Déjà vu

Az embernek néha olyan érzése támad, hogy bizonyos, egymástól teljesen független dolgok fura módon összefüggnek, mintha valamiféle megmagyarázhatatlan kölcsönhatás lenne ott, ahol erre látszólag semmi ok. 

Andrej Kiska
Jozef Jakubčo felvétele

Ilyesmi jut az ember eszébe az aktuális Kiska-ellenes hadjárat láttán, melynek újabb részletei láttak napvilágot a napokban. (Igaz, a legújabb, földvásárlással kapcsolatos ügy még gyengébbnek tűnik az előző, adóügyeskedősnél.) Ám a történet egyre inkább kezd hasonlítani a Mečiar–Kováč harcra.

Annál égetőbb ez az érzés, hogy az utóbbi hónapokban sorra jönnek elő nem is olyan távoli múltunk csontvázai, különböző események kapcsán: Michal Kováč halála, az Únos című film, a mečiari amnesztiák eltörlése, s legújabban a Mečiarról szóló dokumentumfilm, amely mától látható a mozikban. Mintha máig nem tudtuk volna megemészteni azt a rövid, de államiságunk számára annyira meghatározó időszakot, amit mečiarizmusnak hívnak. Már ha véget ért egyáltalán.

Az utóbbi csaknem három évtized hazai történéseit szemlélve ugyanis felmerül az emberben, hogy az 1998–2006 közötti Dzurinda-, majd a rövid Radičová-éra inkább elhajlásnak tekinthető a rendszerben, melynek alappilléreit az alapító atya állította fel, s melyek kisebb módosulásokkal ugyan, de máig tartják magukat. Ennek a rendszernek egyik sajátossága, hogy az ellenfelet el kell lehetetleníteni. Ha kell, emberrablással, azzal, hogy nemzetárulónak, urambocsá´ magyarbarátnak kiáltjuk ki, vagy ha ez már nem működik, elhitetjük róla, hogy csaló meg tolvaj.

Kiska pedig valóban rendszeridegen, kívülről jött elem, minden jel szerint egyik oligarcha sem tartja a markában, s ráadásul nagyon népszerű. Nem csoda, hogy a rendszer rendkívüli veszélyforrásként azonosította, s ehhez méltón jár el vele.

Persze, az „adóoptimalizációs” sztorival Kiska nagy segítséget adott az őt diszkreditálni akarók kezébe, nyilvánvaló, hogy a kampányköltségek elszámolása körül nem volt minden kóser. Csakhogy mindezzel együtt az államfőt messze nem lehet egy lapon említeni mondjuk a kormányfőnek otthon adó Bašternákkal, vagy egy zsákba tenni a kormányzó politikai garnitúrával. Mert utóbbi erre hajaz, s próbálkozásai egyre átlátszóbbak és nyilvánvalóbbak.

Csak nehogy az legyen a vége, hogy a fürdővízzel együtt a csecsemőt is kiöntik, azaz annyira felhúzzák Kiskát, hogy végül meggondolja magát, s mégis beszáll a pártpolitikába. Végül is ezzel csak a történelem ismétlődne, hiszen a Kováč-ellenes csörte is végül Mečiar bukásához segített hozzá.

Ajánló