Hirtelen az ízek. NAPLÓ

Vasárnap

A kilencvenkét éves, régi alapiskolám szigorú, de nagyon szeretett tanító nénije nézeget, tanácstalankodik a boltban, ahová a frissen sült töpörtyű illatával az orromban lépek be.

Valahol épp úgy szeretik, ahogy én, gondolom élvezkedve. Gyakran érzem reggelente. Jó reggelt, tanító néni, hogy tetszik lenni, segíthetek, mondom. Jaj, mérgelődöm, mondja, mert épp olyat akartam főzni, amibe pár szem aszalt szilva kellene, s elfogyott, mondják.

Kilencvenkét éves a tanító néni. Finomat akar főzni. Elképesztő! Bámulom, becsülöm, csodálom őt. S csak jönnek szépen elő az ízek. Meg a velük ölelkező történetek. Az illatok. Régen főtt, sült finomságokéi. A gyerekkoriakéi. Például a kenyéré, amit anyánk dagasztott, sütött otthon. Életem kenyerének javát már megettem, s lám, egyre többször jut eszembe az a régi, ami egy hét után sem penészedett, nem száradt ki, aminek egy szem morzsája sem ment soha veszendőbe, az összes ennivalónak a kenyér volt a java. A béle volt-e, a héja-e, a gyürkéje-e a java, nem érdekes. Jó volt az, a legeslegjobb. S csak előjönnek. A csodaemlékek. A friss kenyér mellett a paradicsomos káposztáé. Nem ez volt a kedvencem, de nálunk nem volt válogatás. Mindent meg kellett enni, s meg is ettünk mindent. Ma sincs olyan étel, amit nem szeretnék, amit nem ennék meg. Jó, tán a salátaleves, ami tényleg nem ízlett annyira, kikanalaztam a levét, fintorogtam kicsit, de megettem a salátáját is. Ha nem tetszik, mondta anyánk, eszel zsíros kenyeret. Ettem is utána, mert azt meg nagyon szerettem mindig. Szeretem ma is. Hát rotyogott a sparherten a paradicsomos káposzta, a takart (töltött káposzta), a cukorborsófőzelék, anyánk néha megkeverte, miközben szabta, varrta a bérmálkozási ruhánkat (amit aztán a ház előtti árokszélen ücsörögve fejezett be a szomszéd Juliska nénivel, mert ő is varrta a lányáét), én meg felolvastam neki a Grimm Két testvérét, amitől féltem, mert elég rémísztő volt (s még csodálkozunk a mai horroros meséken), vagy más félelmes grimmeset, mert a világszép nádszálkisasszonyokkal megvoltam, de a Grimm-mesékhez hallgatóság kellett, hogy feloldja a rémséget. Anyám nem olvasott soha, de jó hallgatóság volt, s egy mesénél reszketve felnéztem a kályhacsőre, mintha épp ott rejtőzne a fejeket levágó boszorkány, anyám megnyugtatott, hogy nincs ott semmi, csak a korom meg a füst. Emlékeim szerint soha nem főztem paradicsomos káposztát, a napokban meg csak eszembe jutott az íze. Hát legyen! Csoda lett belőle, majdnem olyan, mint az a régi volt, két napig ettem, nem kellett semmi más.

Hajtoványt már sütöttem (a kelttésztát bezsírozod, bepaprikázod, beborsozod, négyrét hajtva teszed be sülni, s kijön a mennyei manna), nem volt olyan, mint az anyámé, de nemrég egy, az ő hajtoványának illata hozta az emléket. Jövök haza a minap, hát olyan paprikás-borsos illat csapott az orromba valahonnan, hogy a nyálam is csorgott. Egyszer régen, inkább sokszor régen, libalegeltetéskor, aratók utáni kalászgyűjtéskor csak a zsebünkbe csaptunk egy-egy darabot. Eszegetni.

Rongyost még nem sütöttem, tényleg, miért is nem? Hamarosan kipróbálom. Valahogy úgy volt, hogy a tésztát kinyújtod, megszórod cimettel, cukorral, pici olvasztott zsírral, hajtogatod, ismétled a szórást, a hajtogatást, s megint, ebből lesz a rongyos, amit utoljára gyerekkoromban ettem. Emlékezős napokon az orromban az illata, a számban az íze, de lehet, hogy nem is a rongyosé, a gyerekkoré tán.

A disznóöléseink meg télen szoktak lenni, bukdácsoltak a sógornők a hóban, néha a latyakban, tüsténkedtek, mosták a disznóbelet, a gyomrot, amibe ment a finom töltelék, okoskodtak is eleget, amíg a férfiak házipálinkával erősítettek (volt egy hátsó sufnink, ott egy szerkentyűből csepegtetett valamit apánk a szomszéddal, tilos volt, de pálinkát főztek), délre meg jöttek az unokatestvérek friss pecsenyére, disznótoros káposztára. Mennyire sóvárgok a régmúlt pillanatok után, istenem! A boltban vett hurka, préshurka, abákása, ahogy mi mondtuk, mind csak hamis utánzat, a pecsenye sem az a pecsenye, aminek a fokhagymás illata betöltötte a konyhát. S egy kicsikincs, ma is így csinálom, ha panírozáskor kimarad egy kevés tojás, bekeverem prézlivel, kicsi liszttel, kis pogácsákat szaggatok belőle, kisütöm, abból lesz a tojáska, ahogy hívtuk, nagyon szerettük, jobban, mint a rántott húst, anyánk furfangosan sok tojást hagyott panírozáskor, hogy „véletlenül” sok legyen a tojáska. A hirtelen felbukkanó egyéb ízek, illatok garmadája! S a kilencvenkét éves tanító néni, aki aszalt szilvás finomságot készül főzni.

 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/33. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene


 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?