Lenyelni a Horthy-falatot

Mindig őszinte szimpátiával viseltettem a szlovákiai reformátusok közössége iránt. Éveken át figyeltem a munkájukat kívülről – rengeteg dolgos, szorgos ember van köztük, akiknek nagyon sokat jelent a hit, és fontosnak tartják, hogy közösségbe kovácsolják a fiatalokat. 

Ez a munka pedig rendszerint beérik: a fiatalok aktívak, legyen szó akár önkéntes munkáról, szervezésről, vagy az elesettekkel, például a leszakadó roma közösségekkel való foglalkozásról.

Épp ez a gyakorlatiasság, tettrekészség az, ami tetszik bennük. S ezért állok teljesen értetlenül az előtt, hogy olykor mindezt felülírva vannak egyes vezetőiknek olyan megnyilvánulásai, melyektől feláll a hátamon a szőr. Mert ültem már végig olyan református istentiszteletet, ahol a lelkész hihetetlenül mélyen és szépen beszélt a felebaráti szeretet természetéről, és pár éve olyat is, ahol egy másik lelkész – felülve az akkor épp aktuális migránsvonatra – a menekültek ellen ágált. Kifelé menet több gyülekezeti tag arcán is ugyanazt a döbbenetet véltem felfedezni, amely az enyémen is ülhetett.

De furcsának találtam a Trianon-emlékoszlopot is a komáromi parókia épülete előtt – mert ugyan az általam ismert reformátusoknak fontos a magyarságuk megélése, de a történelmi traumák fetisizálása nagyon távol áll tőlük. S ezért tűnik furcsának az is, hogy most Hodosban az ottani lelki vezetők egy Horthy Miklósnak akarnak emléket állítani.

Horthy Miklós államférfiúi megítélése minimum vegyes, de inkább negatív a történészek körében és a magyar társadalomban – még akkor is, ha lehántjuk róla a kommunizmus mindent felemésztő propagandája által ráhordott sárburkot. S ezt a „vegyest” csupa nagybetűvel kell érteni. Még a máskor a szélirány- és légyröpte-megmondásban oly határozott Orbán Viktor sem tudja lenyelni, de kiköpni sem a kormányzót. Nagyon fontos lenne, hogy tisztázzuk végre megítélését, az azonban valószínű, hogy nagyon sok víznek kell még lefolynia a Dunán, hogy legalább egy kicsit közeledjenek az álláspontok.

Két dolog azonban biztos. Az egyik, hogy Horthy – lehetett bármekkora államférfi egyesek szerint – nem lépett fel a zsidók védelmében. Aláírta 1920-ban a numerus clausust, antiszemitának tartotta magát, jó zsidókról és rossz zsidókról beszélt, és 1944-ben nem lépett azonnal, legitimálva ezzel a deportálásokat. Csak akkor állította le azokat, amikor már csaknem félmillió embertársunk mögött bezárult Auschwitz-Birkenau kapuja.

A másik biztos dolog pedig, hogy megítélésében mindez kulcsszerepet játszik, ezt nem lehet lehántani róla. A hodosi Horthy-szobor állíttatói persze másként vélekednek, ők református államférfiként akarnak róla megemlékezni. Ennek az érvnek azonban körülbelül olyan az érvényessége, mintha Kádár Jánosnak, a sakkjáték nagy mecénásának és szerelmesének akarnának szobrot állítani a sakkozók. Hiszen Csermanek elvtárs idejében, 1978-ban még sakkolimpiát is nyertek legjobbjaink, megelőzve a Szovjetuniót is.

Egy történelmi személyiséget egyszerűen nem lehet csak jobb, vagy csak bal profilból szemlélni. Hatalmas problémákhoz és fejetlenséghez vezet, ha a történelem magyarázatának objektív felelősségét kivesszük a történészek kezéből, és az átlagember, ne adj isten az aktuálpolitika kezébe adjuk. A szelektív történelemmagyarázás jelenségének köszönhetjük például, hogy a Slota-féle SNS a közösségünk fején táncolhatott hosszú évekig. Részben ennek köszönhetjük Kotlebáék előretörését is. Ebbe a hibába nem szabad beleesnünk újra meg újra.

Egy normális világban szobrot csak olyan ember érdemel, akit makulátlannak ítél meg a történelem. Horthy pedig messze nem ilyen ember volt. S jó lenne, ha a református vezetők is belátnák: az ilyen egyházidegen fetisizálás nagyon rossz hatással van azokra az eredményekre, amit a református közösségek tagjai verejtékes munkával elértek.

Ajánló