Az életkor nem feltétlenül akadály a szerelemben

Néhány évvel ezelőtt egy, az időskorral foglalkozó cikkben megemlítettük, hogy 1975-ben Ohio államban indítottak egy 20 évig tartó felmérést, melyben egy város öregedését vizsgálták. A 20 év alatt hatszor kérdezték meg a résztvevőket arról: hogyan vélekednek saját öregedésükről és általában az öregedésről. A tanulmány bebizonyította, hogy akik az öregséget életük beteljesülésének fogták fel és pozitívan gondoltak az időskorúakra, átlagosan 7,5 évvel éltek tovább, mint akik semmit nem vártak már az öregedéstől. A pozitív énkép és az öregedéssel kapcsolatos pozitív érzelmek nagyobb mértékben befolyásolták a túlélési rátát, mint a koleszterinszint vagy a vérnyomás. Az amerikai kutatók szerint tehát a képlet egyszerű: az élet akarása. Ha az élni akarás attitűdjét elemezzük, ott a párkapcsolat kialakításának vágya hasonlóan jelen lehet, mint fiatalabb életkorokban. Miért kellene egyedül élnie valakinek? Csupán azért, mert már az unokái is felnőttek? Vagy mert ahhoz vagyunk szokva, hogy az idős szülők bizony legyenek segítői a fiataloknak, és ne randikon törjék a fejüket? És mi legyen azokkal az idősekkel, akik egyedül éltek egész életükben?

A pszichoterápiás rendelőkben azért előfordul, hogy inkább a hetvenhez közeli nők és férfiak arról panaszkodnak, mennyire nehéz társra találni. A legfőbb vádpont (bármilyen furán is hangozzon) a nők szájából sokszor az: „valahogy olyan öreges...” Mármint az a férfi, akivel találkoztak.

Nyilván nem könnyű ilyen életkorban megtalálni azt a másikat, akivel még együtt élni is lehetne, de aki valóban szeretné megtalálni a társát, az ugyanúgy próbálkozik, mint harminc évvel fiatalabb kortársai.

Mire érdemes figyelni?

A nők (olykor tekintet nélkül életkorukra) ugyanolyan ábrándos fantáziákat alkotnak, mint minden fiatal. Határozott elvárásaik vannak: legyen egzisztenciája, ne azért akarjon velem lenni, mert én jobban állok anyagilag, legyen fiatalos, szeressen programokra, színházba járni, túrázni. A férfiak nagyjából hasonlókat szoktak megfogalmazni, ez rámutat arra, amit sejthetünk: az életkor egy olyan szám, amitől függetlenül a személyiség eredeti érzelmi mechanizmusai ugyanúgy működnek, mint régen. Vagyis párkapcsolati téren nagyjából azok a karakterjellemzők bukkannak majd fel, amik hajdanán is. Így lehetséges, hogy a másik ember tulajdonságait erőteljesebb kritikával illetjük, miközben a magunkét természetesnek vesszük.

Egy 68 éves nő, aki régóta él egyedül, nagyon bátran regisztrált egy társkereső felületen. Nem számított semmilyen komoly érdeklődésre, úgyhogy nagyon meglepődött, amikor többen írtak neki. Néhány randevú után kissé csalódottan jegyezte meg, hogy nem teljesen erre számított. Arra a kérdésre, hogy kikkel találkozott, elmondta, hogy olyan férfiakkal, akik szerinte csak önmagukra figyeltek, nem is tettek fel igazán kérdéseket. Volt olyan, aki nem vette észre, hogy három órán keresztül a volt nejéről beszél, annak a tulajdonságait és cselekedeteit meséli. Egy másiknak sétálni volt kedve, úgyhogy két órán keresztül gyalogoltatta őt az utcákon, miközben már csepergett az eső, és rajta körömcipő volt. Telve volt haraggal és egyben szomorúsággal is, mondván: ezek már csak ilyenek! Amikor a terapeutája rákérdezett, hogy miért nem szólt közbe, vagy miért nem állította le a kényelmetlenné vált sétát, azt felelte: kíváncsi volt arra, mikor veszik észre magukat.

