Hét: Lilla

Lilla ma közömbös. 
Lu Cong: Portré
3.
Lilla ma közömbös. Alig élvezhető uzsonnákat készít, megeszi a hetedik kocka csokoládét, ezt a kockát most meglepően élvezte, a szokásosnál néhány perccel később is indul el munkába miatta. Dolgozó nő vagyok, mosolyog, megfeszülnek az izmai. Behoznak néhány új rabot, nincs semmi az arcukra írva, Lilla próbál rájuk mosolyogni, az egyikük nagyon ijedten néz vissza rá.
 
Eszébe jut valaki, akinek nem emlékszik a nevére, pedig olyan érzése van, hogy senkinek nem mondta ki a nevét annyiszor, mint annak a lánynak. Valamikor sok-sok évvel ezelőtt találkozott vele, a lány akkor két fiúval élt, egy fiatal, magas, nyúlánkkal és egy idősebb, merengő, enyhén kopaszodóval. Akkor, sok-sok évvel ezelőtt néhány hétig Lilla is velük élt, de már nem emlékszik sem arra, hogyan került oda, sem pedig arra, hogyan került el onnan. Ahogy egyikük nevére sem. Különös, jut eszébe, mint ekkortájt általában. Emlékszik a lány bizonyos testrészeire, emlékszik a fülére, a csípőjére, a nyelvére. De a nevére nem. Fel kéne hívni, gondolja Lilla, aztán elneveti magát, mert nem kéne felhívni.
 
Délben eszik egy kocka csokit, ez most elég keserű, és egyenletes négyzeteket nyír ki egy gyűrött papírból. Szinte minden nap elkoboznak egy ollót valakitől, eszébe jut az ollógyár, amiről néha álmodik. Az ollógyárban reszkető papírfigurák dolgoznak, nagyon kevés pénzért, hogy etetni tudják a mindenféle papírkölykeiket és papírdarvaikat, akik pedig talán soha nem is éhesek, de egyik papírfigura sem meri otthon megkérdezni, hogy valóban akarnak-e enni, vagy csak illemből, hogy az életveszélynek, aminek minden nap kiteszik magukat, értelme legyen. Jó étvágyat, mondják, és majdnem sírnak.
 
Már útközben hazafelé eszébe jut egy mondat, sietve készíti el a vacsorát, sietve olvas egy kis Beckettet a fürdőszoba csempéjén, oda sem figyel, de Molloy összejátszik vele, ő sem figyel, aztán beül a kádba és még ki se hűl a víz, mire gyönyörűen felírja a mondatot a papírra.
 
4.
Lilla ma péntek. Ma ő az egész nap. Mosolyog, izmok nélkül, ma jön be a börtönbe a legjobb barátnője, Stefi. Stefi nem tud róla, hogy ő Lilla legjobb barátnője, de Stefi a maga kis csúnyácska, erőtlen hajával, muszáj volt, hogy Lilla legjobb barátnője legyen. Ő biztos mindig tudja, milyen színű a haja, mivel nincs színe. Izgatottan eszi meg a tizedik kocka csokit, és nem sokkal utána érkezik is Stefi. A férjét látogatja, olcsó parfümjéből rengeteget magára fúj ilyenkor. Stefi fecseg, Lillának is, mint bárkinek, mesélt már neki az abortuszairól, tudja, miért ül a férj, nem lényeges, sorozatos lopás.
 
– Lelopott ez nekem mindenfélét az égről – nevet Stefi. Majd elkomorul, és úgy folytatja. – Meg kilopta belőlem a gyerekeket.
 
Lilla nem szólal meg, elragadtatva, csillogó szemekkel hallgatja a csúnyácska, fecsegő fiatal nőt. Mikor kijön a férjétől, ad neki egy kocka csokit, azokból, amiket nem lehetett elosztani héttel. Együtt esznek meg egy-egy kockát, mert már mindjárt dél, koccintanak is vele.
 
– Honnan szerzed te ezeket az isteni csokikat? – ájuldozik Stefi, Lilla megvonja a vállát.
Háromszögeket vagdos ki egy papírból, unalmas vagyok, mosolyog, hazamegy, vacsorát főz, fürdik, leír egy mondatot, megeszik egy kocka csokit, alszik.
 
5.
Lilla ma nem dolgozik. Egész nap bolyong a lakásban, főz, szörnyen főz, és gondol. Emberekre gondol, gondolatban az emberek is őrá gondoltak, különböző testrészeire és a nevére sohasem. Ébredés után bekapja az első kocka csokit, utána fél percig nem vesz levegőt, egészen lelassul az érzékelés, lelassul az íz, megáll. Fél perc után ismét lélegezni kezd. Semmi különös.
 
Nem akar látni ma engem, nem akar tudni a létezésemről. Kimegy az udvarra, figyeli a szomszédokat, elképzeli, hogy átjönnek hozzá, némelyek tegezik, némelyek magázzák, a férjéről és a gyerekeiről kérdezik, elmondja, hogy az állatkertben vannak, a beszélgetés közben éppen hazaérkeznek, nevetnek, csak úgy, Lilla nem tudja meg, min, elköszönnek a szomszédtól, bemennek a házba, ebédet esznek, borzalmas ebédet, délután is nevetnek, néha Lilla is tudja, hogy min. Ilyesmik történnek a fejében, de a valóság sem túlzottan más, gondolja Lilla, nevet, nem tudja, hogy min. Nem jönnek át a szomszédok. Nem tud róluk sokkal többet, mint a börtön lakóiról, talán amúgy is csak annyiban mások, hogy ők nem ugyanabban a ruhában csinálják ugyanazt minden nap, de talán mégis.
A szombatok furcsák, gondolja Lilla, majd felsorolja magában a férje és a gyerekei nevét. Azután még kétszer. Eddigre már egészen furcsán hangzanak a fejében, de negyedszerre tárgyas ragozásban mondja végig, és azt is elé mondja, hogy szeretem. Így újra ismerősek lesznek a nevek, visszaidézi, mikor együtt kitalálták őket. Névadó vagyok, mosolyog, kicsit torz íze lesz tőle az izomzatnak. Kicsit megijed, körbenéz, magasak és kuszák a bokrok a kerítés mentén. Suttog valamit, de nem értem, sajnos, hogy mit. Szombaton nem akarja, hogy halljam.
 
– Köszönöm az ebédet, nagyon finom volt.
 
Lilla kedvesen bólint, fejbúbot simogat, tányérokat mosogat, és amíg a többiek a tv vagy a számítógép előtt ülnek, ő elbújik a tekintetük elől, fél percig nem vesz levegőt, és lenyeli a második kocka csokit.
A szombat délutánt várakozással tölti. Este lesz idejük, most biztosan összebújnak majd. Nincsenek kifáradva, biztosan megkívánja őt a férje, miután megfürödtek és ágyba bújtak a gyerekek, és miután Lilla is megfürdött. Egészen biztos.
 
Ezt fel is írja, már a kádban ülve, felhúzott lábakkal, hogy más is odaférne, egy elázott Kunderával a csempén, ezzel kezdődik a vers: „Egészen biztos.” Alaposan megmosakszik, mint egy macska. Kicsit fáj a hasa, talán a szörnyű vacsorától, gondolja, nevet, valamin.
 
Igen, ma egészen biztosan odabújik hozzá a férje, mosolyog, az izmai nyugodtak, mélyeket lélegzik, már amikor éppen képes rá, egy kocka csoki, hálószoba, igen, ma, ma egészen biztosan, suttog is valamit a sötétben, mosolyogva alszik el.
 
Nagy Hajnal Csilla

Ajánló