Fortepan, Filmarchívum
Teveszőr kabát, kézzel varrt bőrcipő, drága szivarok, személyére komponált parfüm. Ez kellett neki a hódításhoz. Szerepekben nem volt válogatós. Mindenre lecsapott, és mindig örömmel, jókedvvel játszott. A szerepformálásnak Bárdy György esetében nem voltak őrjítő stádiumai. Nem vívódott, nem gyötrődött. „Kényszerből még azt is szerettem, amit utáltam – mondta. – Másképp be sem tudtam volna lépni a színpadra.”
„A talizmánom volt a lovam nyergében. Az apámtól kaptam. A varázslatos talizmánom ellopták.” Ugye, ismerős mondatok? Jumurdzsák, a félszemű török kiabál így kétségbeesve a Várkonyi Zoltán rendezte Egri csillagokban. Legendás filmszerepe volt ez Bárdy Györgynek. Akárcsak a Ház a sziklák alatt erdésze, akit Makk Károlytól kapott. Vagy pályája legelején a Föltámadott a tenger Jellasicha. 1948-ban állt először kamera előtt, és rögtön olyan filmekben, mint a Beszterce ostroma, a Mágnás Miska, a Valahol Európában. Később az Állami áruházban tűnt fel, majd Jancsó Miklósnál a Cannes-ban is óriási feltűnést keltett Szegénylegényekben. Kovács András hívta a Hideg napokba, majd Várkonyi a Kárpáthy Zoltánba. Sándor Pállal a Ripacsokban forgatott, Palásthy Györggyel a Retúrban. Utóbbiban egy elszegényedett nyugdíjast alakított, akit nem von Haus aus hozott. Pályája legelején… akkor igen! Akkoriban ő is csak álmodozott a jóról. Kapóra jött neki a Csortos Gyulától kapott oldalfűzős lakkcipő, vagy Jávor Pál segítő keze, aki pasaréti villájában, külön szobában szállásolta el nincstelen ifjú pályatársát, aki hellyel-közzel nyolc évig lakott nála.
Kispestről került Buda előkelő negyedébe. Apja, aki különböző porcelángyárakban dolgozott mint vezető tervező, hatalmasakat bukott az életben. A legnagyobbat épp a családja előtt. Tizenöt évi házasság után faképnél hagyta feleségét és fiúgyermekét. Addig minden vágya az volt, hogy a fia vigye tovább minden tudományát. Ment is egy ideig, aminek mennie kellett, emlékezett Bárdy György, szobrászként mégsem vitte sokra. Gipszmodellkészítőként fordított hátat a porcelánműhelynek, mert egyetlen vágya az volt, hogy színész lehessen. Serdülő fiúként egy református ifjúsági egyesülethez került, ahol különböző darabokat vittek színre. Tizenhat-tizennyolc éves srácok voltak a társai, ő is annyi lehetett, amikor az egyik előadásukra Várkonyi Zoltán is elment. „Ha elszálltak felettünk a sötét felhők, keress meg – mondta a nagy kaliberű rendező nem sokkal a háború kitörése előtt tehetséges kiszemeltjének –, mert bízom benned.”
Amatőr pilótaként került a légierőhöz, majd ki az ukrán frontra, Voronyezsbe. Háromszor jött vissza a halál torkából. Egyszer lelőtték a gépét. A zuhanás után először azt nézte meg, megvan-e mindkét lába. Megvolt. Felállt, és ment tovább, gyalogszerrel. Volt, hogy légnyomás érte. Hónapokra megsüketült, lebénult, nem látott, és beszélni sem tudott. Lovasszekéren vitték Szatmárnémetibe, ott kezelte egy katonai orvos. Talpra állt, és újra megtanult járni. A budai hadikórházban rézhengerrel masszírozták a testét, hogy visszahozzák valahogy az életbe.
1945. április 4-én diploma nélkül jelent meg Várkonyi Zoltán előtt a Művész Színházban. Nem kellett bemutatkoznia. Várkonyi azonnal szerződtette őt. A humor, az örökös jókedv képviselője lett a társulatban. A színészet már akkor is a felhőtlen szórakozást jelentette számára.
