Fehér Renátó: Európaterminál (vonalkód)

A žižkovi tévétornyon mászunk felfelé, csupaszon és félévesen, mint megélénkülő meztelencsigák felhőszakadás után, a kilenc ikrem meg én. 

David Černý: Kisbabák (installáció a žižkovi tévétornyon)
Képarchívum
Nincsen veszély, csiga, nincsen veszély. Magunk mögött mi nyálkás nyomokat nem hagyunk. Helyette tenyerek és térdek repedeznek ki ettől a kapaszkodástól. Ilyen magasságban már állandó és csípős a szél, mégsem serceg föl rajtunk libabőr. Hiába hiányzik hátunkról a házunk, nem azt keressük; kinek most nincs, már nem épít. Nem vagyunk otthon, nem érünk haza, napszakok, évszakok és korszakok is csak így menet közben érnek; ez nem ideje semminek.
 
Akinek van szeme a látásra, könnyen kitalálja, hogy a tévétoronyból merre nézzen, még ha meg nem is tudja, hogyan cseperedik magzatkorukban elcsatolt három testvérünk a Kampa-szigeten: a turisztsimogatástól mintha lassacskán pucsítássá fényesedne ki fenekük gömbölye, csillogóvá kopnak a sarkak, a vádlik, s közben ujjaik között fű serken. Csúszós hátukra feljutni a rodeó, fennmaradni nem. Beomló arcukat viszont nem cirógatják nagycsaládos járókelők, andalgó szerelmesek, mert ez a tátongó figyelem kiismerhetetlen, akár egy hipnózis, és vészjósló, mint egy rontás. A viszolygást nem hűti, éppen fokozza a sötét tónus, az élettelen bronz. A torzakat kiköpi az Insta. Apánk, született Fekete, mintha valami puha és forró levélviaszba nyomta volna hatalmas pecsétgyűrűjét a korszak címerével: vonalkód az arcunk, ezer rovátka rajza. Ezek a vonásaink, nincs köztük görbe vonal se sírásnak, se nevetésnek, se felejtésnek, se eljövendő ráncnak. Infrafénnyel leolvasható, ami formátlan fejünkben kering. Mint amikor vastagon beöltöztetett hús-vér kortársainkra hirtelen őszben, adventi vásárban ráfagy az utolsó mimika. Nincs szemünk lábadni könnybe, de van tekintetünk, ami árulkodó. Mert vigyázó szemünk hűlt helyét persze a London Eye-ra vetjük, az öngyarmatosítás az egyetlen közös hagyományunk. Nem kapunk útlevelet, mert minek is készülne igazolványkép önkiszolgáló kis bódéban, akármelyik szigorúan ellenőrzött terminálban, akármelyik pályaudvaron. Ráadásul nem álltunk soha ez idáig még két lábra. Nem nőttünk fel, de hirtelen megöregedtünk, és elszántak lettünk a céltalanságban. Ilyen kritikus-ironikus hangulatban teltek el mifelénk a szédítő kilencvenes évek, hogy aztán maradjanak, legalábbis belőlük ez a vertigo. Mindez már velünk született, ez a történet és a civilizációs betegségek, mint a tériszony; soha nem nézünk hátra, amikor haladunk például tévétoronyiránt. 
 
Bár nincs szemhéj, ami mögött, mi mégis álmodunk. Rémálmokkal, amiket másokban mi persze keltünk, csak nagy ritkán találkozunk, a mieinket nem mandala fogja el, hanem a tágas és szabad ég. Nem riadunk fel, mert nincs, aki visszaringasson. Éjjelente inkább, testvérek karavánban, Varsóig mászunk, fel a Kultúrpalotára, vagy Pozsonyig, ha úgy hozza a kedvünk, az Ufóról nézünk szerteszét, s hallgatunk. Budapesten anyának fogadtuk örökbe a Szabadság-szobrot, bár a teje régen elapadt, és mi egyébként sem vagyunk megszoptathatóak. Törékeny asszony, keveset bír, rá föl nem is csimpaszkodunk, csak a lába körül, mint a mindig vesztes oldal ólomkatonái a terepasztalon egy sorsdöntő csata végén, eldőlünk mind a tizenhárman; fekvésünk így magzatpózhoz lesz megint hasonlatos. 
 
A hajnal már újra Prágában ér, felfelé kapaszkodóban a žižkovi tévétornyon, épp abban az órában, amikor agyagból gyúrt halhatatlan ükapánk, akivel egymást csak hallomásból, ha ismerjük, bevégzi a rá kimért óváros téri műszakot.
Címkék 

Ajánló