Harmincnégy levél a nagyvilágból

Szakolczay, „a magyar irodalomtörténet és kritika egyik Indiana Jonesa, a határon túli magyar irodalom megszállott kutatója” (Orbán János Dénes) Faludy méltatása után a hatalom kegyvesztettje lett. Szakmai hitelét minden eszközzel megpróbálták aláásni. Faludy viszont a barátságába fogadta. Egyetlen mondatával („Hálámat nem tudom leróni”) rangot szerzett neki. „Faludy élet-műve – írja Orbán János Dénes, a kalandos sorsú író alkotásainak ugyancsak elkötelezett gondozója a kötet előszavában – a magyar irodalom egyik csúcsteljesítménye. Számtalan művéből árad a magyar nyelv imádata, a magyar öntudat. A humanizmusban és az enciklopédizmusban hitt, ebben mindvégig következetes maradt, a magyar nyelvnek pedig egyik legnagyobb mestere volt.”

Két humanista beszélget a könyvben szent tárgyukról, az irodalomról. Faludy Torontóban és Budapesten kézzel és írógéppel írt leveleit olvashatjuk, mellettük tanulmányokat, interjúkat és visszaemlékezéseket, sőt azokat a külföldön megjelent cikkeket is, amelyek színes részletekkel gazdagítják a két, irodalmat szerető ember kapcsolatát.

Faludy 1982 őszén azt írja: nem lenne igaz, ha azt állítaná, hogy életében nagyon sok öröm érte, de azt sem állíthatja, hogy nagyon kevés. „Valahogy a középen evezem.” Élete egyik legnagyobb örömét azonban a Szakolczay által róla írt méltatás jelenti. Okos, bátor, megfontolt, kitűnő és igaz tanulmánynak nevezi az írást. Bevallja: ha ismerősei és barátai kezébe adja, elpirul, mert úgy érzi, a hencegés bűnébe esik. „De azért jólesik” – teszi hozzá. – Esszéje óta állandó, enyhe mámort érzek, abban a pillanatban már, amikor felülök reggel az ágyban, és kapcsolatot teremtek a világgal, megemelte az életemet számomra Magyarországon is.” Több levelében kínai és japán versfordításait küldi Szakolczaynak, de a sajátjaiból is postáz néhányat. 

1983 nyarán dél-angliai kirándulásairól tudósít, amikor régi kocsikban, katedrálisokban, pajtákban és szélmalmokban bolyong a fiával, aztán arab, szanszkrit és hellén költőket idéz.

„A negyven arab vers többségében ismeretlen Magyarországon – írja –, pedig Nyugaton már fél évszázada közismertek. Legtöbbjét még 1940–41-ben ismertem meg Marokkóban, arab barátaim segítségével. A líceumi tanáré az érdem, akivel Marrákesben, a Café Universelben játszottam sakkot, és aki, ha nyert, örömében mindig átfutott a szemben lévő bordélyba tíz percre. Sokat a versekből már akkor, majd az amerikai hadseregben lefordítottam, a kéziratot katonazsákommal együtt lopták el a párisi vámházban, amikor 1946 elején New Yorkból Budapestre utaztam. Pontosabban: nem a kéziratot lopták el, hanem a negyven katonainget, melyeket osztogatásra hoztam haza, és a beléjük göngyölt kéziratot feltehetően ellopták.”

Tűrhetően – tőle a jelző! – csak olyan verseket tudott lefordítani, amelyeket szeretett. Főleg lírai költeményeket, amelyek a természetről, a szerelemről, a szeretkezésről szóltak. Az arab verseket is azért szerette, mert tárgyukat a való világból veszik. Saját, a 20. századdal foglalkozó sötét versei mellé azt írta az egyik levélben: „Ebben a században Európában több embert pusztítottak el a legkegyetlenebb módon, mint bármikor a múltban, a tatárjárást sem felejtve el. Amiben a lökhajtásos repülőgép és a komputer feltalálása nem sokat segített. Ezen a téren a lelkiismeretemet nyomja, hogy Szilárd Leó nagybátyám volt (pontosan: anyai nagybátyám sógorának fia), és az atombombát valósággal családi játékszernek vagyok kénytelen tekinteni.”

A kínai költészetről az amerikai hadseregben, kínai bajtársaitól kapott áttekintést. Ez is nagy reveláció volt számára, mert felismerte: a kínai irodalom értékben felér azzal, amit Európa a középkortól máig teremtett, ráadásul más. De egészen jól tudott latinul. Catullust szótár nélkül fordította. Görögül is értett. A Hellén Antológia legjobb verseit kívülről tudta. Szótár segítségével a spanyolt és az olaszt is könnyen megértette. „A provenszál szöveg is könnyen megy” – írja. Olvasómániája egyetemista kora óta kíséri. „Nincs angol, francia, német, görög és latin költő, akiktől szinte mindent el nem olvastam volna.” Számos arab, perzsa, szanszkrit, kínai és japán verset ő fordított először magyarra.

Korcsula szépségétől teljesen elbűvölve azt írja Szakolczay Lajosnak: soha nem fogja megérteni, miért nem foglalta el, és tartotta meg, amikor meglátta a szigetet IV. Béla. „Vagy nem látta meg? Vagy félt a tengertől?”

A kötetet egy 1992-ben, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, közönség előtt készült interjú zárja. Ebben szó esik a zsolnai nagyszülőkről, a három és fél évig írt Pokolbéli víg napjaimról, az emlékezetből fordított Villon-versekről, a párizsi magyar emigráció októbristáiról, a Marokkóban töltött időszakról, Pilinszkyről és Illyés Gyuláról, a két jó barátról, a második emigrációról, a recski táborban írt versekről, a legvégén pedig arról is, hogy tudta: vissza fog kerülni a magyar irodalomba.
Harmincnégy levél, majd egy évtizednyi idő. Irodalom- és műve-lődéstörténet, esztétika és filozófia olykor gúnyos humorral vagy éppen anekdotikus mesélőkedvvel. Ráadásként pedig sok-sok verssel.

A végére érve még közelebb érezzük magunkat Faludyhoz, minden idők egyik legnagyobb magyar költőjéhez.

A szerző a Vasárnap munkatársa