„A korcsolyázás legyen szép”

Tizenöt évesen járt először Pozsonyban, a 2001-es műkorcsolya-Eb-n, ahol bámulatos forgásaival hívta fel magára a figyelmet. Később olimpiai ezüstérmet és két vb-címet nyert, jelenleg pedig edzőként és koreográfusként dolgozik. A svájci Stephane Lambiellel az Ondrej Nepela Trophyn beszélgettünk, ahová új tanítványát, a lett Diana Nikitinát kísérte el.

Stephane Lambiel azt szereti, ha bele tud feledkezni egy kűrbe
Reut Golinsky felvétele

Emlékszik még a régi Nepela-stadionra, ahol élete első Európa-bajnokságán vett részt?

Nagyon jól emlékszem rá. Elég nagy különbség most itt lenni ebben az új csarnokban. Emlékszem, hogy nagyon izgatott voltam az első Eb-m miatt. Arra is emlékszem, hogy aztán eljöttem Pozsonyba a Nepela-emlékversenyre is, és megnyertem, pedig általában nem szerepeltem jól a szezon eleji versenyeken. De itt valahogy nagyon jó volt a közeg, és jól korcsolyáztam. Versenyzőként is jól éreztem magam Pozsonyban, aztán pedig jártam itt néhányszor show-kkal is. Most is kimentünk sétálni az óvárosba, ami nagyon hangulatos. Jólesett visszajönni.

Sok minden változott azóta, hogy azon a bizonyos 2001-es Eb-n mindenkit lenyűgözött a hihetetlen forgásaival. De mi az, ami azóta is ugyanaz maradt?

A korcsolya iránti szenvedélyem ugyanaz, és szerencsés vagyok, hogy ezt a szenvedélyt, tudást, tapasztalatot megoszthatom a tanítványaimmal is. Még mindig sokat lépek fel show-kban, úgyhogy magam is élvezhetem a korcsolyázást, emellett a védenceimet irányítom, hogy ki tudják hozni magukból a legtöbbet. Ez is nagyon szép feladat. Amíg versenyeztem, sosem hittem volna, hogy egyszer edző leszek, de most nagyon nagyra értékelem ezt a munkát. Minden nap tanulok a tanítványaimtól, szeretek velük lenni, és örülök, ha megtaníthatok nekik valamit ahhoz, hogy jobb korcsolyázók és jobb emberek lehessenek. Azt gondolom, a korcsolyázás remek lehetőség arra, hogy megismerd a tested és a lelked, és örülök, hogy mellettük lehetek e folyamat során.

Miben más az edzősködés, mint a koreografálás?

Egy koreográfia elkészítése csak egy kis időt vesz igénybe az egész szezonból. De ha edző vagy, akkor minden egyes napot neked kell megtervezned, az edzéseket, a regenerációt, a versenyeket, a szabadnapokat… Minden tervet az edző készít, szóval ez teljesen más feladat. Szerencsés vagyok, mert számíthatok Saloméra (Salomé Brunner, Stephane Lambiel koreográfusa versenyzőkorából – a szerk. megj.), akivel tízéves korom óta együtt dolgozom. A szezon előtti koreográfusi munka nagy részét együtt csináljuk, a szezon közbeni apró módosításokat viszont már nekem kell megoldanom. Ezért nagyon fontos, hogy túl legyünk az első versenyen, mert az mutatja meg, hol is tartunk éppen, min kell még javítani. Szeretem a koreográfusi munka kreativitását, de azt a tervezést is, amit edzőként kell végeznem. A saját időmet is nagyon pontosan be kell osztanom, mikor vagyok a korcsolyaiskolámban, mikor lépek fel, mikor koreografálok…

Ez a legnagyobb kihívás a jelenlegi munkájában?

Úgy gondolom, igen. Nagyon gyorsan kell átváltanom egyik szerepkörről a másikra, mert egyetlen másodpercet sem pazarolhatok el. Minden egyes pillanatot ki akarok használni.

Legismertebb tanítványa, a lett Deniss Vasiljevs a tavalyi Eb-n 7., a vb-n 14. lett. Hogyan látja esélyeit az olimpiai szezonban?

Nagyon elégedett voltam a milánói Lombardia Trophyn nyújtott teljesítményével, mind a két új programja jól sikerült, látszik, hogy már sokkal érettebb. Tavaly, amikor elkezdtük a közös munkát, először olyan dolgokkal foglalkoztunk, amiket már ismert, vagy amiket könnyen meg tudott érteni, de ebben az idényben már próbáltunk kicsit mélyebbre menni. Látszik, hogy nagyszerű úriember lesz Denissből, szeretek vele dolgozni. Nagyon bízom benne, hogy az olimpián jól fog korcsolyázni. Gyakoroljuk a négyfordulatosokat is, hogy Pjongcsangban minden jól sikerüljön.

