Végigtáncolt élet

Aki csak egy kicsit is jártas a szlovákiai magyar folklór világában, annak biztosan ismerősen cseng Borzova, azaz régies nevén Szádvárborsa település neve. Ha a falut említik e körökben, óhatatlanul felemlítik az itt élő, alkotó Mezei házaspárt is. 

Lajos és Margó asszony már több mint négy évtizede együtt lép fel, van jelen a magyar nyelvterületen szinte minden olyan alkalmon, ahol a néptánc, a népdal, a folklór teret kap. Élő nótafái, hagyományőrzői ők az észak-gömöri paraszti és pásztorkultúrának, mindig – még a sorscsapások, betegségek, nehézségek idején is – jókedvűen, mosolygósan a világba tekintő emberek. Fognak-e még együtt csárdást járni? Megforgatja-e még Mezei Lajos a fokost vagy a barkócából készült, forradásos pásztorbotot? 
 
Egy kicsit a máról
 
Több mint négy évtizednyi munkaviszony után a Mezei házaspár már a megérdemelt nyugdíjat élvezhetné, ha a férj, Lajos betegsége nem szólt volna közbe. Idén júliusban Lajos egy keringési betegség miatt hosszabb ideig kórházban volt, sőt néhány napig kómában. Az osztályon dolgozó nővérek szerint még így, önkívületi állapotban sem hagyta őt el az, amivel egész életében szívesen foglalkozott, mint neki később elmesélték, egyik éjszaka tizenhét percig népdalokat énekelt. Orvosai, szobatársai, meg a család már ekkor tudta, Lajos meggyógyul! Ahogy ő mondta, visszaénekelte magát erre a világra. Mostanság otthon lábadozik, Margó asszony szeretetteljes gondoskodással veszi körül. Már újra jár, igaz, csak segédeszközzel, de bízik abban, hogy még eljárja jó párszor a Vasvári-verbunkot, és megmutathatja még a fiataloknak, hogyan kell botot forgatni. Lajos mesélő kedve most is töretlen, Margó asszony pedig vele együtt énekelget, akár még házimunka közben is. Fellépni mostanában nem járnak, hiányolják is őket sok helyen, a főkötős, kékfestőruhás felső-gömöri viseletes Margó asszonyt, meg az árvalányhajas kalapú, zsinóros mellényes Lajost, akik minden folklórrendezvénynek kedves színfoltjai voltak tiszta énekükkel, ízes beszédükkel.
 
Azok a kezdetek
 
„Szilicén születtem, de aztán édesapámék itt Borzován telepedtek le, nekem ez a vidék az édes kis hazám. Hogy mikor kezdtem el énekelni meg táncolni? Pontosan emlékszem, hogy 1966-ban Dolinsky Magdi néni, az egyik első tanítóm gyerekcsoportjában léptem fel először a nyilvánosság előtt, de addig is mindig tanulgattam az idősektől a dalokat, táncokat meg a munkát is. Mert annak idején mi itt játszva tanultuk meg a munka fogásait. Nagyapámnak köszönhetően. Aki igyekezett a tudását nagy türelemmel és szeretettel átadni. Mindig az állatokkal foglalkoztam, már gyerekkoromban el is határoztam, hogy pásztor leszek, el is mentem Csetnekre, a mezőgazdasági iskolába tanulni – akkor még ott volt magyar oktatás –, de apámék kuláklistás megbélyegzése miatt nem maradhattam ott, Rozsnyóbányára, a bányaiskolába kényszerültem tanulni, lakatosnak. Ebben a szakmában dolgoztam negyvenegy évet, a gombaszögi mészégetőben mint lakatos, karbantartó. Emlékszem, huszonhét kiló volt a szerszámostáska, amit naponta magunkkal hurcoltunk mindenhová. Jó kondíciót adott, az biztos. Nekem a nótázás, a tánc a véremben van, genetikai örökség, mert nálunk mindenki jól tudott énekelni, táncolni. Igen szép volt a gyerekkorom, még ha dolgozni kellett is. Az erdőt, a mezőt, a rétet jártuk, erdei gyümölcsöt szedtünk, gombát, makkot a disznóknak. Egész jó kis keresetkiegészítés volt az akkoriban! Gyerekként eleinte megtanultuk a libapásztorkodást, mikor nagyobbacskák lettünk, akkor a disznókkal jártunk ki a tölgyesbe, aztán úgy süldőlegény-koromban a juhoknál vagy a teheneknél segítettem. Mindent munka közben tanultunk meg! Csupa friss meg egészséges dolgot ettünk, nem úgy, mint mostanában a gyerekek. Mi azt még nem is tudtuk, hogy akkor, szinte az utolsó pillanatban a paraszti és pásztorélet hagyományait hagyják ránk az öregek. Nekem az volt a normális hétköznapi élet. Hogy így megtanultam énekelni, meg a szokásokat, táncokat, egyértelmű volt, hogy nem szabad ezt a tudást csak magamnak hagyni, meg kell osztani, tovább kell adni. 1976-tól aztán a párommal, Margóval együtt dalolunk, énekelünk és táncolunk. Mindenhol, ahol csak lehet” – mondja Mezei Lajos. 
 
