Milánói mindennapok: egy stadion, két csapat

78 328 néző, csaknem ötmillió eurós rekordbevétel, a tele­vízók és egyéb képernyők előtt pedig kíváncsi százmilliók: a nagy milánói derbi, a Derby della Madonnina, az Internazionale és az AC Milan összecsapása ismét megmozgatta a világ szurkolóit. 

Az Inter fordulatos, az utolsó percig izgalmas összecsapáson verte az AC Milant a Serie A rangadóján
SITA/AP-felvétel
A Serie A 8. forduló­jában az Inter­nazi­onale 3–2-re verte a városi rivális AC Milant, Mauro Icardi pedig háromszor is betalált a találkozón. A mérkőzés során kétszer is vezettek a végül győztes kék-feketék, de először Suso, majd Bonaventura egyenlített. 
 
A mérkőzés végén már úgy nézett ki, hogy marad a döntetlen, amikor a 90. percben Ricardo Rodriguez szabálytalanságáért büntetőt ítélt Tagliavento játékvezető, Mauro Icardi ezúttal sem hibázott, triplájának köszönhetően az Inter bezsebelte a három pontot, és tapad az éllovas Napolira. 
De hogyan jutottunk el odáig, hogy előzetesen semmiképp sem volt túlzó sértés roncsderbinek aposztrofálni a két gigász összecsapását?
 
A modern futball bölcsője
 
Milánó ikonikus arénája, a San Siro/Giuseppe Meazza Stadion utoljára 1985-ben esett át komolyan átalakításon: a Heysel-katasztrófa után a férőhelyek számát 90 ezerre csökkentették, megszigorították a biztonsági szempontokat, és egyben felkészítették a létesítményt az 1990-es világbajnokságra. 
A vb aztán egy óriási meglepetéssel kezdődött, mivel a nyitómérkőzésen a címvédő Argentína 1–0-s vereséget szenvedett Kameruntól – a Giuseppe Meazzában. A világ szeme Olaszországra, és a modern futball szimbólumának számító Giuseppe Meazzára szegeződött: a stadion nem kevesebb, mint hat mérkőzésnek adott helyszínt a vb során, otthont adott a BEK-ben duplázó, szinte verhetetlennek tűnő AC Milannak és az 1989-ben bajnokságot és olasz Szuperkupát nyerő, UEFA-kupa-győzelem előtt álló Internazionalénak is. 
 
Paolo Maldini, Franco Baresi és Marco van Basten futott ki a pályára hétről hétre, míg a túloldalon Giuseppe Bergomi, Walter Zenga, vagy nem sokkal később a brazil Ronaldo. Amíg azonban az 1990-es évek elején a stadion a modern futball bölcsője volt, addig 2017-re inkább a modern futball emlékműve: sem a lassan elavuló stadion, sem a benne játszó csapatok nem veszik fel a versenyt a legjobbakkal. 
 
A hanyatlás
 
Az AC Milan és az Internazionale 18-18 bajnoki címmel büszkélkedhet, emellett összesen 15 nagy európai trófeát nyertek 12 Olasz Kupa-győzelem mellett. 2011-ben az AC Milan a hetedik volt a Deloitte leggazdagabb csapatokat bemutató listáján, az Inter a nyolcadik. Azóta viszont zuhanórepülésben van mindkét klub. 
 
Az utolsó év, amikor mindkét óriás a Serie A dobogóján tudott végezni, a 2012/2013-as időszak volt – az utolsó szezon, amikor szintén mindkét csapat ott volt az európai kupaküzdelmekben is. 
A mögöttünk álló öt szezonban az AC Milan kispadján nem kevesebb, mint hat menedzser ült, az Inter pedig eközben olyan bravúrokat mutatott be, mint az, hogy 14, illetve 27 meccs után is képes volt edzőt meneszteni, Frank de Boert és Stefano Piolót. 
 
Ami a Milant illeti, a jelenlegi szezon sem különbözik sokban a mögöttünk állóktól: a csapat a tizedik helyen szerénykedik, a mérkőzései felét elveszítette, edzőkérdés lóg a levegőben – csak ugye közben 200 millió euró felett költött a klubvezetés erősítésekre. Az Inter viszont végre kilábalni látszik a gödörből: a csapat egyelőre veretlen a bajnokságban, és csak két pontra áll a listavezető Napoli mögött, megelőzve a Juventust. 
 
Luxushotelből a szegényházba
 
A nagy képet tekintve azonban egyelőre ők sem örömködhetnek túlzottan: a klub a 19. a Deloitte pénzügyi rangsorában, a Milan a 16, miközben 2010 óta zuhannak a bevételeik – piros-feketéké 16 százalékkal, a kék-feketéké 27-tel. Ha azt is hozzávesszük, hogy ugyanebben a periódusban (2010–2017) a Manchester United nem tévedés, 234 százalékkal növelte a kereskedelmi bevételeit, akkor könnyű belátni, micsoda versenyhátrányba került Milánó Európa élvonalához képest. A zuhanás természetesen nem önmagában pénzügyi: ugyanannyira szakmai is, ami a klubvezetésben, és ennek következményeként a pályán is jelentkezik. 
 
