A vágy villamosa

Tizenöt perc van indulásig, és már egy ülőhely sincsen – jelentette be turista apu a vele szemben ülő turista anyunak, de olyan hangerővel, hogy az egész kocsi hallhatta a tátrai villamos csorbatói végállomásán.

Ján Krošlák illusztrációs felvétele
Én pedig kerek egy percig örültem ennek a szabad ülőhelynek – kontráztam volna neki, de visszafogtam magam. Szundikálást terveztem. Rövid volt az éjszaka, hosszú a túra, lefelé jövet pedig belerúgtam egy sziklába, iszonyúan sajgott a lábam. Ez a bölömbika meg itt fog nekem kakukkolni hazáig.
 
Hivatalos hangnemben beszélt (stanovený čas). Nyugalmazott vasutasnak nézett ki. Forgalmista vagy hangosbemondó lehetett. Most éppen mindkettő egy személyben. Élre vasalt nadrágján jegyzetekkel kiegészített vasúti menetrend feküdt kiterítve, tekintete az utastér és a karóra számlapja között villódzott.
 
Nyolc perc múlva indulunk, és már alig van állóhely – bömbölte hét perc elteltével Mr. Vasalt Nadrág, miközben a csapzott hajú, bakancsos utasok hátizsákjai, túrabotjai egyre jobban veszélyeztették alkalmi életterünket. – Ugye megmondtam, hogy ne menjünk cukrászdába? Ugye igazam volt? – nyugtázta önelégülten, de asszonykája csak biccentett, gondolatban még az elmulasztott tejszínhabhegyek között járt.
 
Odanézz, hogy tódul befele a csürhe népség, akár a menekültek! – Szerencsére ezt a megjegyzését a méregdrága világmárkás cuccokban tolongó német, angol és holland túrázók nem értették. Én ettől függetlenül elkapartam magam szégyenemben: Basszus, ennek nincs más izgalom az életében? Nincs más öröme csak a káröröm?
 
Közben valóban kritikussá vált a helyzet. A tülekedő, sikoltozó, szitkozódó tömegre a hivatalos hangosbemondó is ráreccsent: a szerelvény túlterhelt, biztonsági okokból ne szálljon fel több utas!
 
Civil vasutasunk arca elkomorult, félredobta gyöngybetűs jegyzeteit, és ezúttal normális hangerővel közölte velünk, a környezetével: Szituácija je mimorádná! A nyelvjárásban kihirdetett rendkívüli állapotot, annak rendje-módja szerint, a civil lakosság védelmében hozott rendeletek sora követte. Fiatalka álljon föl, öregecske üljön le, anyu vegyen az ölébe egy diáklányt, a dagadt lábú hölgy tegye föl a lábát, ő maga pedig egy tömött hátizsákot kapott az ölébe.
 
Erre nem számítottam. Hogy hivatalosan is lábadozó leszek. Ó, hát, ilyen a rendkívüli állapot? Milyen más ez így, mint törvénybe foglalva olvasni!
 
A villamos menetrend szerinti időben csikorgó kerekekkel lomhán meglódult. A dülöngélő tömeg fel-felsikkantott egy-egy élesebb kanyarban, de mi, apu fennhatósága alatt utazó öregek, gyerekek és betegek mindvégig biztonságban éreztük magunkat.
 
Ekkor már kifejezetten sajnáltam, hogy civilként csak négy székre terjedhettek ki a jogkörei. És milyen kár, hogy ő volt az egyetlen ennyi utas között.

Ajánló