Múlt, jelen és jövendő
 
Az elmúlt több mint négy évtized alatt megszámlálhatatlanul sokszor léptek fel, ezrekre megy az általuk tanított fiatalok száma. Amikor arról kérdezem őket, tudják-e, hányszor léptek fel, fejcsóválva mondják, hogy sejtelmük sincs. Ám ha évente átlagosan száz fellépést veszünk – s ettől olykor sokkal többször is szerepeltek színpadon –, akkor is legkevesebb négyezerszer énekelték már el a legszebb gömöri népdalokat, táncolták el a gömöri táncrendet. Nem kis teljesítmény, pláne, ha azt vesszük, hogy őket támogató szponzorként csupán a saját pénztárcájukra támaszkodhattak. „Hát akárhogy volt is, egyikünk se sajnálja se a pénzt, se az időt, amit erre fordítottunk. Bejártuk Szlovákia magyarlakta vidékeit, aztán szinte az egész Magyarországot, de Kárpátalján, Erdélyben is énekeltünk, táncoltunk már gömörit. Mindig csak azt, sose mást, mert ez a miénk. Az úgy van, hogy ha elkezdünk nótázni, akkor bizony akármikor előfordul, hogy Budapesttől Borzováig utazva végigénekeljük az utat úgy, hogy egy nótát se ismétlünk. Az jó négy-öt óra út ám! Akkor jó, ha többen vagyunk, több faluból, mert akkor mindig előjön valami számunkra még ismeretlen dalszöveg vagy variáns, vagy dallam. Amúgy papszentelésen találkoztunk 1975-ben Margó asszonnyal, 76-ban esküdtünk, még a híres sajógömöri prímás, Farkas Elemér, azaz Imi bácsi húzta a lagzinkon, ahol még a legendás Deákos Farkas Lajos is ropta a táncot. A fiam aztán még jobban kitett magáért, neki viseletes lagzija volt, olyan igazi fennsíki lakodalom. Minden szokással, hagyománnyal együtt, kivilágos kivirradtig! A lányunk meg hagyományőrző csoportban énekel, szóval a vér nem vált vízzé! Jut eszembe, 1979-ben egyszer a Szlovák Televízió is forgatni kezdett egy olyan dokumentumfilmet, hogy Fennsíki lakodalom, ott én voltam a lovas vőfély, Margó asszony meg a csigacsinálótól kezdve a tréfás menyecsketáncig mindenben részt vett. Csak azt nem tudjuk, mi lett a film sorsa, mert soha sehol nem láttuk. Kár érte!” – teszi hozzá Mezei Lajos. 
 
Egy áttáncolt élet 
 
A Mezei házaspár amellett, hogy számtalanszor fellépett a hol színmagyar, hol színszlovák, hol meg vegyes közönség előtt, természetesen utánpótlást is nevelt. Borzován híres nagy táncházak, tánccsoporti és folklórcsoporti hétvégi próbák zajlottak, meg hagyományápolás és annak átadása is az ifjabb nemzedéknek. „No, úgy van az, hogy míg az ember nem magának neveli, faragja, hasítja, készíti a botot, addig az a bot gyakorta elkallódik, elveszik. De ha a legény maga keresi a barkócafát vagy a somot a hegyoldalban, ha ő metszi be, figyeli a forradását, vágja le, színezi hamuval, keni be szalonnabőrön maradt zsírral, akkor már vigyáz is rá. Meg se tudom számolni, hány botot vágtam meg pásztorbotnak! Bizony, annak is sok furfangja van, nem csak úgy megyek, aztán kivágom. Sok legénynek mutattam meg a fogásokat” – mondja Mezei Lajos. Margó asszony is sok leánynak tanította meg a karikázót, a hozzá passzoló énekekkel, sok szép inget, lajbit, keszkenőt, főkötőt varrt, s mutatta meg, hogyan kell azokat viselni. Azt a bizonyos gömöri táncrendet – amely Vasvári-verbunkkal indul, pásztorbotolóval folytatódik, majd a női karéj karikázójával átmegy páros táncba, ahol lassú, gyors és friss csárdást táncolnak – szintén igyekeztek a lehető legtöbb érdeklődővel megismertetni, megtanítani. „Akárhová mentünk, mindig éneklés meg tánc lett a vége. Már most az szomorít mindkettőnket, hogy megfogyatkoztak a régi táncos barátok, kihalt egy generáció. Hála istennek azért itt van az Ilosvai, a Rakonca, a Szőttes meg az Ifjú Szivek, a Búzavirág, a Rozmaring, a Borostyán, ahol még mindig sok fiatal táncol, énekel szívvel-lélekkel! Ezt jó tudni. Ez is éltet minket, meg persze a gyerekeink és az unokáink szeretete. Azt is megkérdezhetné bárki, mennyire becsülnek meg, minek, kinek tartanak a szűkebb pátriánkban. Most őszinte leszek, bizony olyan falu bolondjának, cirkuszos népeknek tartanak. De nem bánjuk mi ezt! Mert ha valahol megszólal egy tárogató, vesszük a gúnyát, és indulunk. Ez volt, ez a mi életünk” – mondják teljes egyetértésben. Mezei Margó és Mezei Lajos, Borzováról, a fennsík falujából, amit más a világ végének tart, de nekik az a világ közepe! 

Ajánló