A közösségi médiában megjelenő fotók alapján Deniss-szel nem pusztán edző–tanítvány-viszonyt ápol, hanem nagyon szoros barátságot is.

Igen, ez tényleg nagyszerű barátság. Tavaly sérülten érkezett, és már ettől nagyon közel éreztem magamhoz, mert nekem is pont ugyanilyen sérülésem volt. Denisshez hasonlóan én is nagyon érzelmes és szenvedélyes vagyok. Sok dologban hasonlítunk, és különleges kötelék van közöttünk. Amikor magam is versenyeztem, edzőmmel, Peter Grütterrel szintén nagyon szoros volt a kapcsolatunk, egyetlen pillantásából tudtam, mit érez, mit akar tőlem, mit gondol. Ilyen kapcsolatot szeretnék kiépíteni Deniss-szel is. Szerintem jó úton járunk.

Az Ondrej Nepela Trophyn a következő szavakkal gratulált a női győztes Jevgenyija Medvegyevának: „Engem nem érdekelnek az ugrások, engem a korcsolyázás érdekel.” Mit gondol a négyfordulatosok rohamos terjedéséről a férfimezőnyben?

Ha korcsolyát nézek, mindig lenyűgöz a kivételes technikai tudás. Elképesztő látni a négyfordulatosokat, vagy azokat a triplákat, amelyeknél a korcsolyázó a feje fölé emeli a karját… De amit igazán szeretnék látni, az az, hogy kik ők, mit tudnak adni a közönségnek, a világnak. Számomra ez a legfontosabb. Látni és érezni akarom az energiájukat, szeretném őket megismerni. Ha egy program közben csak azt érzem, hogy a versenyző sorra pipálja ki az egyes elemeket, akkor elvesztem az érdeklődésemet a program iránt. Olyan kűröket akarok látni, amelyekben elfeledkezünk arról, hogy valamiféle technikai elemek alkotják. Ha a legjobb jégtáncosokat nézzük, nem azon gondolkozunk, hogy ez most egy emelés, ez most egy lépéssor, ez most egy twizzle, mert annyira belefeledkezünk az előadásba, hogy gondolatban teljesen máshol járunk. Ilyen élményeket keresek, ilyen kűröket szeretnék látni.

A következő szezontól érvényes új szabályok szerint párosban és a férfiaknál is lerövidítik a kűrt, négy perc harminc másodperc helyett már csak négy perc lesz. Mit gondol erről?

Ez elszomorít. Mert kivesznek ugyan egy ugrást az elemek közül, de egy ugrás csak öt másodpercet vesz igénybe. Tehát ahhoz, hogy egy kűr fél perccel rövidebb legyen, ki kell belőle hagyni egy ugrást és 25 másodpercnyi korcsolyázást. Ezt nagy problémának látom.

Olyan hírek is vannak, hogy néhány éven belül teljesen megváltozhat a versenyek rendszere, a jelenlegi rövidprogram és kűr helyett lenne egy úgynevezett atlétikus és egy művészi program, és mind a két kategóriában külön győztest is hirdetnének.

Ez nagyon érdekes javaslat! Kíváncsi lennék a művészi programokra, ahol anélkül lehetne forgásokat, lépéssorokat csinálni, hogy a szintekre kellene figyelni. Amikor bevezették ezeket a szinteket, az volt a cél, hogy valami nehezet hozzanak létre, amivel rangsorolni lehet a korcsolyázókat. De gyakorlással minden megtanulható, és ma már mindenki képes négyes szintű forgások és lépéssorok végrehajtására. Nem igazán szeretem a szinteket. Nyilván én is azon dolgozom a tanítványaimmal, hogy a legmagasabb szinteket kapják az elemeikre… De… Egy forgás legyen szép! A korcsolyázás legyen szép! Ez volna a lényeg! És ha megnézzük azokat a négyes szintű forgásokat – hát nem éppen szépek! Én mindenképpen az esztétikát helyezném előtérbe a szintek helyett, főleg a művészi programban.

Van egy különleges show-ja, az Ice Legends, amelyben arra kéri fel a korcsolyázókat, hogy egy-egy legendás kűrjüket korcsolyázzák el újra. Hogyan jött az ötlet?

Gyerekként a tévében néztem a versenyeket, manapság pedig minden videót meg lehet találni az interneten, de teljesen más élőben látni egy ilyen programot. Nagyszerű dolog élőben átélni valamit, ami a múltban sokat jelentett neked. Az egyik nagy álmom az volt, hogy láthassam Michael Jacksont a színpadon, és ez már sajnos sosem teljesülhet, de van rengeteg dolog, ami még megtörténhet! Az volt az álmom, hogy élőben, a saját szememmel láthassam azokat a programokat, amelyek életem egy-egy pontján inspiráltak. Szerintem ma különösen fontos, hogy ne csak futtában nézzünk meg valamit az interneten, hanem érezzünk is, élvezzük ki a pillanatot, és hangolódjunk rá annak az embernek a személyiségére, aki azt a pillanatot létrehozta.

