Szécsi Noémi: Levelek a kertből

Akkor ezt már nevezhetjük aszálynak? – kérdezed.

Nevezd annak, aminek akarod, drágám. 

Azt panaszolod, hogy kiégtek a tépősalátáid, az árvácskák kóróvá aszalódtak, a kerti boglárka levelei sárgán lengedeznek. Sok halott, rengeteg sebesült. Írod, hogy a gangod olyan, mint egy felforrósodott sütő, ahol egymás után dőlnek ki a gyenge növények a pokol tüzéhez hasonlatos napsütésben. Azt magyarázod, olyan az egész, mintha nem is evilági lenne, ha hátat fordítasz a napsugárnak, akkor szinte lyukat fúr a bordáid között a lángpallosával. Megszédülsz, hányingered támad, sárga foltocskák táncolnak a szemed előtt. (Nem vagy te terhes? Na jó, nem firtatom, de ha a 12. héten túl letelt az egyezményes szilencium, közöld a családdal is az örömhírt.)

Szóval mindezeket úgy adod elő, mintha semmi közöd nem lenne a dologhoz. Örülök, hogy végre én is felelősségre vonhatok egy nagyvárosi értelmiségit, amiért hazárdjátékot játszik a jövőmmel és a gyerekeim jövőjével, nem csak mindig azt hallgatom, hogy beszűkültségemmel és politikai apátiámmal alacsonyan tartom a közélet színvonalát. És te, húgom, mit teszel? 

Tevékenyen részt veszel a bolygó elpusztítására irányuló végzetes összeesküvésben. Ülsz a nagyváros melegében, telente még a hőkibocsátását is élvezed, hiszen nem egy hideg szelek járta puszta közepén fűtesz egy kietlen nagy házat, mint jómagam, (ráadásul drága nejem, jó Editkém igen fázós). Ott pöffeszkedsz a károsanyag-kibocsátás legfőbb haszonélvezőjeként, és sírdogálsz, ha fojtogat a globális felmelegedés. Mit szóljak én, az ártatlan?

Kérded, mit tennék a helyedben. Ha a hosszútávú cselekvési tervre vagy kíváncsi, azt majd a Keresztmama temetésén előadom (Elaludt a vén boszorka, egész életében a halálán volt, ezért mindig agyonkímélte magát, az ilyenek érik meg a kilencvenet, higgy nekem), de most hirtelenjében annyit tehetsz, hogy rakd tele pozsgásokkal a gangot. Azoknak csak napfényből kell sok, vízből kevés is elég. Ha nem esik rájuk eső vagy nem locsolják őket, akkor is túlélnek hosszú éveken át egy helyben, mint Keresztmama. Csak annyi a különbség, hogy még terjeszkednek is. Keresztmama nem ilyen volt, egész életében az apjától rá maradt házikóban lakott. (Tudod, amit a dédnagyapád azután vett ’46-ban, miután a Katolikus Legényegylet gondnokának lenni nem volt többé trendi szakma.) 

Más kudarcaidról is beszámolsz. Nem, életem, mi kertészek nem számoljuk össze soha a veszteséget. Két dolgot soha nem számolunk: a vetőmagra kiadott pénzt meg a növénynevelésbe befektetett munkát. Így néha büszkén állíthatjuk, hogy éppen nullán vagyunk. Ez a tanulópénz. Miért hozol ilyen helyzetbe, hogy azt hajtogassam „én megmondtam”? (Tudnád, hányszor elismétlem a három fiamnak, de meggyőződés nélkül, inkább csak azért, hogy lássák, nem alszom nyitott szemmel, amikor mesélik azt a sok hülyeséget, amit három húsz alatti kölyök el tud követni. Majd megjön az eszük egyszer, ugye, húgom?)

Hogy én hogy vagyok? Hála annak a jó Istennek, az adóhivatal pénzénél van, én meg annyit dolgozom, mint az állat, és ahogy egy álmatlan éjszakán kiszámoltam, így pont annyit keresek tisztán, mintha nem csinálnék semmit, de így legalább az egészségem is rámegy, és végül is csak meg kell halni valamiben. Ezért jobb, ha félrészegre iszom magam lefekvés előtt, ilyenkor már jólesik a savanyú borral kevert könnyű fröccsből öt-hat, aztán viszont egész éjszaka hugyozni járok. 

Végső tanácsom: ne termessz olyan növényeket magról, amelyek csak tőosztással szaporíthatók jól (ezt a tűzeső miatt mondom). Ne termessz olyan növényeket, amelyek nem honosak (igen, rólad van szó, sagina subulata!) Végül pedig: lásd a határaidat. Vannak növények, amelyek olyan állandó, napi figyelmet igényelnek, mint egy csecsemő. (Nem, nem célozgatok.) Megmondom, hogyan vigasztald magad: irány a gazdabolt és vegyél pár olcsó zacskós magot. Ne egynyáriakat, ahhoz már késő. Most vesd el az évelőket. A cickafarkból valami kedves színkeveréket, évelő szegfűt, margarétát. Amit most elvetnek, abból a következő év elején nyílik majd a szép virág. De nálam jobban tudod te ezt, lelkem.

Ölel szerető nagybátyád, Lajos