Solo: Akcióvígjáték, Star Wars-köntösben

Egy ilyen popcorn mozin oktalanság is lenne számon kérni a drámaiságot, az aprólékosan kidolgozott cselekményt, az eszmei mondanivalót, a karakterfejlődést, vagy az egetrengető alakításokat. A Solo éppen olyan laza, mint a címadó karakter: nem veszi túl komolyan magát, ahogy az egész franchise körüli felhajtást sem.

Az összes eddigi film közül talán ez állja meg leginkább a helyét önállóan is, tehát akkor is maximálisan élvezhető, ha korábban nem láttunk egyetlen Star Wars-epizódot sem. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne szerepelne a filmben egy csomó, jópofa utalás a klasszikus epizódok egy-egy kultikus jelenetére.

A nosztalgiafaktor egyébként is megkerülhetetlen, ha arról készítünk filmet, hogyan nyerte el kártyán a galaxis legsármosabb gazfickója az Ezeréves Sólymot, vagy hol és hogyan futott össze leendő másodpilótájával, Chewbaccával (ez a jelenet egyébként telitalálat, és egyáltalán nem úgy zajlik, ahogy várnánk), illetve hogyan váltak életre szóló barátokká. 

A nosztalgiát kellene erősítenie a fiatal Lando Calrissiannak is, de Donald Glover annyi új, apró vonással dúsította fel a karaktert, hogy olyan, mintha most találkoznánk először a piperkőc, simlis hamiskártyással. Lando alakjának feltámasztása és újraértelmezése sokkal jobban sikerült Han Solóénál, ami végeredményben Ehrenreich nem túl kiemelkedő színészi teljesítményének tudható be. A többi karakter eléggé sablonos, Emilia Clarke (Qi'Ra) a csalfa szerelmest, Paul Bettany (Dryden Vos) a hivatásos főgonoszt, Woody Harrelson (Tobias Beckett) pedig a pártfogóból lett elvtelen árulót alakítja. Utóbbi figurában egyébként sokkal több rejlett volna, kár, hogy meglehetősen elnagyolt.

A rajongóknak valószínűleg nem lesz panasza a Solóra; vagy legalábbis nem annyi, mint Az utolsó Jedikre volt.

Abszolút működik a fan service, és néhány izgalmas adalékkal is bővül a Star Wars-univerzum. Láthatunk például egy második világháborút idéző, nagyon sötét hangulatú, az eddig megszokottól teljesen elütő csatajelenetet.

Néhány apró utalásból a Birodalom korrupt, elnyomó rendszeréről is pontosabb képet alkothatunk, ahol még az agymosó propaganda is a totalitárius diktatúrákat idézi. Az akciók pörgősek és izgalmasak, John Powell zenéje pedig csak fokozza a hatást, leginkább a vonatrablás alatti, kórussal kiegészített futam szól nagyot.

És hát ki ne akarná végignézni századszor is, hogyan rázza le az Ezeréves Sólyom a csillagrombolók és TIE vadászok hadát, átszáguldva a galaxis legsötétebb bugyrain, és ki ne epekedne a kíváncsiságtól, hogyan sikerült 12 parszek alatt teljesíteni a Kessel Útvonalat?

A forgatás körüli mizéria – a producerek kirúgták az eredeti rendezőpárost, Phil Lordot és Chris Millert, a helyettük beugró Ron Howard pedig gyorsan újraforgatta a már majdnem kész filmet –, és a gyenge alakítások ellenére fogyasztható, sőt élvezhető alkotás a következő Star Wars spin-off. Könnyed szórakozásnak kiváló, sokkal többet azonban ne várjunk tőle. Akinek viszont bejön ez az űrwestern-vonal, örülhet a folytatásért kiáltó lezárásnak (ha hihetünk a pletykáknak, lesz ilyen).