Kína kopogtat a világ ajtaján

Donald Trump nagyszabású ázsiai körútja egyfajta tükröt tartott a bombasztikus jelzőket pufogtató, ám a gyakorlatban kevéssé eredményes amerikai elnök elé. Pekingben, a Tiltott Városban szinte egymásnak udvarolt a Fehér Ház első embere és a Kínai Kommunista Párt minapi kongresszusán posztján megerősített Hszi Csin-ping pártvezér és államfő. 

Trump az emberi jogokról szót sem ejtett, sutba vágta korábbi kirohanásait a kínai külkereskedelmi többlet miatt, ehelyett – vérbeli üzletemberként – 250 milliárd dolláros üzleti szerződést kötött az országát vaskézzel irányító, politikai nézeteit a „nagy kormányos”, Mao szintjére emelő Hszivel. Majd Vietnamban az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) csúcstalálkozóján, ahol Kínától kezdve Indián át Oroszországig 21 ország vezetője vett részt, Vlagyimir Putyin orosz elnökkel elcsevegett a szíriai konfliktusról, és megértően bólogatott, amikor az orosz elnök közölte, nem avatkoztak be az amerikai elnökválasztási kampányba. Mindeközben Trump egyetlen vagdalkozó Twitter-bejegyzést sem tett közzé, ami nála az önuralom netovábbja.

Itt azonban véget is ért a bájolgás, Trump az APEC csúcsán visszatért szokásos hangneméhez, kijelentve: többé nem tűrheti el a tartós igazságtalanságokat a kereskedelemben, és ragaszkodni fog az egyenlőség elvéhez. Dörgedelmeit ugyan meghallgatták, majd a csendes-óceáni térség országai simán megállapodtak egy szabadkereskedelmi egyezményről, amelynek megtárgyalásáról Trump korábban kivonult. Az önuralom ideje szintén véget ért, Vietnamban már nem bírta ki, hogy ne rontson neki az észak-koreai diktátornak, Kim Dzsong Unnak, akinek külügyminisztériuma az érzékeny lelkű Trumpot vénnek nevezte, miközben – ahogy Trump fogalmazott – ő soha nem nevezte Kimet se kövérnek, se alacsonynak.

Mindebből az szűrhető le, hogy Trump kiszámíthatatlan külpolitikája miatt, a fellengzős szavak és a tényleges tettek közötti szakadék mélysége miatt az Egyesült Államokra mind kevésbé lehet megbízható és a vezető gazdasági, védelmi ügyek iránt megkérdőjelezhetetlenül elkötelezett szuperhatalomként tekinteni. Már ott tartunk, hogy az USA befelé fordulásával a Fehér Ház mostani lakója mintha átengedné a kezdeményezést az öntudatára ébredő Kínának, amely él is a lehetőséggel: Peking a Tajvan és Szingapúr közötti, stratégiai fontosságú hajózási útvonalak által barázdált Dél-kínai-tengert fokozatosan fennhatósága alá vonja, ezzel párhuzamosan az úgynevezett Selyemút-koncepció keretében Kína egészen Nyugat-Európáig nyújtja ki csápjait. Ha ez túlzásnak tűnne, ne feledjük, Szlovákián keresztül éppen ma megy keresztül az első, a távol-keleti országból indított, konténerekkel megrakott tehervonat, amit mi lelkes kalaplengetéssel, miniszteri szinten fogadunk. Peking ugyan nyájasan a kereskedelemről, a gazdasági kapcsolatok fontosságáról beszél, miközben ez része a kőkemény geopolitikai lökdösődésnek, olyannyira, hogy bizonyos területeken már rést is ütött az amerikai hegemónián.

Nem kell okvetlenül az Egyesült Államokat kedvelni, de azért tegyük hozzá, a Kína által képviselt államközpontú, a demokráciát csak hírből ismerő irányítási elv jóval kevésbé szimpatikus. Ahogyan Robert Kagan politikai gondolkodó írta: „A történelem során minden nemzetközi rend az adott kor legerősebb országainak eszméit és érdekeit tükrözte, és akárhányszor más eszmékkel és érdekekkel rendelkező országok javára mozdultak el az erőviszonyok, a nemzetközi rend is mindig megváltozott”. Tegyük hozzá, hogy a nemzetközi rend változása esetenként zűrzavarral, háborúkkal jár, ami napjaink fegyvereit ismerve katasztrofális hatással lenne az emberiségre. Persze, a befelé forduló trumpi Amerika átmeneti állapot is lehet és a következő elnökválasztás után újra az átgondolt, a szavak és tettek közötti összhangot megtaláló Washington lép színre a twitterező, verbális össztüzet zúdító Trump helyett. A jövő kifürkészhetetlen, a NATO türelmét tesztelő Moszkva, a manőverezésének földrajzi lehetőségeit érezhetően tágító Peking és a Fehér Házon belüli zűrzavar miatt bukdácsoló Washington közötti versenyfutás kimenetele ismeretlen. De ezért némi biztatásul idézzük fel Winston Churchill brit miniszterelnök kétélű bókját: az amerikaiakra mindig lehet számítani, hogy helyesen cselekednek, de csak miután minden más lehetőséget kimerítettek.

Ajánló