Mit gondol, ma is születnek olyan programok, amelyeket évek múlva is vissza akarunk majd nézni?

Itt Pozsonyban teljesen elvarázsolt Jevgenyija rövidprogramja. Mindazok ellenére, hogy ő ma a legerősebb női korcsolyázó, látom, milyen törékeny, és ez teljesen meghat. Gyönyörűen korcsolyázik. Az ugrásai is nagyszerűek, de ettől függetlenül valami különleges dolgot hoz létre a jégen. Remélem, sokáig élvezhetjük még a korcsolyázását.

A saját programjai közül melyik a kedvence?

Nagyon sok program volt, amelyet imádtam. A Vivaldi Négy évszakjára futott kűrömet és a Tell Vilmos-rövidprogramomat nagyon szerettem, és szerencsés vagyok, mert versenyzői pályafutásom végeztével is bemutathattam őket. Örömmel bújtam újra azoknak a karaktereknek a bőrébe. Az Ice Legendsben Carolina Kostnerrel készítettem egy közös számot, a La valse-t, ez is egy nagyon érdekes folyamat volt. Egyfajta balettet alkottunk, eljött hozzám Champérybe, ott készült a koreográfia. A minap épp újra megnéztem az Art on Ice-on bemutatott The Water programomat, és teljesen meglepődtem: „Ez tényleg én vagyok? Tényleg én csinálom ezeket a mozdulatokat?” Néha az ember annyira bevonódik az alkotási folyamatba, hogy utána nem emlékszik semmire, ezért nagyon érdekes visszanézni ezeket a programokat.

Jobban szereti show-kban bemutatni az egykori versenyprogramjait, ahol nem kell izgulnia, vajon sikerül-e a tripla axel?

Azt gondolom, ez attól függ, épp milyen életszakaszban jár az ember. Amikor versenyző voltam, egyáltalán nem zavart, hogy versenyeken kell korcsolyáznom, mert erre voltam felkészülve. Manapság pedig a show-kra készülök, most egyáltalán nem lenne kedvem versenyezni. Szívesen nézem a versenyeket, örömmel járok a tanítványaimmal versenyekre, de én magam most show-kban szeretek korcsolyázni. Ez is hihetetlen adrenalin, és egyáltalán nem azt jelenti, hogy könnyebb lenne. Ugyanúgy dolgozni kell a technikán, a koreográfián, de szabadabb az ember, így jobban kapcsolatot tud teremteni a közönséggel, az előadásával és saját magával. Nem a pontszámokról szól a dolog. Azt gondolom, a versenyzőknek azt is szem előtt kellene tartaniuk, hogy nem csak a pontszámok számítanak. A védenceimnek is mindig azt mondom, fontos, hogy az ugrások működjenek, de ha az egyiket elrontod, akkor is tovább kell korcsolyáznod, akkor is nyújtanod kell valamit a közönségnek. Nem szomorkodhatsz amiatt, hogy egy ugrás nem sikerült. A korcsolyázás számomra mindig egy kerek egész, nem pusztán az ugrások összessége.

Amikor egy-egy tanítványa korcsolyázik, ön is szinte korcsolyázik velük a palánk mellett…

Ha napról napra látod az edzéseken, hogyan fejlődik a program, ismersz minden lépést, pontosan tudod, mit fognak csinálni a korcsolyázóid a következő pillanatban, akkor nyilván teljesen együtt élsz a programmal. A legtöbb mozdulatot én találtam ki, úgyhogy az egész nagyon személyes. Egy kicsit izgulok értük, és egyidejűleg hálás is vagyok, hogy átélhetem ezt a pillanatot, ezért száz százalékig átadom magam az élménynek.

Tanítványai is biztosan értékelik azt a különleges képességét, amivel másokra is át tudja ragasztani a korcsolyázás iránti szenvedélyét.

A pályafutásom során voltak nehéz napok, voltak pillanatok, amikor nem értettem, miért is csinálom ezt, de valami mindig továbblökött. Ez az, amiért élünk, amiért mindig tovább akarunk menni, felkelni reggel és harcolni, vagy nem is harcolni, egyszerűen csak élni. Nem tudom, honnan fakad ez az erő, lehet, hogy a neveltetésemből, lehet, hogy a tapasztalataimból. Sok remek emberrel találkoztam, sok remek helyen megfordultam. Minden környezetben igyekszem megtalálni azt, ami előre visz.

Ajánló