Félt attól, hogy kifejezze önmagát. Nem tudta, pontosan mit és hogyan kellene mondania.
Azt érezte, számtalan gondolat cikázik a fejében. Az egész úgy pörgött előtte, mint egy vetítővásznon, amelyre minden egyes pillanatban több gondolat is kivetül. Pro és kontra haladtak az érvek, egymást érték a gondolatfoszlányok, s a történet tovább szövődött, ha akarta, ha nem.
Amikor arra gondolt, hogy elmondja, most van az a pillanat, most, és mindegy is, hogy épp melyik gondolatmorzsa van épp színen, valahogy mindig meggyőzte magát, hogy mégis csak várnia kellene. Aztán tényleg várt. Félt. Nem tudta megmondani, hogy mitől, de belül egy nagyon erőteljes szorongást érzett. Olyan volt, mintha valaki vagy valami fogta volna a gyeplőt, és mindig a megfelelő pillanatban rántotta volna vissza, megálljt jelezve. Ő pedig hallgatott a jelzésre, és megállt. A film pedig pergett tovább, és ő ott folytatta, ahol abbahagyta, tudva, hogy olyan ez, mintha mindig mindent újrakezdene.
Miközben teltek a percek, az órák, a napok, tudta, hogy el kell jönnie annak a pillanatnak, amelybe beleáll. Félt, de tudta, hogy ez így nem mehet tovább. Erőt kell vennie magán, s kimondani, amit már nagyon régóta szeretne. Rettegett, hogy mikor jön el a pillanat, és vajon felismeri-e majd. Amikor épp ezen töprengett a vászon előtt, egyszer csak megszakította a filmet egy szemvillanás, és egy mindent megváltoztató mondat jelent meg: „A tökéletességre való törekvésben elveszik maga a létezés értelme, az élet.” (Megtette.)
Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.