Füvek, fák, gyökerek, sorsok - Száz Pál kapta idén a Talamon Alfonz-díjat

A névadó szülővárosában, Diószegen, Talamon Alfonz szobránál tegnap Baka L. Patrik író, a SZMÍT választmányának tagja mondott beszédet. A jelenlévők elhelyezték a megemlékezés koszorúit, majd következett a díjátadó ünnepség.

Száz Pál phytolegendáriumában etnográfia keveredik szépirodalommal, amihez a növények adnak szimbolikus-allegorikus nyelvet. Tudomásunk szerint ez a magyar irodalom történetének eddigi egyetlen olyan szépirodalmi műve, amelyet tájszólásban írtak, fonetikus lejegyzéssel. Gyógynövényekről és emberi sorsokról szól, és a szerző a növények iránti tisztelet mellett a mátyusföldi nyelvjárást igyekszik összeboronálni a költészettel. A Biblián alapuló népi apokrif történetekből indult ki, amelyekben fontos szerepük volt a növényeknek. A kötet szerkezete is az ünnepek rendjén és a hozzájuk kapcsolódó szakrális tartalmakon alapul.

Néhol a különböző növények csak eszközül szolgálnak a lágertörténetek, a kitelepítések vagy épp a zsidóüldözés illusztrálásához. Máskor hangsúlyosabb szerepet kapnak, például életet mentenek. Sok történetet interjúk során magnóra rögzített a szerző, másokat csak megjegyzett, és az elfelejtett részleteket saját kútfőből pótolta, illetve hangsúlyossá tett bizonyos társadalmi mozgásokat azzal, ahogyan egy bizonyos fajta vegetáció együtt él egy társadalommal egy mikroökológiai környezetben. „Betelepítés, kitelepítés – tulajdonképpen ezt csináljuk a kertben is” – mondta egy interjúban a szerző, aki szerint ebben a könyvben úgy lehet sétálgatni, mint egy kertben.

A díjnyertes kötetet Száz Pál egykori kollégája, az Irodalmi Szemle volt főszerkesztője, a szintén Talamon-díjas Szalay Zoltán (lapunk főszerkesztője) méltatta. Mint elmondta, az utóbbi évek különleges élménye volt számára látni „kisarjadni” ezt az egyedi alkotást.

„Személyesség és személytelenség egyidejűleg van jelen ebben a műben. Személyes, mert a szerző saját nagyszüleinek ajánlja, saját szülőföldjéhez, felmenőihez fordul, az ő történetüket meséli el, minden sorában érezhetjük azt a bennfentességet, ami egyetlen pillanatra sem zárja ki az olvasót, nem válik belterjességgé: a tájnyelv, a család nyelve befogadó. Személytelen, mert senki nincs jelen civil, hivatalos valójában, nincs egyetlen megfogható elbeszélő, a történeteket bárki mesélheti, sőt, az is a cél, hogy mindenki mesélje őket, hiszen maga a »mesézés« a cél. Fricskát mutat tehát minden divatos elméletnek, azoknak is, melyek szerint a szerző halott (hiszen itt az egész mű a szerző gyökereiből táplálkozik, a szerzőből indul és a szerzőben végződik), és azoknak is, amelyek szerint a hiteles mű nem nélkülözheti a személyes dimenziót, nem lehet leválasztani a szerzőről (hiszen ebből a műből semmi hagyományos értelemben vett konkrétumot nem tudhatunk meg a szerzőről). Ezért is felemelő olvasni. Öntörvényű, mint minden igazán fontos mű, besorolhatatlan, és ellenáll a fontoskodó szakmai kategorizálásoknak. Teszi ezt egyszerre naivan, természetességéből fakadóan, és furfangosan, rétegzettségéből fakadóan.”

Szalay Zoltán szerint a díj névadójának is tetszene ez a könyv.

„Azért gondolom ezt, mert Talamon Alfonz világa hasonlóképp egy nagy nyelvi kísérlet terepe, mint Száz Pálé, egy olyan nyelvi kísérleté, amely elnyomott, elfojtott nyelvjárásokat, rejtett, titokzatos, nemegyszer kacifántos történeteket juttat szóhoz, hoz napvilágra. Talán abban is hasonlóak, hogy egyikük sem a népszerűséget kereste/keresi, hanem következetesen járja azt az utat, amelyet a művészi elképzelés jelölt ki számára. A nem radikális művészet középszerű művészet, írta Kertész Imre, és azt hiszem, ebben Talamon Alfonz és Száz Pál egyetértene vele”.

A díjazott nem tudott személyesen jelen lenni a diószegi díjátadón, aminek Szalay szimbolikus jelentőséget tulajdonított. „A szelleme alighanem jelen van, amikor a könyvéről beszélünk, csak épp ő nincs itt fizikailag. Itt is van tehát, meg nincs is, hasonlóképpen, ahogy a könyvében ott is van meg nincs is a sok-sok szereplő, öreganyád, öregapád, az unoka, Lébus, Imreatya, Krisztusurunk, Ádámatyánk, Évanyánk, Szent Péter, Szűz Mária és a többiek mind, akik jelenlét és távollét között lebegnek” – mondta Szalay, aki végezetül Száz Pál szellemének gratulált a díjhoz.

Az ünnepségen Olasz István, a Komáromi Jókai Színház művésze olvasott fel a kötetből, a zenéről pedig immár hagyományosan Buják Andor (szaxofon) és Bohus Zoltán (zongora) gondoskodott.