Sokat játszott és sokfelé. A leginkább vígjátékokban, de az intrikus szerepek is jól álltak neki. Lucifer volt a javából. Meg Coriolanus és Bicska Maxi, Ficsúr a Liliomban.
Imádott játszani. A szerepeinél csak az életet szerette jobban. Mindent elvett, amit a sors elébe tett. Versengtek érte a nők, ő meg nem szívesen mondott nemet. Egyszer alaposan ráfizetett. A szocialista erkölcs megsértése címen eltiltották hivatása gyakorlásától. Komoly érvágás volt ez számára, de ebbe sem pusztult bele. Ez nem sokkal azután történt, hogy eljátszotta a Ház a sziklák alatt erdészét, aki a Bara Margit által megformált szépséges Zsuzsa személyében nagyvadra vadászik. Magánemberként akkoriban csavarta el a fejét egy nála jóval fiatalabb hölgyikének, akinek az apja, befolyásos ember lévén, hogy lánya tisztességén ne essen csorba, elparentálta mellőle az akkor már híres komédiást, a Nemzeti Színház jeles tagját. Fentről, pártvonalon jött az utasítás, hogy „ennyi volt, nincs tovább!” De voltak jóakarói is. Közülük az egyik, nem más, mint az erdészeti miniszter, azonnal állást ajánlott neki. Földmérő lett, figuráns. Számkivetettként járta az ország erdőit. Fákat mért és vágott három évig, de az utolsó évben már szovjet dzsipen ült mint sofőr és szállítómunkás. Tisztességes emberek közt becsülettel dolgozott. A munka tartotta életben. A többiek iránta érzett szeretete, ragaszkodása.
Szépen, csendben került vissza a pályára. Két évig vidéken játszott, aztán Várkonyi visszacsempészte Pestre, a társulatába.
Bárdy Györgyből vígszínházi színész lett. Alázatos volt. Hálás minden feladatért. Az élet kis pillanataiban is megtalálta a nagy örömét.
Első házassága afféle vadházasság volt. A Madách Színház díszlettervezőjével habarodtak egymásba. Tűzben és vízben több a közös, mint bennük, kettőjükben volt. „Ez borzasztó!” – kommentálta házasságkötésüket Dajka Margit, aki előre megjósolta, hogy nem fog ez sokáig tartani köztük. Így is történt. Hajókirándulásra utazott a feleség Bécsbe, onnan hívta fel hites férjét, hogy megkérdezze: „Hazamenjek?” Mire Bárdy: „Inkább ne!”
Így ért véget rövidke kapcsolatuk, talán mindkettőjük nagy megnyugvására. A hölgyből aztán Németországban lett jó nevű díszlet- és jelmeztervező. Hébe-hóba fel is hívták egymást, de vissza egyikük sem sírta a másikat. „Nagyon szép szerelemnek indult a kapcsolatunk, aztán gyalázatos házasság lett belőle” – hangzott az értékelés a válásuk után örömtáncot járó Bárdy megfogalmazásában.
Szerelmi életének csúcsát a nála harminckét évvel fiatalabb második feleségével érte el. Az volt a tökély. Erre vágyott, ezt akarta. Ha létezik hibátlan házasság, ezt annak nevezhetjük. Bárdy György, aki ifjúkora óta a csinos hölgyek társaságát kereste, és meg is találta mindig, második felesége mellett apa lett. Anna lányáról röviden és tömören mindig csak annyit mondott: „Rettentően csinos és rettenetesen okos.”
S bár eszményi Lucifer volt, Rómeót is hitelesen hozta. Finom baritonjával és markáns arcvonásaival újra és újra belopta magát a közönség szívébe. Játszhatott bármit, a leggonoszabb karakterrel is célt ért. Vesebaját, szívbetegségét és egyéb testi kínjait úriemberhez illő szeméremmel leplezte. Panasz sosem hagyta el a száját. Három kollégájáért rajongott a Vígszínházban: Kamarás Ivánért, Hajdú Steve-ért és Fesztbaum Béláért. Kiegészítő boldogsága a tenisz volt. Fél életét a vörös salakon töltötte. Sportos életvitelével a 92. évéig jutott.
Színpadra a Furcsa párban lépett legtöbbször, több mint négyszázszor. Proli buszvezető Gugyerák Lajosát a kabaré koronázatlan királyává avatták.
Kollégái közül senki nem felejti: Pethes Sándorral egyszer nyílt színi szellentőversenyt hirdettek Feydeau Bolha a fülbe című vígjátékában. Természetesen minden alkalommal ő győzött. De ami még ennél is több, mesélik a régi „színpadi hozzátartozói”: jól kezelt szellentéseivel egész dalokat tudott komponálni.
Óriási mókamester volt.
Érdekes
Bakacsi Alice, a Pesti Színház művészeti titkára
„Székesfehérváron tájoltunk. Egy nap, két előadás. Háromkor és hétkor. A színház mellett épült egy pub. Étterem, söröző, elegáns hely. Drága csillár, perzsaszőnyeg, klasszikus stílus. Bárdy Einsteinre maszkírozva játszott a darabban. Véget ért az első előadás, jelmezben jött át ebédelni. Többen felugrottak az asztaltól. A csapos kifolyatta a sört, nem akart hinni a szemének. A művész úr evett egy levest, aztán visszament a színházba. Féktelen komédiás volt. Rájátszott. Úgy beszélt, mint a darabban. Senki nem ismerte fel.
Szarkasztikus humora volt, nem alpári. Zavarta, ha a fiatal pályatársai közül valaki csak az orra alatt, érthetetlenül köszönt neki a színházban. Egy darabig tűrte, panaszkodott, hogy ilyen nincs, hogyan engedhetik ki őket a főiskoláról, hogy csak úgy odavakkantanak valamit. No, de egy nap nem hagyta annyiban. Bár jól ismerte ifjú kollégáját, felállt mint rangidős, és bemutatkozott neki. De amint kezet fogott a kiszemelt áldozattal, pukizott egyet. Ez volt a specialitása. Bármikor tudott pukizni. A fiatal pályatárs meg irult-pirult szégyenében.
Nemcsak szerette, tisztelte is a nőket. Egy Duna-parti szállodában a csinos recepciós hölgyet nézte ki magának. Ő lett a felesége. Hatalmas szerelem volt köztük, a kislánya pedig az élete koronája lett. Hetven felé közeledett, amikor Anna született. Egyszer sértődötten jött be a Pesti Színházba. Itt sétáltak a Váci utcában, és valaki gratulált neki – az unokájához! A kislánya volt. Imádta őt. Hallatlanul büszke volt rá.
A küllemére nagyon adott. A cipőjén a porszem sem ülhetett meg. Amikor Jávor Pál kiment Amerikába, rá hagyta a villáját. Plusz egy csodás cipőt is, amelyet Gyuri előszeretettel hordott, hiszen egész életében a kézi készítésű cipőket szerette.
Nem túl illedelmes a következő történet, de elmesélem. A Vígszínházban a 103-as öltöző volt az övé, a színpadbejárattal szemben. Az volt a rosszfiúk öltözője. Egyszer, egy hosszabb próbafolyamat alatt baromira unta magát. Lehúzta az alsónadrágját, beszórta magát hintőporral, kinyitotta az öltöző ajtaját, s ha valaki elment előtte, megkérdezte, akarja-e látni a karácsonyfáját. De május volt, nem karácsony.
Stramm férfi volt egész életében. Rengeteget teniszezett. Hidegben felöltözve, melegben kivetkőzve. Az utolsó percig kijárt a pályára. Nagyon boldog volt, amikor róla neveztek el egy teniszkupát. A Vígszínházban tartották az ünnepséget. Jeles sportolók ültek a nézőtéren. Temesvári Andrea, Noszály Sándor…, ilyen nagy nevekre emlékszem!
Senki nem gondolta róla, hogy beteg. Nem akartuk elhinni, hogy agyvérzést kapott.”
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/24. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.