A fenti esetnél, ha elhagynánk az eredeti életkort, nyugodtan gondolhatnánk, hogy harmincasok történetét hallgatjuk. Ami nem utal másra, mint arra, hogy személyiségünk valóban működésbe lépteti a „párkapcsolati üzemmódot”, vagyis nagymamaság ide, nagypapaság oda, a néniből fruska lesz, a bácsiból meg egy pasi. Amikor ismerkedési helyzetben két ember közül az egyik feszültté válik, mert a másik olyat mond/tesz, ami valahogy feléleszt negatív érzelmeket, akkor azt érdemes elmondani. Főleg, mert egy dolog azért megváltozik az életkorral: hamarabb hoz valaki végleges döntéseket. A „nekem nincs már idegzetem ilyenekre” mondat mögött ott lehet az a realitás, hogy jó pillanatokra vágyva nem szívesen időzünk valaki olyan társaságában, aki láthatólag csak önmagára figyel, és csak azt tűzte ki célul, hogy ő jól érezze magát. Az tény, hogy ha valaki összetalálkozik egy olyan hetvenes férfivel/olykor nővel, akinek a nárcizmusa pillanatokon belül előjön, akkor azt a randit érdemes lemondani, mert ilyen életkorban e karaktervonások nehezen változnak.

Jó tudni, mit is szeretnénk elérni

Nem mindegy, hogy valaki szabadidős partnert keres, mert egyébként el nem tudja képzelni, hogy valaki után megint mosogatnia kelljen, mások pedig valódi együttélésre vágynak. Az utóbbi helyzet az, ahol már az ismerkedésnél érdemes megtudni a másik érzelmi hátterét, képet kapni valamennyire a személyiségéről, és az addigi életéről. Akiknek már felnőtt gyerekeik vannak, ott ilyen esetben egy idő után számítani kell a „bemutatás” igényére. Bár általában minden gyerek azt szokta mondani a szülőjének, hogy jó lenne, ha megismerkedne valakivel és nem élne egyedül, ez gyakran okoz mégis érzelmi konfliktusokat.

Családon belül ezeket jó időben megbeszélni és tisztázni, mert előfordulhat, hogy a „gyerek” (legyen bár negyvenéves) mégis ellenszenvez az jövevénnyel. Nem ritka az sem, hogy anyák, amikor újra párra lelnek, szemközt találják magukat saját gyerekükkel, ha annak épp nincs párkapcsolata, vagy boldogtalan. Ilyen helyzetekben szokott elhangzani pszichoterápiás rendelőkben: „azt mondta a gyerekem, hogy mégse normális, hogy az anyjának van valakije, ő meg egyedül van”. Ezek olyan rivalizációs helyzetek, amik megterhelőek lehetnek, ha egy anyának (vagy apának) ettől lelkiismeret-furdalása támad. Amikor egy családban elindul a „nehogy már te legyél boldogabb, miközben előttem áll még az élet”, abban persze láthatunk igazságot, de ettől még a tény az, hogy egy szülőnek ugyanolyan joga van párkapcsolatban lenni, mint mindenkinek. Miután nem kisgyereket nevelő anya, hanem esetleg felnőtt gyerekeivel együtt sem élő valaki, így még inkább törekedni kell arra, hogy kiderüljön, mi a valódi oka a feszültségnek.

Nincs életkorhoz kötve

Bár azt szoktuk gondolni, hogy lángolni csak fiatalon lehet, az érzelmek hasonló mértékben, talán a felszínen visszafogottabban ugyan, de megjelenhetnek. Kézen fogva menni az utcán, csók helyett puszikat adni nyilvános helyen, mondjuk egy parkban vagy moziban, ugyanúgy szívmelengető, mint harmincasként. És aki a fent ajánlott filmet megnézi, azt is láthatja, hogy a szexuális kapcsolat is pont olyan lehet, amilyet elképzelnek.

Mindehhez csak bátornak kell lenni, és nem begubózva az „öregek” életét élni a közért-gyógyszertár-piac háromszögébe ragadva. Az életben – különösen a mai korban – muszáj megtanulnunk, hogy saját életünkért még ilyenkor is tehetünk. Egy nagyi is nőből van, és egy papa is férfiból. Ha előhívja belőle valaki. Ehhez azonban lehetőséget kell teremteni. Amikor egy idős ember azt gondolja, neki már ezek a dolgok nem fontosak, nagyon téved. A párkapcsolat egyben társas kapcsolat is, és mint olvashattuk, kifejezetten pozitívan hat az egészségre.

Azok a mondatok, amelyek arról szólnak, hogy egy idős ember tartózkodik már az ismerkedéstől, azt is mutatják, letett arról, hogy még így is boldog lehetne. Ha erről a távolságtartásról sikerül őt lebeszélni, és rávenni arra, hogy legalább a helyi nyugdíjasklubba menjen el, az már fél siker.

És ha egy furfangos unoka még regisztrálja is őt valahová, akkor a veszekedések után az is lehet, hogy még randizni is kezd majd.

Tari Annamária pszichoanalitikus

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/40. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene