtte. Vagy két évvel később, vasárnap délben rám telefonált: „Menjünk délután cukrászdába. Hogy hová? Hát a Ruswurmba.” Budapest egy ugrás. És a cukrászda, de főként az ő kérése amúgy is a köznapokon túl volt. Azt a délutánt sosem felejtem el. Talán ő sem!

Vele persze más budapesti cukrászdákat is végiglátogattunk. Főként a szecessziós stílusúakat és berendezésűeket szerettük. Megfigyelte és végiggondolta-e már valaki a cukrászdák édes illatához olyan jól illő szecesszió rendszerbeli szerepét az esztétikai világszemléleten belül? Ingyen és bérmentve felajánlom disszertációs témaként. A cukrászda számomra a város civilizáltságának olyan jellemzője, amely – ha hiányzik – az adott várost a premodern világba veti viszsza. Ebben a városban én idegennek és számkivetettnek érzem magam. Vagyis – folytatva és kibővítve a fentebb jelzett ideológiát – a cukrászdának identitásképző ereje van. Számomra a város lelke rejtezik itt. Mégpedig a lelkiségnek az a rétege, amelyik mindig „érdek nélkül tetszik”. Ahogyan a sorsunkat meghatározó nő is. És most képzeljenek el olyan várost, ahol nincs cukrászda! Mit kereshet ott az ember fia?

Mivel azonban a dogmatikusságot annyira rühellem, mint a szomszéd kutyája a Cili nevű fekete macskámat, „cukrászdaelméletemet” úgy teszem kritikai vizsgálat tárgyává, hogy az utóbbi időkben néha betévedek egy-egy teázóba. Például Nyitrán van egy nagyon kellemes, a zsinagógával átellenben. Be kell azonban vallanom, hogy itt is rendelek valamilyen süteményt a különböző teavariációkhoz. Nem csoda ez, hiszen aki ismeri a helyet, tudja, hogy a teázóból kilépve, néhány méterrel odébb található a Billich cukrászda. Vagyis, idézve egyik kedves irodalmi alakom, a Vančura Szeszélyes nyarában szereplő Antonín, a fürdőmester szavait: „ami a hibáimat illeti, sajnos kiküszöbölhetetlenek. Láttam ma egy mosónőt, aki térdig állt az Orse vizében. Annánál sokkal rútabb volt, és mégis világossá vált a számomra, hogy nem javultam meg.”

Vegyék ezt adaléknak a cukrászda-metafizikához.