Az emberi test

 

Hogy ez az ártatlan gyönyörűség nehogy túlburjánozzon, ember kellett a földre, sok ember. Külsőleg mindegyik más, ám belül mind egyforma. Ezt először gimnazista koromban láttam, amikor Fullajtár tanár úr elvitt minket a boncterembe. A folyosón még csak idegborzongató kórházszag volt, de a boncterem előtt már határozott bűz fogadott. Jött egy ember, szakálla volt kender, de tényleg olyan sárga és százfelé álló volt, és azt mondta, hogy nem friss, hanem „gyakorlóhullákat” fogunk látni, akiken az orvostanhallgatók élesítgetik a késeiket. Nem nevettünk. Aztán beléptünk a terembe, és elkezdődött sokunk színeváltozása, konkrétan zöldre, szürkére vagy sárgásra. Két embermaradvány feküdt ott abszolút kitárulkozva. Az egyiknek nem volt feje, a másiknak a fejét műtőszínű rongy fedte. A testük, mint az üres teknő, nem volt benne semmi, a lábuk között fonnyadt, ritkás szőrzetű nemi szerv, amitől az egész olyan furcsán groteszk hangulatot öltött. Íme, az ember, mondta a doktor. Ketten gyorsan távoztak. Megmutatom nektek a belső szerveket, folytatta. Lehajolt, s akkor vettük észre, hogy az emelvény mellett, amelyen ezek a szegények feküdtek, volt egy hatalmas zománcozott fazék. Az iskolai ebédlőben pontosan ilyenben főzték a levest. A kenderszakállú levette a fedőt, és elkezdett kotorászni, majd előhalászott egy halovány szívet, és egyensúlyozgatta a tenyerében, mint amikor a forró krumplit pucoljuk. Én akkor távoztam. A fazék gondolata másnap is kísértett, ezért inkább csak Dubček-kiflit ebédeltünk. Volt, aki semmit sem evett. De a kíváncsiság nagy úr. Ezért mentem el az emberi testet bemutató kiállításra. Minden új volt, amit láttam, mert ilyesmit még sosem láttam. A dohányos tüdeje, mint két piszkosszürke bádogkanna. A rákos daganat, mint a rágógumi. A szilikonnal tartósított izmok olyanok, mint a nem friss csirkemell, aminek látszanak a petyhüdt szálkái. S amikor lefejtik a csontokról az izmot, az ugyanolyan, mint amikor mi lefejtjük a csirkecombról a húst. Tulajdonképpen mások izmait esszük. Azt hittem, az idegek pókhálószerű vékonysággal hálózzák be a testünket, s kiderült, hogy sokkal vastagabbak. Mint a drótok. Mint a húrok. S a nyelv, amely sosem látott ideget, a lényegre tapintva pengetésről és pattanásig feszülésről beszél. Viszont a nyelvnek az agyunk súg, melynél jobban senki sem tudja, milyenek az idegek. S már azt is tudom, hogy nemcsak a fogyasztási cikkeket gyártják Kínában, hanem a kiállítási tárgyakat is. Mert ők valaha élő kínai emberek voltak. Kész csoda, hogy létezünk.