„Amikor az Inter mindent megnyert 2010-ben, egy bögre nem sok, annyit sem adtak el pluszban, a klubnak egyszerűen nem volt semmiféle kereskedelmi koncepciója. A klubvezetés képtelen volt az üzleti életben hasznosítani azokat a sikereket, melyeket a pályán elértek. Szerintem az is képtelen helyzet, és a világon példátlan, hogy a stadion hivatalos shopjában 120 eurót kérnek egy mezért, de közvetlenül a bejárat mellett megvehetem a hamis változatot 20 euróért, és a klub ehhez csak asszisztál” – mondta a BBC-nek Luca Taidelli olasz újságíró a hétvégi derbi előtt. 
 
A klubvezetés gyenge teljesítménye értelemszerűen visszaüt a játékospolitikára is. A 2017-es nyári átigazolások során két játékos is érkezett a klubhoz a 30 millió feletti ártartományból, Leonardo Bonucci és André Silva. Ezt megelőzően a Milan utoljára 2002-ben fizetett legalább 30 milliót egy játékosért, akkor Filippo Inzaghiért. Az Inter egyetlen játékost vásárolt 30 millió felett az elmúlt három évben: Joao Mario érkezett 37,5 millió euróért a Sportingtól. 
 
Összehasonlításképpen: a Deloitte pénzügyi listáján a 10. helyet foglalja el az olasz focit agyonnyerő Juventus, amely az elmúlt három szezon mindegyikében három játékost igazolt a 30 milliós kategóriában, sőt a Napoli csatáráért, Gonzalo Higuaínért simán kifizették a 90 milliót is. 
 
Közös lónak túros a háta
 
Az, hogy a stadion tőszomszédságában fillérekért lehet kapni a hamisított kacatokat, csak egy probléma a sok közül: a San Sirónak nincs komplex üzleti stratégiája a kihasználtságra, a profitmaximalizálásra, a turistacsalogatásra. Képzeljünk csak el egy átlagos hétvégi jelenetet: a bejáratnál és a kiemelt területeken a kék világítást pirosra cserélik. 
 
Az Inter legendáit a Milan nagyságai váltják a falakon, a kék székborításokat pirosra cserélik, a falakat átalakítják, mindenhol cserélődik a design, tucatnyi munkás sokórás feladata, hogy elvégezzék az átalakításokat, és aztán minden kezdődik elölről – na, ehhez most vegyük hozzá a hétvégi fordulókat, illetve a nemzetközi kupaküzdelmekkel járó váltást, és azonnal láthatjuk, micsoda káoszt és teljesen felesleges energiaveszteséget okoz a közös tulajdon. Pontosabban csak a közös használat, hiszen a stadion csak a klubok otthona, de nem a tulajdona. 
 
Ez aztán további problémák forrása. Ha például jogi kötelezettségek miatt fel kell újítani a stadion illemhelyeit, akkor mindkét oldalról három-három klubtisztviselő összeül, és relatíve gyorsan megszületik az egyezség. Ha azonban nem jár jogi kötelezettséggel a fejlesztési igény – legutóbb például nem az illemhelyek felújítása, hanem a számuk bővítése szerepelt a programban –, akkor végtelennek tűnő egyeztetési procedúrába fog a két klub, melynek végén sokszor nem születik semmilyen döntés. 
 

2012 és Diego Milito óta Mauro Icardi az első játékos, aki képes volt triplázni a milánói derbin
TASR/AP-felvétel
 
Ugyanez igaz a szponzori szerződésekkel és fejlesztésekkel kapcsolatban: csak olyan beruházás hajtható végre, ami nem ütközik egyik klub egyetlen igényével, szempontjával sem. 
 
A pénznek is van szaga
 
A mögöttünk álló idők során mindkét klub gyakorlatilag egyenlő volt, szimbiózisban élt a tulajdonosával: 1996 és 2017 között a Milan a médiamogul Silvio Berlusconival, aki Olaszország miniszterelnöke is volt egy időben, az Inter pedig 1995 és 2013 között a milliárdos üzletemberrel, Massimo Morattival. 
 
Mindkét klubelnök hatalmas összegeket fektetett be a labdarúgásba és a csapatába, nem sikertelenül: a kétezres években a Milan kétszer is megnyerte a Bajnokok Ligáját (2003, 2007), míg az Inter – első olasz csapatként – 2010-ben, alig hét éve egyenesen triplázni tudott.  
 
 Ma mindkét klub kínai befolyás alatt áll. A Li Jung-hung vezette Rossoneri Sport Investment 740 millió euróért vásárolta meg az AC Milan tulajdonrészének 99,93 százalékát (az összeg tartalmazott egy 220 millió eurós adósságrendezési tételt is). Az Inter többségi tulajdonosa a szintén kínai Suning Holdings Group Co, amely 590 millió eurót fizetett a részvények 68,55 százalékáért. 
 
Bár mindkét befektető tőkeerős csoportnak tűnik, semmiféle ismeretük, gyakorlatuk vagy kapcsolati hálójuk nincs Olaszországban, nem beszélve a politikai kapcsolatokról, amivel további versenyhátrányba kerültek a riválisokkal szemben. 
 
Ugyanakkor hosszú idő után először parádés meccset hozott Derby della Madonnina, és ennek manapság valószínűleg nemcsak a két csapat szurkolói örültek, hanem az olasz óriásokat hiányoló futballdrukkerek is. 
 
Hegedűs Henrik

Ajánló