Soros sörösök

Nem szeretem a sört. Megiszom, mert sörkultúrában élek. Arra viszont kifejezetten allergiás vagyok, ha szlovák honfitársaim sörösnek neveznek.

Piszlicsáré fonetikai problémának tűnhet, de ha valaki napi szinten hallja azt az „ö” helyett, hogy „o két ponttal”, egy idő után besokall. Még a levéltáros hallgatóim sem mentesek a vírustól, pedig őket jól meggyúrják paleográfiából, és szlovák létükre nálamnál folyékonyabban olvassák a középkori magyar szövegeket.
 
Az a két pont nem tollhiba az „o”-n – kántálom tanárosan –, nem légypiszok. Röntgenre nem tetszenek járni, atyafiak? No, ugye! Azt bezzeg „rentgen”-nek ejtik. Akkor hogy lehetne „o”?
 
Restellem, hogy szlovakistába oltott hungarológusként is csak ennyit tudok tenni a betűkép és a hangzó integritásáért. Azt pedig még inkább, hogy képtelen vagyok rájönni, miért tapasztják rá minden olyan „o”-ra a dupla légykakit, ami mögött magyar veszélyt sejtenek? (Örbán, Sörös.)
 
A cseheknél viszont egy leányági szála van ennek a jelenségnek. Amióta Škvorecký megírta a Legenda Emöke (rövid ö-vel!) című novellát, jaj, annak a temperamentumos magyar nőnek, akinek „o” van a nevében. (Ildikö, brrr.)
 
Valahogy ebben a közép-európai szláv légtérben szabadgyökökként kallódnak diakritikus jeleink, és zsigeri impulzusra akármikor beindulhat a ráolvasó: pont, pont, vesszőcske, készen van a magyar fejecske. 
 
Racionális magyarázat híján kénytelen vagyok mitológiai forrásmunkához nyúlni. Itt van például Vladimír Mináč hírhedt esszéje, a magyarok iránti mitikus gyűlölet apológiája. Innen fújna a szél? A prehistorikus időkből? Ugyan már, ki olvas ma közel negyvenéves szöveget? Amikor a napilapok is megírják, kit és miért kell utálni.
 
Azért a 90-es években még más volt a széljárás. A mečiari érában még sokan számon tartották Rudolf Chmel főbenjáró bűnét, hogy magányos szélmalomharcosként megvédett minket. Rajta is maradt a bélyeg, hogy eladta a lelkét a magyaroknak. Egymás közt vagyunk, nyugodtan leírhatom: jó boltot csináltunk vele. Egy huncut garasunkba se került, mégis a nyitott polgári társadalom legfontosabb műhelyeit gründolta össze nekünk (is). Az ám, csakhogy a Kalligram, az OS és az Open Society Foundation egy épületben székeltek, s aki az ajtaján belépett – akár egy csillagkapun –, az mind a magyar szuverenitás érdekében ténykedő, sátáni Sörös birodalmába jutott. 
 
Szerencsére a mítoszképzés kereke is forgandó. Legutóbb az államelnök és a külügyminiszter lettek a soros bérencek. Interkulturális olvasatban olykor szédületes kanyarokat vesz ez az odaátról fújó szél, ugyanakkor kifejezetten mulatságos is tud lenni. Nem kell kivárni a végét, egy pofa ser mellett folyamatosan lehet rajta röhögni.

Ajánló